Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

okt12

0 Tovább

okt11

0 Tovább

made in Nepál #1

Majd minden férfi ilyen kis helyes kalapot visel.

 

 

s á

0 Tovább

made in Nepál : Történelem

Nepál nagyon barátságos hely. India után megérkezni ide óriási megkönnyebbülés volt. Nincs olyan érzésed, hogy mélyen taposnál a helyiek háromezer éves kultúrájában pusztán a jelenléteddel, annak ellenére, hogy a hindu hagyományok ugyanúgy szerves részét képezik a mindennapoknak, mint Indiában.

Az ország, helyesebben a Himalája ezer éve szolgál menekülőútként az indiai elit számára. A 20. század végéig mindössze egy út vezetett át a hegyeken egészen Tibetig.  Az út mentén - még a nagy öt-hatezer méter magas hegyek előtt - található egy húsz kilométer átmérőjű medence: itt alakultak és gazdagodtak meg gyorsan meg az első királyságok - Kathmandu, Pathan és Bhaktapur - kőhajításnyira egymástól.

Az ezer éven át egymás után érkező, betelepülő menekültek és az úton vándorló kereskedők mind hozzáadtak ezt-azt a völgy kultúrájához, így alakult ki az a sajátos vallás, amelyben békében megférnek a helyi babonák, a hindu istenek és a buddhista szentek teljes átláthatatlan keszekuszaságban.

A tizennyolcadik században aztán egy gurka uralkodó egyesítette kelettől nyugatig a teljes Himaláját: úgy a hegyi törzseket, mint a Kathmandu völgyet. Megtette Kathmandut fővárosnak, az országot pedig elnevezte Nepálnak. A gurkák uralmának a 19. század elején egy katonai puccs vetett véget, hogy elkezdődjön a Mala dinasztia uralkodása, amely hivatalosan 2008-ban ért véget.

A Malák nem sok jót tettek Nepálért: jellemzően saját palotájuk építésével és külföldi vadászatokkal voltak elfoglalva. Az országba külföldi az ötvenes évekig hivatalosan nem tehette be a lábát, az ország nagy része teljes elszigeteltségben élt. Az ötvenes évek közepén egy sajátos forradalom tört ki a király ellen, amit nem egészen értünk, pedig igazán igyekeztünk. A lényeg, hogy a végén megegyeztek az Indiába menekült királlyal, és meglepően sok jogot hagyva neki az ország furcsa alkotmányos királyságként működött tovább, és lassan elkezdett fejlődni. Az első utakat India és Kína építette az országhatár megnyitása után, az ötvenes-hatvanas években: mivel mindkét országnak fontos volt Nepál katonailag, az utak a legkevésbé praktikus módon a jól védhető hegyek közé épültek. A királyságnak végüls a trónörökös vetett véget 2001-ben: szisztematikusan lemészárolta a családját, majd öngyilkos lett.

0 Tovább

okt10

0 Tovább

okt9

0 Tovább

okt 8

0 Tovább

Rafting

 

 

