Katmanduból nehezen indultunk el, túl közel volt a sajtosszendvics árus a pórias hotelünkhöz, ahol bár gyakran embargós volt a víz és a villany is, mégis kizárólag pénzes koreai suhancok szálltak meg rajtunk kívül.

Bakhtapurba az utat egy busszal tettük meg a borzalmas összekötő úton. Én úgy képzeltem, hogy egy csapat nepáli suttyó ellopta, és csajozni indultak vele falura. Ezt alátámasztotta, hogy rajtunk kívül nem nagyon volt utas, a leszálláskor pedig Sára közelharcot vívott a legkisebb suttyóval, aki még egy kis baksist kívánt levenni rólunk. Sára győzött.

 

 

Bakhtapur a harmadik királyi székhely a Katmandu völgyben - szerencséjére távolabb fekszik a mindent elemésztő fővárostól. A városból kitiltották a nehéz járműveket, csak motorral és biciklivel közlekednek a helyiek. A város középkori napjait éli a huszonegyedik században: vannak cserepesek, kosárfonók, joghurtosok, az emberek az utcán élik a mindennapjaikat. Mindenhol négy- ötszáz éves téglaépületek, a gyakori földrengések miatt egészen elképesztően girbegurbák.

Szegény Sárának Bakhtapurból az első két nap csak a hangok maradtak, betegen feküdt a hotelszobában. Mivel a szobánk ablakai egy templomudvarra néztek, hajnalban a helyiek harangozására keltünk, esténként a vallálos vezető okítása után világ legsántább öregemberének mankócsattogásával tértünk nyugovóra.

 

 

Azért pontyot etetni eljött velem. Találtam ugyais egy víztározóval egybekötött halfarmot (hallod, Petyus?), ahol semmi pénzért koi pontyokat etettünk puffasztott izével.