madein

És ha részletesebben érdekel: katt ide.

méret: 147.000 km2 (Magyarország: 93.030 km2)

főváros: Katmandu

valuta: NRP (nepáli rúpia) Amikor mi itt voltunk (2010. szeptember-október): 1 USD 70 NRP-t, 1 NRP 3 HUF-t ért.

GDP: 1200 USD A lakosság egynegyede napi egy USD-nél is kevesebből él.

turizmus: Nagyjából félmillió turista évente. A többség a túrázás, a hegymászás, a siklóernyőzés vagy a vadvízi evezés miatt jön. A monszun közép júniustól- közép szeptemberig tart, ekkor kezdődik a szezon: késő szeptembertől késő novemberig. A helyiek mind a tavaszt ajánlották a látogatásra, mikor a hatalmas rododendronerdők virágoznak a hegyekben és tisztán látszanak a távoli hegycsúcsok is.

vallás: hindu (80%), buddhista, muszlim

nemzetiségek:chhettri 15.5%, brahman dombi 12.5%, magar 7%, tharu 6.6%, tamang 5.5%, newar 5.4%, muszlim 4.2%, kami 3.9%, yadav 3.9%

vízum: Elég a határon kiváltani. A repülőtereken (ha otthonról jössz) és Sonauli-nál (ha Indiából) is megkapod gond nélkül.
15 napos vízum 25$, 30 napos vízum 40$
Ha hosszabbítást szeretnél, Kathmanduban és Pokharában is van lehetőséged. Picit lehúznak, de szó nélkül megkapod. Mindenki Pokharát ajánlja, mi is ott hosszabbítottunk.

oltások: Többek között hepatitis A-t, meningitist, veszettséget, dipertent javasolnak. Budapesten az Országos Epidemiológiai Központban részletesen tájékoztatnak a szükséges oltásokról, az egyéb fontos óvintézkedésekről, és persze be is oltanak. Malária tabletta használatáról is érdeklődni kell, függ attól, hogy hova mész és mikor mész.

egy tejeskávé: 120-210 Ft. Jobbára csak porkávét kapsz mindenhol, még a fővárosban is. Ez alól egyedül Pokhara kivétel, ahol több kávézóban is van kávégép (ez már 300 Ft).

egy sör: 5-700 Ft körül.

egy ebéd egy olcsóbb étteremben két főre: 1200-1500 Ft (Alkohol és a leveseket leszámítva hús nélkül. Ezekkel együtt jóval drágább tud lenni)

mit nem lehet kapni: A nagyvárosokban mindent lehet kapni. Kathmandu és Pokhara annyira a turisták köré szerveződik, hogy mi nem találtunk olyan igényt, amit ne tudtak volna kielégíteni. A Nikon akkutöltőjétől a nyugaton megszokott kozmetikai termékekig, minden van.

mit lehet olcsón kapni: Eredeti és hamis, de korrektül kinéző kínai trekking cuccokat elképesztő mennyiségben. Főleg The North Face, Deuter, de sok más márka is. Yak wool, pashmina textil.

helyi közlekedés: A városok között helyi busz, turistabusz, minibusz, dzsip. Minden mindig eléggé tömött, kivéve jobb esetben a turistabuszt, ami ennek megfelelően jóval drágább is. Repülhetsz is, nem olcsó. Városon belül taxi, motoros és biciklis riksa.

A közlekedés balkezes. Európainak már ezt kihívás megszokni: eleinte folyton a jobb oldalon gyalogoltunk az út mentén (ó, járda, de jó volna) szembe mindenkivel, vagy folyton jobbra nézelődtünk a keresztbe átkeléskor. Nepálban hat féle jármű létezik: fehér Maruti Suzuki, Tata teherautó, Tata tanker Airport Supply felirattal, Tata Busz, bicikli, Honda Hero motor.

A sofőrökre nem jellemző az utak állapotán való aggodalmaskodás, a puhányabbja valószínűleg inkább otthon marad. A csak két centivel vagy három másodperccel elkerült balesetek senkit nem zaklatnak fel. Egy idő után mi is megtanultuk egy könyvből épp csak úgy mellesleg felnézve, udvarias érdeklődéssel figyelni, hogy egy teletömött busz száguld velünk szembe, miközben egy süvítő, követ szállító teherautót előzünk.