A vadvízi evezésről annyi ismeretünk volt, mint valószínűleg a magyar emberek többségének: több ember mentőmellényben élénk színű felfújható hajókban száguld lefelé gyors hegyi folyókon miközben úgy tesz, mintha evezne.
Nos, egy 6 órás könnyű és közepes közti túra (a Seti folyó 3-4 fokozatú alsó szakaszán, ha valakinek ez mond valamit) után bizton kijelenthetjük, hogy a rafting valóban ezt jelenti, csak igenis evezel néha. Mi öten ültünk egy hajóban - mind totális kezdők -, a hatodik a „raft guide”-unk volt, aki a mi és a hajó irányításáért felel. Ez az alacsony, vékony, kis nepáli először tartott egy eligazítást (mikor mit csinálj és ne csinálj), majd bepattant a hajónkba, kiosztotta a helyeket, és átvette a működésünk feletti teljes uralmat. A következő pár órában megismertem a tökéletes bizalmat és engedelmességet. Egy vadidegen ember utasításait követtük vakon mindannyian másodpercre és mozdulatra pontosan. Száz beszélgetés, történetmesélés, cukkolódás maradt hirtelen és azon nyomban félbe, ha hátulról a gerincvelőig fúródott a rikkantás: forward!, stooop!, everybody right!, forward, faster, go!.
Három társunk - két srác és egy lány - angol katonák voltak (saját bevallásuk szerint just soldier pussies), akik azért jöttek Nepálba, hogy a brit hadsereg legendás Gurkha osztagának újabb generációját kiválasszák a hatalmas túljelentkezésből (képzelhetitek a nepáli és angol életszínvonal közti különbséget). Épp a nepáli nyelvtanfolyamuk közepén jártak, és hétvége lévén eljöttek kicsit tisztára mosni a fejüket. Kedvesek, érdeklődőek, lelkesek és nem mellesleg nagyon izmosak voltak.
Nagy baja senkinek nem esett. Az egyik brit vízbe esett (a következő másodpercben már nyilvánvalóan a hajóban ült nevetve), mi, lányok pedig nem hazudtoltuk meg magunkat: egyszer a biztonsági kajakosoknak kellett minket kihúzniuk a partig. Úgy kezdődött, hogy egy nyugodtabb szakaszon úszhattunk a folyóban (pontosabban ernyedten feküdtünk, és folytunk lefelé, de ez részletkérdés). A guide nem szólt időben, hogy ki kéne mászni, és mindketten elsodródtunk a fiúktól be a folyó hevesebb közepébe. A folyó kénye-kedvére mozdult a testem minden erőfeszítésem ellenére: lecibált a víz alá, feldobott újra, tehetetlen voltam. Rég féltem ennyire.
Végeredményben azonban mindketten (mindöten) nagyon jól éreztük magunkat, a nap végén hullafáradtan, de elégedetten másztunk fel a Kathmandu felé tartó busz tetejére. Soha senki nem fogja elhinni már, hogy sikerült rávennem Marcit a nepáli busz tetején való utazásra, mert sikerült memóriakártya nélkül ellőni fotók százait.
Mindegy, az emlék szeles, kanyargós, kényelmetlen, koszos, de csodás marad.

A vadvízi evezésről annyi ismeretünk volt, mint valószínűleg a magyar emberek többségének: több ember mentőmellényben élénk színű felfújható hajókban száguld lefelé gyors hegyi folyókon miközben úgy tesz, mintha evezne.
Nos, egy 6 órás könnyű és közepes közti túra (a Seti folyó 3-4 fokozatú alsó szakaszán, ha valakinek ez mond valamit) után bizton kijelenthetjük, hogy a rafting valóban ezt jelenti, csak igenis evezel néha.

Mi öten ültünk egy hajóban - mind totális kezdők -, a hatodik a „raft guide”-unk volt, aki a mi és a hajó irányításáért felel. Ez az alacsony, vékony, kis nepáli először tartott egy eligazítást (mikor mit csinálj és ne csinálj), majd bepattant a hajónkba, kiosztotta a helyeket, és átvette a működésünk feletti teljes uralmat. A következő pár órában megismertem a tökéletes bizalmat és engedelmességet. Egy vadidegen ember utasításait követtük vakon mindannyian másodpercre és mozdulatra pontosan. Száz beszélgetés, történetmesélés, cukkolódás maradt hirtelen és azon nyomban félbe, ha hátulról a gerincvelőig fúródott a rikkantás: forward!, stooop!, everybody right!, forward, faster, go!.
Három társunk - két srác és egy lány - angol katonák voltak (saját bevallásuk szerint just soldier pussies), akik azért jöttek Nepálba, hogy a brit hadsereg legendás Gurkha osztagának újabb generációját kiválasszák a hatalmas túljelentkezésből (képzelhetitek a nepáli és angol életszínvonal közti különbséget). Épp a nepáli nyelvtanfolyamuk közepén jártak, és hétvége lévén eljöttek kicsit tisztára mosni a fejüket. Kedvesek, érdeklődőek, lelkesek és nem mellesleg nagyon izmosak voltak.


