A vadvízi evezésről annyi ismeretünk volt, mint valószínűleg a magyar emberek többségének: több ember mentőmellényben élénk színű felfújható hajókban száguld lefelé gyors hegyi folyókon miközben úgy tesz, mintha evezne.
Nos, egy 6 órás könnyű és közepes közti túra (a Seti folyó 3-4 fokozatú alsó szakaszán, ha valakinek ez mond valamit) után bizton kijelenthetjük, hogy a rafting valóban ezt jelenti, csak igenis evezel néha. Mi öten ültünk egy hajóban - mind totális kezdők -, a hatodik a „raft guide”-unk volt, aki a mi és a hajó irányításáért felel. Ez az alacsony, vékony, kis nepáli először tartott egy eligazítást (mikor mit csinálj és ne csinálj), majd bepattant a hajónkba, kiosztotta a helyeket, és átvette a működésünk feletti teljes uralmat. A következő pár órában megismertem a tökéletes bizalmat és engedelmességet. Egy vadidegen ember utasításait követtük vakon mindannyian másodpercre és mozdulatra pontosan. Száz beszélgetés, történetmesélés, cukkolódás maradt hirtelen és azon nyomban félbe, ha hátulról a gerincvelőig fúródott a rikkantás: forward!, stooop!, everybody right!, forward, faster, go!.
Három társunk - két srác és egy lány - angol katonák voltak (saját bevallásuk szerint just soldier pussies), akik azért jöttek Nepálba, hogy a brit hadsereg legendás Gurkha osztagának újabb generációját kiválasszák a hatalmas túljelentkezésből (képzelhetitek a nepáli és angol életszínvonal közti különbséget). Épp a nepáli nyelvtanfolyamuk közepén jártak, és hétvége lévén eljöttek kicsit tisztára mosni a fejüket. Kedvesek, érdeklődőek, lelkesek és nem mellesleg nagyon izmosak voltak.
Nagy baja senkinek nem esett. Az egyik brit vízbe esett (a következő másodpercben már nyilvánvalóan a hajóban ült nevetve), mi, lányok pedig nem hazudtoltuk meg magunkat: egyszer a biztonsági kajakosoknak kellett minket kihúzniuk a partig. Úgy kezdődött, hogy egy nyugodtabb szakaszon úszhattunk a folyóban (pontosabban ernyedten feküdtünk, és folytunk lefelé, de ez részletkérdés). A guide nem szólt időben, hogy ki kéne mászni, és mindketten elsodródtunk a fiúktól be a folyó hevesebb közepébe. A folyó kénye-kedvére mozdult a testem minden erőfeszítésem ellenére: lecibált a víz alá, feldobott újra, tehetetlen voltam. Rég féltem ennyire.
Végeredményben azonban mindketten (mindöten) nagyon jól éreztük magunkat, a nap végén hullafáradtan, de elégedetten másztunk fel a Kathmandu felé tartó busz tetejére. Soha senki nem fogja elhinni már, hogy sikerült rávennem Marcit a nepáli busz tetején való utazásra, mert sikerült memóriakártya nélkül ellőni fotók százait.
Mindegy, az emlék szeles, kanyargós, kényelmetlen, koszos, de csodás marad.

A vadvízi evezésről annyi ismeretünk volt, mint valószínűleg a magyar emberek többségének: több ember mentőmellényben élénk színű felfújható hajókban száguld lefelé gyors hegyi folyókon miközben úgy tesz, mintha evezne.
Nos, egy 6 órás könnyű és közepes közti túra (a Seti folyó 3-4 fokozatú alsó szakaszán, ha valakinek ez mond valamit) után bizton kijelenthetjük, hogy a rafting valóban ezt jelenti, csak igenis evezel néha.

Mi öten ültünk egy hajóban - mind totális kezdők -, a hatodik a „raft guide”-unk volt, aki a mi és a hajó irányításáért felel. Ez az alacsony, vékony, kis nepáli először tartott egy eligazítást (mikor mit csinálj és ne csinálj), majd bepattant a hajónkba, kiosztotta a helyeket, és átvette a működésünk feletti teljes uralmat. A következő pár órában megismertem a tökéletes bizalmat és engedelmességet. Egy vadidegen ember utasításait követtük vakon mindannyian másodpercre és mozdulatra pontosan. Száz beszélgetés, történetmesélés, cukkolódás maradt hirtelen és azon nyomban félbe, ha hátulról a gerincvelőig fúródott a rikkantás: forward!, stooop!, everybody right!, forward, faster, go!.
Három társunk - két srác és egy lány - angol katonák voltak (saját bevallásuk szerint just soldier pussies), akik azért jöttek Nepálba, hogy a brit hadsereg legendás Gurkha osztagának újabb generációját kiválasszák a hatalmas túljelentkezésből (képzelhetitek a nepáli és angol életszínvonal közti különbséget). Épp a nepáli nyelvtanfolyamuk közepén jártak, és hétvége lévén eljöttek kicsit tisztára mosni a fejüket. Kedvesek, érdeklődőek, lelkesek és nem mellesleg nagyon izmosak voltak.


Nagy baja senkinek nem esett. Az egyik brit vízbe esett (a következő másodpercben már nyilvánvalóan a hajóban ült nevetve), mi, lányok pedig nem hazudtoltuk meg magunkat: egyszer a biztonsági kajakosoknak kellett minket kihúzniuk a partig. Úgy kezdődött, hogy egy nyugodtabb szakaszon úszhattunk a folyóban (pontosabban ernyedten feküdtünk, és folytunk lefelé, de ez részletkérdés). A guide nem szólt időben, hogy ki kéne mászni, és mindketten elsodródtunk a fiúktól be a folyó hevesebb közepébe. A folyó kénye-kedvére mozdult a testem minden erőfeszítésem ellenére: lecibált a víz alá, feldobott újra, tehetetlen voltam. Rég féltem ennyire.


Végeredményben azonban mindketten (mindöten) nagyon jól éreztük magunkat, a nap végén hullafáradtan, de elégedetten másztunk fel a Kathmandu felé tartó busz tetejére. Soha senki nem fogja elhinni már, hogy sikerült rávennem Marcit a nepáli busz tetején való utazásra, mert sikerült memóriakártya nélkül ellőni fotók százait. 
Mindegy, az emlék szeles, kanyargós, kényelmetlen, koszos, de csodás marad.