Lámpa vagy KRESZ vajmi kevéssé létezik, farkastörvények és szokások uralkodnak. Ami nagyobb vagy nehezebb, annak van elsőbbsége, ami gyorsabb, az előzhet, nem számít hol, mikor vagy mit. Egy szabály van: ha előzöl, dudálj. (Éjszaka reflektorral villogj.) Az összes teherautó hátulján ott áll szép, díszes betűkkel: „horn please” vagy „push horn”.

Mivel a buszvezetőnek nincsenek azok a szép nagy kutyafülű tükrei, mint otthon, és a buszok is szélesebbek, nagyjából semmit nem lát a bal oldalra. Így mindig van egy segítő, aki a bal oldalon kialakított egyetlen ajtóban áll (lóg ki), és a busz oldalának csapkodásával jelzi, hogy állj, vagy, hogy mehetsz. Nem került sok időbe megfejteni cizellált jelrendszerük: egyet baszol a buszra (tá), megáll, kettőt baszol a buszra (ti-ti), indul.

Az utak túlterheltek és nagyon rossz állapotban vannak. Szeretnénk kiemelni mind közül a Privi Highway Katmandu és Bakhtapur közötti szakaszát. Ez azért különleges, mert - egy 6 sávos főútként - az aszfaltozott utak életciklusának minden stációját tartalmazza bármely keresztmetszeti szelvényében. Egyszerre szekérút, szétesett betonút, befoltozgatott betonút, frissen aszfaltozott autópálya és rohadó autópálya. A szerencsétlen járművek ezen szlalomoznak, miközben a még szerencsétlenebb útépítőmunkások egykedvűen lapátolják a salakot a sárga porförgetegben.

A buszoknak nincsenek kifejezett megállóik, ha szólsz, hogy fel- vagy leszállnál, általában megállnak. Szegények nincsenek elég jó állapotban, viszont díszesen gyönyörűségesek.

Szia Nepal, nagyon jo volt, koszonjuk!

Lumbini

14 óra buszozás után egy rettentően koszos hotelszobában ért el az a lehangoló gondolat, hogy akármennyire is felemelő Buddha születésének helyén lenni, ez a felemelés minket el fog kerülni az elkövetkező két napban.

Éjszaka aztán elment az áram, vele együtt a plafonra szerelt propeller altató meleg szele, és mi kettesben maradtunk a párás, döglött melegben húsz-harmincmillió rovarral. Az áram nem is jött vissza az elkövetkező 2 napban.

Lumbini végtelen rizsföldek között fekszik közel az indiai határhoz. A nepáli kormány megirigyelte a buddhista búcsújárást a határ túloldalán (Kushinagarban halt meg Buddha), és úgy döntött, hogy építtet egy óriási vallásos vidámparkot a határ innenső oldalán Buddha születési helyére. És mivel a nepáli kormányok közös jellemzője, hogy maguktól nem csinálnak semmit: felkérték az ázsiai, buddhista országokat, helyezzék el saját pavilonjaikat a vidámparkban.

Buddha - a helyi felirat szerint - egy zöld kövön született majdnem háromezer éve. Az ezt követő évszázadokban felépült a kő köré néhány sztupa és buddhista kolostor. Mindebből mára csak térdig érő téglafalak maradtak semmitmondó feliratokkal. Ez azonban a park legkisebb látnivalója.

A tervezők óriásit álmodtak: a parkban gigantikus csatornák, szökőkutak, kutatóközpont. A grandiózus terv csak erős képzelőerővel érhető tetten, a valóság jobban hasonlít egy munkatáborra, ahová érthetetlen módon odaköltözött a helyi maffia, és zárt kertekben felépítette a saját kis álomvilágát. A területet keresztben kettéosztja egy kiszáradt csatorna, két oldalán sétányokkal. A sétányokról a mocsáron túl látszanak a magas téglafallal elkerített pavilonok. Az egész parkban ráérő építőmunkások lézengenek, a helyiek terelgetik át a bivalyaikat, vagy unottan bicikliznek az itt gyűjtött tűzifával hazafelé.

Egy bivalycsorda nyomán végül keresztülhatoltunk a mocsáron és a dzsindzsán a többet ígérő épületek irányába. Az épületek és a kertek  olyanok voltak, mintha egy másik világegyetemből pottyantak volna véletlenül ide.