Nagy baja senkinek nem esett. Az egyik brit vízbe esett (a következő másodpercben már nyilvánvalóan a hajóban ült nevetve), mi, lányok pedig nem hazudtoltuk meg magunkat: egyszer a biztonsági kajakosoknak kellett minket kihúzniuk a partig. Úgy kezdődött, hogy egy nyugodtabb szakaszon úszhattunk a folyóban (pontosabban ernyedten feküdtünk, és folytunk lefelé, de ez részletkérdés). A guide nem szólt időben, hogy ki kéne mászni, és mindketten elsodródtunk a fiúktól be a folyó hevesebb közepébe. A folyó kénye-kedvére mozdult a testem minden erőfeszítésem ellenére: lecibált a víz alá, feldobott újra, tehetetlen voltam. Rég féltem ennyire.


Végeredményben azonban mindketten (mindöten) nagyon jól éreztük magunkat, a nap végén hullafáradtan, de elégedetten másztunk fel a Kathmandu felé tartó busz tetejére. Soha senki nem fogja elhinni már, hogy sikerült rávennem Marcit a nepáli busz tetején való utazásra, mert sikerült memóriakártya nélkül ellőni fotók százait. 
Mindegy, az emlék szeles, kanyargós, kényelmetlen, koszos, de csodás marad.

 

 

0 Tovább

okt7

0 Tovább

okt 6

0 Tovább

Trekking with Sára

 

Ősi törvény, hogy aki Marcival él, az időnként túrázni megy, úgyhogy nem volt kétségem: Nepálban fel fogunk menni valami hatalmas hegyre. Tekintve, hogy az elmúlt négy évemet kis túlzással élve egy kanapéba süppedve töltöttem latint és molekulákat magolva Csucsuval, kicsit aggódtam az állóképességem miatt.És lőn: az első két nap a biológus Bsc oltárán áldoztatott. Többször volt légszomjam, szerintem többet voltam hisztérikus állapotban, mint beszámíthatóban. Előbbiben csak álltam, csurgott a könnyem, és ráztam a fejem, hogy nincs az az Isten, utóbbiban álltam, büszke voltam, hogy nem csurog a könnyem és azt kérdeztem, hogy még mennyi.Aztán jobb lett. Megtanultam, milyen pózban, milyen tempóban kell menni, mikor kell megállni, mennyit érdemes pihenni, mikor és mennyit szabad enni. Hozzászoktam az igénybevételhez, az agyam megszokta a terep sajátosságait, már nem kellett olyan erősen koncentrálnom a meredek lefeléknél sem. Elkezdtem élvezni a tájat, tudtam figyelni a természetre, a lélegzetállító hegyekre a közelben-távolban, a taknyos, huncutkodó kisgyerekekre a falvakban.Több dologra is rájöttem az öt nap alatt. Felfelé menni a tűző napon egy meredek hegyoldalon objektíve nagyon rossz dolog: a füledben dobol a vér, olyan helyekről folyik izzadtság, amelyek létezéséről annak előtte egy nő nem is tud, elfolyik az idő, magányos vagy, csak te meg a hegy feletted. Viszont ezzel együtt túrázni tényleg csodajó, lelkileg pihentető és tartalmas dolog, marhára élveztem.
Ősi törvény, hogy aki Marcival él, az időnként túrázni megy, úgyhogy nem volt kétségem: Nepálban fel fogunk menni valami hatalmas hegyre. Tekintve, hogy az elmúlt négy évemet kis túlzással élve egy kanapéba süppedve töltöttem latint és molekulákat magolva Csucsuval, kicsit aggódtam az állóképességem miatt.
És lőn: az első két nap a biológus Bsc oltárán áldoztatott. Többször volt légszomjam, szerintem többet voltam hisztérikus állapotban, mint beszámíthatóban. Előbbiben csak álltam, csurgott a könnyem, és ráztam a fejem, hogy nincs az az Isten, utóbbiban álltam, büszke voltam, hogy nem csurog a könnyem és azt kérdeztem, hogy még mennyi.
Aztán jobb lett. Megtanultam, milyen pózban, milyen tempóban kell menni, mikor kell megállni, mennyit érdemes pihenni, mikor és mennyit szabad enni. Hozzászoktam az igénybevételhez, az agyam megszokta a terep sajátosságait, már nem kellett olyan erősen koncentrálnom a meredek lefeléknél sem. Elkezdtem élvezni a tájat, tudtam figyelni a természetre, a lélegzetállító hegyekre a közelben-távolban, a taknyos, huncutkodó kisgyerekekre a falvakban.
Több dologra is rájöttem az öt nap alatt. Felfelé menni a tűző napon egy meredek hegyoldalon objektíve nagyon rossz dolog: a füledben dobol a vér, olyan helyekről folyik izzadtság, amelyek létezéséről annak előtte egy nő nem is tud, elfolyik az idő, magányos vagy, csak te meg a hegy feletted. Viszont ezzel együtt túrázni tényleg csodajó, lelkileg pihentető és tartalmas dolog, marhára élveztem.
Az út csúcspontja elvileg a Poon hill 3320 méteres csúcsáról végignézett napfelkelte lett volna. A józan eszem és a szervezetem már eleve karöltve rosszallották, hogy hajnali négykor négyszáz métert mászok felfelé csúszós kőlépcsőkön tökéletes sötétségben és istenverte hidegben. Amikor pedig több száz turista barátommal együtt a hegytetőre fagyva engedelmesen végignéztem a napfelkeltét, de semmilyen "francba is, ez azért megérte" lelki áttörést nem éreztem, kissé megvető tekintetek között elsőnek indultam meg lefelé, hogy nekem még jusson forró víz a zuhany alatt.

Ősi törvény, hogy aki Marcival él, az időnként túrázni megy, úgyhogy nem volt kétségem: Nepálban fel fogunk menni valami hatalmas hegyre.

Tekintve, hogy az elmúlt négy évemet kis túlzással élve egy kanapéba süppedve töltöttem latint és molekulákat magolva Csucsuval, kicsit aggódtam az állóképességem miatt.

És lőn: az első két nap a biológus Bsc oltárán áldoztatott. Többször volt légszomjam, szerintem többet voltam hisztérikus állapotban, mint beszámíthatóban. Előbbiben csak álltam, csurgott a könnyem, és ráztam a fejem, hogy nincs az az Isten, utóbbiban álltam, büszke voltam, hogy nem csurog a könnyem és azt kérdeztem, hogy még mennyi.

Aztán jobb lett. Megtanultam, milyen pózban, milyen tempóban kell menni, mikor kell megállni, mennyit érdemes pihenni, mikor és mennyit szabad enni. Hozzászoktam az igénybevételhez, az agyam megszokta a terep sajátosságait, már nem kellett olyan erősen koncentrálnom a meredek lefeléknél sem. Elkezdtem élvezni a tájat, tudtam figyelni a természetre, a lélegzetállító hegyekre a közelben-távolban, a taknyos, huncutkodó kisgyerekekre a falvakban.

 

 

Több dologra is rájöttem az öt nap alatt. Felfelé menni a tűző napon egy meredek hegyoldalon objektíve nagyon rossz dolog: a füledben dobol a vér, olyan helyekről folyik izzadtság, amelyek létezéséről annak előtte egy nő nem is tud, elfolyik az idő, magányos vagy, csak te meg a hegy feletted. Viszont ezzel együtt túrázni tényleg csodajó, lelkileg pihentető és tartalmas dolog, marhára élveztem.