Aprólékosan nyírt gyep, fekvő, ülő, integető aranyszínű buddhaszobrok, frissen festett, óriás freskók. Kívül sárdagasztás, mocsárszag, enyészet, düledező, üres, de grandiózus épületek, amelyek üresen állnak. Az egészet bejárni életem egyik legbizarrabb élménye volt, azt a jelenetet pedig sosem fogom elfelejteni, mikor Sára csendben állt egy darabig egy kiszáradt, undorítóan koszos medence szélén, majd megfordult és kibukott belőle a kérdés, ami mindkettőnkben bújkált: mégis mi a jó kurva élet ez itt?

Hazafelé sétáltunk, és mindketten féltünk kicsit a gondolattól, hogy ez volt az utolsó napunk Nepálban. Megyünk vissza Indiába, rengeteg nehézséget jelent - az eddigi tapasztalataink alapján.

Ez a kis poszt köszönetül áll itt annak a nepáli buszfőnöknek, aki hajszálra úgy nézett ki, mint a Spiros Wire-ből, aki 12 órán át viselte gondunk a Kathmandu-Bhai(ha)rawa buszúton, és aki ezek után a végállomásra érkezvén elhajtotta az össze üvöltő riksást, közölte, hogy maradjunk a helyünkün és rávette a sofőrt, hogy a tök üres helyi busszal dobjon el minket abba a kereszteződésbe, ahol a Lumbini fel tartó buszra felszállhatunk.

A hegyekben élő gyerekeknek - valami betegség miatt - folyamatosan ömlik a takony az orrukból.

Meg mernék esküdni, hogy itt többet mosnak, mint Indiában. Minden faluban minden kútnál szappanozott egy-kettő-három nő a nap bármely szakaszában.

Kathmanduban minden lehetséges. Ez az ebéd is.

Tisztán tartott, takaros nyomornegyed nem ritka errefelé.

A nemzeti ételük a „daal bhaat” (rizs és lencse). A nepáliak többsége egész életében csak ezt eszi. Kézzel esznek. A hegyekben a rizsteraszok mindig lencsével voltak elválasztva.

Ha cseng egy telefon, a gazdája bárhol van és bármit csinál, felveszi egy éles hangú HÁLLÓ-val. Az esetek többségében innentől véget nem érő HÁLLÓ-zás következik. Soha nem volt rá példa, hogy három HÁLLÓ után beletörődve, hogy a hívás most nem sikerült, feladták volna. Nem. HÁLLÓ.

Tibetből származik, de nem maradt el egyetlen étlapról sem, amit láttunk: a momo. A bármiből (zöldség, sajt, hús) készített pürét kis tészta zsákokba töltik, meggőzölik, megsütik vagy kisütik olajban. Lévén olcsó, finom és nagyon gyorsan elkészítik, rengeteget ettünk. A legfinomabbat a trekking alatt Ghorepaniban, ahol egy kedves család vendéglőjében a kissé félkegyelmű fiú zseniális szakácsnak bizonyult, és olyan ebédet rittyentett nekünk, hogy élete és életünk legnagyobb borravalóját kapta. Azóta is gyakran gondolunk kis barátunkra, akinek mislen csillagot adnánk, annak ellenére, hogy apuval kellett lefordíttatnia, mikor kofí-t rendeltünk.

Rengeteg a gyönyörű nő és kislány.

Katmanduból nehezen indultunk el, túl közel volt a sajtosszendvics árus a pórias hotelünkhöz, ahol bár gyakran embargós volt a víz és a villany is, mégis kizárólag pénzes koreai suhancok szálltak meg rajtunk kívül.

Bakhtapurba az utat egy busszal tettük meg a borzalmas összekötő úton. Én úgy képzeltem, hogy egy csapat nepáli suttyó ellopta, és csajozni indultak vele falura. Ezt alátámasztotta, hogy rajtunk kívül nem nagyon volt utas, a leszálláskor pedig Sára közelharcot vívott a legkisebb suttyóval, aki még egy kis baksist kívánt levenni rólunk. Sára győzött.