Az út csúcspontja elvileg a Poon hill 3320 méteres csúcsáról végignézett napfelkelte lett volna. A józan eszem és a szervezetem eleve karöltve rosszallották, hogy hajnali négykor négyszáz métert mászok felfelé csúszós kőlépcsőkön tökéletes sötétségben és istenverte hidegben. Amikor pedig több száz turista barátommal együtt a hegytetőre fagyva engedelmesen végignéztem a napfelkeltét, de semmilyen "francba is, ez azért megérte" lelki áttörést nem éreztem, kissé megvető tekintetek között elsőnek indultam meg lefelé, hogy nekem még jusson forró víz a zuhany alatt.

 

 

0 Tovább

okt4

1 Tovább

Chitwan

 

Hat óra buszozás után érkeztünk meg a zuhogó esőbe, ahol felszedett minket egy fóliával befedett fémvázból, négy kerékből, egy motorból, egy kormányból és egy váltóból álló – a vigyorgó nepáli szerint II. világháborús katonai - dzsip, hogy elvigyen a vendégházunkba.
Nem a legjobb időben érkeztünk, mert pont monszun után mutatja a park a legkevesebbet, mindig mindent kizárólag nagyon korán lehetett csak csinálni és a szervezett programok is felejthetőek voltak, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Jó volt a természetben lenni, nagyon finomakat ettünk, az elefántok pedig lenyűgözőek voltak.
Merthogy a Chitwan fő profilja az elefánt. Indiai elefántokkal dolgoznak, a hímeket járőrözésre használják az orvvadászok ellen, a nőstények a turistákat cipelik jó pénzért „junglesafarira”; a szaporítási program pedig szép eredményeket tud felmutatni. Minden elefántért három ember felel: a Phanet vezeti, ha turisták ülnek rajta vagy ha ceremóniákon vesz részt, a Mahout viszi takarmányt ??gyűjteni és fürdetni, a Pachhewa pedig és takarítja az otthonát.
Egy délután minket is felpakoltak négyesével egy-egy elefántra, hogy dzsungelszafari: mintegy két órát töltöttünk elefántháton a buja erdőben, amit azért jóindulattal sem neveznék dzsungelnek, igaz csak a park pufferzónájában voltunk, belső területekre nem vittek be.  Amikor tíz elefánt áll körbe négy méterről és negyven ember fotóz egyszerre egy darab unottan legelő rinocéroszt, azt nem nevezném   ember és természet őszinte találkozásának, de legalább megbizonyosodtam róla, hogy régóta tartó gyanúm megalapozott: az orrszarvúk egy hatalmas kindertojás műanyag darabkáiból vannak összeszerelve. A Phanetünk valamiért igen szigorúan bánt az elefántunkkal a mögöttünk ülő öko-bio-hippi ízű svéd anya-lánya páros teljes felháborodására, úgyhogy ha az elefánt valami guszta növényt gondolt megkóstolni jobbról-balról, sztereóban hallgattuk, ahogy elöl a nepáli bunkóval üti szegény pára fejét, míg hátul a nők hangosan kiabálnak, hogy ne.
Krokodilt igen, tigrist nem láttunk, annak ellenére, hogy egy szerencsétlen beteg nőstény betévedt valamelyik hotel nagy kertjébe, és az egész város – velünk együtt - odatódult a környező házak tetejére, hátha megláthatja. Hiába nyúztam, a guide-unk nem adott értelmes feleletet, hogy hogyan jutott eszébe egy beteg tigrisnek az emberek közelébe jönnie. Mikor egy amerikai nő „és ha az elefánt megfogja a tigrist az ormányával, akkor a tigris meg tudja őt sebesíteni?” kérdésére, halálos komolysággal azt válaszolta, hogy „it can be a problem”, na, akkor feladtam a kérdezősködést.

Hat óra buszozás után érkeztünk meg a zuhogó esőbe, ahol felszedett minket egy fóliával befedett fémvázból, négy kerékből, egy motorból, egy kormányból és egy váltóból álló – a vigyorgó nepáli szerint II. világháborús katonai - dzsip, hogy elvigyen a vendégházunkba.


Nem a legjobb időben érkeztünk, mert pont monszun után mutatja a park a legkevesebbet, mindig mindent kizárólag nagyon korán lehetett csak csinálni és a szervezett programok is felejthetőek voltak, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Jó volt a természetben lenni, nagyon finomakat ettünk, az elefántok pedig lenyűgözőek voltak. Merthogy a Chitwan fő profilja az elefánt. Indiai elefántokkal dolgoznak, a hímeket járőrözésre használják az orvvadászok ellen, a nőstények a turistákat cipelik jó pénzért „junglesafarira”; a szaporítási program pedig szép eredményeket tud felmutatni.

Minden elefántért három ember felel: a Phanet vezeti, ha turisták ülnek rajta vagy ha ceremóniákon vesz részt, a Mahout viszi takarmányt gyűjteni, illetve ő fürdeti, a Pachhewa pedig eteti és takarítja az otthonát.

 


Egy délután minket is felpakoltak négyesével egy-egy elefántra, hogy dzsungelszafari: mintegy két órát töltöttünk elefántháton a buja erdőben, amit azért jóindulattal sem neveznék dzsungelnek, igaz csak a park pufferzónájában voltunk, belső területekre nem vittek be.  Amikor tíz elefánt áll körbe négy méterről és negyven ember fotóz egyszerre egy darab unottan legelő rinocéroszt, azt nem nevezném   ember és természet őszinte találkozásának, de legalább megbizonyosodtam róla, hogy régóta tartó gyanúm megalapozott: az orrszarvúk egy hatalmas kindertojás műanyag darabkáiból vannak összeszerelve. A Phanetünk valamiért igen szigorúan bánt az elefántunkkal a mögöttünk ülő öko-bio-hippi ízű svéd anya-lánya páros teljes felháborodására, úgyhogy ha az elefánt valami guszta növényt gondolt megkóstolni jobbról-balról, sztereóban hallgattuk, ahogy elöl a nepáli bunkóval üti szegény pára fejét, míg hátul a nők hangosan kiabálnak, hogy ne. Krokodilt igen, tigrist nem láttunk, annak ellenére, hogy egy szerencsétlen beteg nőstény betévedt valamelyik hotel nagy kertjébe, és az egész város – velünk együtt - odatódult a környező házak tetejére, hátha megláthatja. Hiába nyúztam, a guide-unk nem adott értelmes feleletet, hogy hogyan jutott eszébe egy beteg tigrisnek az emberek közelébe jönnie. Mikor egy amerikai nő „és ha az elefánt megfogja a tigrist az ormányával, akkor a tigris meg tudja őt sebesíteni?” kérdésére, halálos komolysággal azt válaszolta, hogy „it can be a problem”, na, akkor feladtam a kérdezősködést.

0 Tovább

okt3

0 Tovább

Pokhara

 