Bakhtapur a harmadik királyi székhely a Katmandu völgyben - szerencséjére távolabb fekszik a mindent elemésztő fővárostól. A városból kitiltották a nehéz járműveket, csak motorral és biciklivel közlekednek a helyiek. A város középkori napjait éli a huszonegyedik században: vannak cserepesek, kosárfonók, joghurtosok, az emberek az utcán élik a mindennapjaikat. Mindenhol négy- ötszáz éves téglaépületek, a gyakori földrengések miatt egészen elképesztően girbegurbák.

Szegény Sárának Bakhtapurból az első két nap csak a hangok maradtak, betegen feküdt a hotelszobában. Mivel a szobánk ablakai egy templomudvarra néztek, hajnalban a helyiek harangozására keltünk, esténként a vallálos vezető okítása után világ legsántább öregemberének mankócsattogásával tértünk nyugovóra.

Azért pontyot etetni eljött velem. Találtam ugyais egy víztározóval egybekötött halfarmot (hallod, Petyus?), ahol semmi pénzért koi pontyokat etettünk puffasztott izével.

Itt is sok a szemét, mint Indiában, de legalább összeszedik, és egy helyen rohad. Az a szőrös, az egy kecske.

Kathmandui Kanyaródó Focipálya.

Egy busz tetején utaztunk majdnem egészen Katmanduig, ami utazni olyasmi mint hullámvasutazni vagy kis magasságban repülni. Sajnos a városba sötétedés után érkeztünk, úgyhogy nem láthattunk rá a völgybe lefelé menet. Később aztán kiderült, hogy egyébként sem nagyon lehet látni a szmog miatt.

Katmandu a nepáliak szemében a bűnös város, ami tele van rablásokkal, prostituáltakkal, utcagyerekek lődörögnek, szemét borít mindent és büdös van. Az útikönyv is hasonlóképp festette le, és a németek, akikkel találkoztunk úgy emlegették, mint Nepál Delhijét. Ugyanakkor ez a város egy külföldinek olyan mintha hazatérne: pékségek, túraboltok, csecsebecse- és hasisárusok, éttermek, ahol tízig szól a csikidám. Könnyű belefeledkezni ebbe és pompás elmerülni abban, hogy itt majdnem minden egyszerű és természetes, ami nyugatinak eszébe jut.

A város egy nagy, tál alakú medencében terjeszkedik: mint amőba, falja fel a környékbeli falvakat, kisvárosokat. Furcsa elgondolni azt, hogy ami egykor két királyságnyi terület volt (Katmandu, Patan), az most 20 percnyi taxiútra van egymástól.

Katmandu szigorúan vett belvárosa egyetlen végtelenített hömpölygő embertömeg, amit a bögre/lufi/pashmina/gumislag árusok tömege tart életben.

Afféle főtér a Durbar Square, itt van a királyi palota és persze rengeteg templom. Voltunk drágán a palotában: itt egy végtelenül unalmas és angol feliratokban nem bővelkedő múzeumot rendeztek be az uralkodók mindennapjairól (saját biciklitől a kitömött énekesmadáron át az akvárium kiegészítőiig). Az egész múzeumból áradt az a fajta szolgalelkűség, amelyet bármelyik környékbeli ázsiai diktátor megirigyelne. A trónörökös herceggel foglalkozó termeket – amelyek valószínűsíthetően hasonlóan rajongó hangvételűek voltak - nem sikerült a közelmúlthoz (polgárháború, családlemészárolás) igazítani, így azt nemes egyszerűséggel zárva tartják.

A palota mellett van a Kumari rezidenciája. A Kumari egy isten földi megtestesülése, a Katmandu völgy királyságainak versengésére jellemző, hogy három is él a völgyben. Az istenség háromévesen költözik bele a körültekintően kiválasztott kislányba, és a pubertásig lakik benne. Napjainkban emberi formája egy 5 éves kislány erős sminkben.

Naponta egyszer megjelenik palotájának egyik ablakában. Némán áll néhány másodpercig, ezalatt tekintetével megválaszolja az udvarán tolongó turisták és önjelölt guide-jaik egy-egy kérdését, majd csendben eltűnik aznapra. Szerencsénkre (meg a japán turistacsoport pénze okán) pont jókor érkeztünk, és sikerült élőben látnunk őt.

Nepálban szaporodnak a mókusok és a kutyák.

Folyamatosan köpködnek. Férfiak, nők, gyerekek. Mindenki.