Pokhara
Pokhara teljesen globalizált üdülőváros angolul jól beszélő, nem nyomulós nepáliakkal, akik már majdnem úgy néznek ki mint egy európai, csak még kicsit sok a hajzselé.
Pokhara nem egészen Nepál. Amit te láthasz belőle, az egy ál-valóság, gondosan felépítve a turisták köré. Egymást érik a nyugati típusú éttermek és a túrázófelszerelést árusító boltok, nincsenek templomok,  tabuk, nincs nyomornegyed. Esténként Guns & Roses, Green Day, Tracy Chapman, jazz szól, a helyi kecsketerelős popzenét csak a taxikból és az unatkozó recepciósok tévéjéből tudtuk elcsípni.
Valószínűleg az a nepáli, aki itt megvetette a lábát és létrehozott bármit, ami a turistákból pénzt csinál, a legszerencsésebbek közé tartozik. Mindenki nagyon szorgalmasnak tűnik, nincs az a léha döglés, amit Indiában éreztem.
A város egy elég nagy tó partján fekszik, és kedves barátunk, Berci örök érvényű mondata – a vízparton élők valahogy jobb emberek – visszhangzott fülünkben ittlétünk alatt: mindenki kedves volt, mindenki értünk volt, mindenkivel szót lehetett érteni.
Pokhara remek hely kikapcsolódásra is, de elsősorban turisztikai elosztóközpontként működik. Minden turista innen indul az Annaputra Nemzeti Parkba túrázni (trekkingelni, hogy egy valódi szószörnyeteggel éljek) rövidebb-hosszabb időre, rengeteg rafting lehetőség van, lehet siklórnyőzni és a Chitwan Nemzeti Park sincs messze.
Hogy túrázni és raftingolni megyünk-e, az nem volt kérdés, előbbit Marci, utóbbit én kötöttem ki. A paragliding nagy bánatomra túl drágának bizonyult, de a Chitwan plakátján olyan szépséges tigrises-orrszarvús-elefántos dzsungel fotók voltak, hogy úgy döntöttünk, belevágunk.

Pokhara teljesen globalizált üdülőváros angolul jól beszélő, nem nyomulós nepáliakkal, akik már majdnem úgy néznek ki mint egy európai, csak még kicsit sok a hajzselé.
Pokhara nem igazi Nepál. Amit te láthasz belőle, az egy ál-valóság, gondosan felépítve a turisták köré. Egymást érik a nyugati típusú éttermek és a túrázófelszerelést árusító boltok, nincsenek templomok,  tabuk, nincs nyomornegyed. Esténként Guns & Roses, Green Day, Tracy Chapman, jazz szól, a helyi kecsketerelős popzenét csak a taxikból és az unatkozó recepciósok tévéjéből tudtuk elcsípni.
Valószínűleg az a nepáli, aki itt megvetette a lábát és létrehozott bármit, ami a turistákból pénzt csinál, a legszerencsésebbek közé tartozik. Mindenki nagyon szorgalmasnak tűnik, nincs az a léha döglés, amit Indiában éreztem.
A város egy elég nagy tó partján fekszik, és kedves barátunk, Berci örök érvényű mondata – a vízparton élők valahogy jobb emberek – visszhangzott fülünkben ittlétünk alatt: mindenki kedves volt, mindenki értünk volt, mindenkivel szót lehetett érteni.

 


Pokhara remek hely kikapcsolódásra is, de elsősorban turisztikai elosztóközpontként működik. Minden turista innen indul az Annaputra Nemzeti Parkba túrázni (trekkingelni, hogy egy valódi szószörnyeteggel éljek) rövidebb-hosszabb időre, rengeteg rafting lehetőség van, lehet siklórnyőzni és a Chitwan Nemzeti Park sincs messze. 
Hogy túrázni és raftingolni megyünk-e, az nem volt kérdés, előbbit Marci, utóbbit én kötöttem ki. A paragliding nagy bánatomra túl drágának bizonyult, de a Chitwan plakátján olyan szépséges tigrises-orrszarvús-elefántos dzsungel fotók voltak, hogy úgy döntöttünk, belevágunk.

 

0 Tovább

okt2

0 Tovább

szept30

0 Tovább

szept29

0 Tovább

szept28

1 Tovább

Nepáli határ

 

Útnepálba
Már nagyon vártuk, hogy végre a magunk urai legyünk, és ne érezzük vérszívásnak a városnézést. Ezt ígérte Nepál. A két napi buszútra (ami persze csak a buszra felszállva változott kétnaposra, addig egynapos volt) nagyon nem voltam felkészülve - gyűlölök buszozni -, persze a Sára szeret, így kiegyensúlyoztuk egymást.
Az első nap végére, sötétedéskor elértünk a határra, ami még a megszokottnál is kaotikusabb, nyomulósabb, monszunabb volt. Indiából simán csak kisétáltunk, mint egy nagy kapun, az indiaiakhoz képest kevés papírmunkával. Valahol a kapu után a sötétben-esőben megtaláltuk a vámhivatalt, ahol megkaptuk a vízumot, és legnagyobb meglepetésünkre az első tényleg kedves embert: egy nepáli vámtisztet, aki kicsit hasonlított a volt biológiatanáromra.
Aztán a baljós nevű Paradise hotel következett a határon, ahol valószínűleg turisták ezrei töltöttek már el egy éjszakát bőr- és egyéb egzotikus fertőző betegségekkel álmodva. Sárát erőszakkal kellett megfürdetni, de nem lett semmi bajunk. Másnap már csak az út rövidebb, de jóval izgalmasabb része volt hátra a határtól Pokharáig.
A nepáli utak legendásan rosszak. Úgy építkeznek mint Kőműves Kelemen, csak itt a monszun mos el mindent évente egyszer. Ami megmarad, azon túlterhelt teherautók, buszok, akármik közlekednek, őrülten dudálva előzgetik egymást beláthatatlan kanyarokban. A kanyarok itt már csak ilyen beláthatatlanok. Szédítő meredélyek és hegyek között kanyarogtunk, néhol egy méterre a száz (?) méter mély szakadéktól.
A nepáli buszunk már valódi helyi jármű shivamatricával, karácsonyfaizzókkal, háromféle dudával és sok-sok nepálival. A járműfőnök (ő élet-halál ura a busz kicsiny közösségében) a hülye turistákat remek taktikai érzékkel felterelte a tetőre, hogy panoráma vjú, a belső teret meg jól megtömte út közben falunak nevezett néhány házból felszedett helyiekkel. Így együtt zötyögtünk 10 órát Pokharáig.

Már nagyon vártuk, hogy végre a magunk urai legyünk, és ne érezzük vérszívásnak a városnézést. Ezt ígérte Nepál.

A két napi buszútra (ami persze csak a buszra felszállva változott kétnaposra, addig egynapos volt) nagyon nem voltam felkészülve - gyűlölök buszozni -, persze a Sára szeret, így kiegyensúlyoztuk egymást.


Az első nap végére, sötétedéskor elértünk a határra, ami még a megszokottnál is kaotikusabb, nyomulósabb, monszunabb volt. Indiából simán csak kisétáltunk, mint egy nagy kapun, az indiaiakhoz képest kevés papírmunkával. Valahol a kapu után a sötétben-esőben megtaláltuk a vámhivatalt, ahol megkaptuk a vízumot, és legnagyobb meglepetésünkre az első tényleg kedves embert: egy nepáli vámtisztet, aki kicsit hasonlított a volt biológiatanáromra.


Aztán a baljós nevű Paradise hotel következett a határon, ahol valószínűleg turisták ezrei töltöttek már el egy éjszakát bőr- és egyéb egzotikus fertőző betegségekkel álmodva. Sárát erőszakkal kellett megfürdetni, de nem lett semmi bajunk. Másnap már csak az út rövidebb, de jóval izgalmasabb része volt hátra a határtól Pokharáig.


A nepáli utak legendásan rosszak. Úgy építkeznek mint Kőműves Kelemen, csak itt a monszun mos el mindent évente egyszer. Ami megmarad, azon túlterhelt teherautók, buszok, akármik közlekednek, őrülten dudálva előzgetik egymást beláthatatlan kanyarokban. A kanyarok itt már csak ilyen beláthatatlanok. Szédítő meredélyek és hegyek között kanyarogtunk, néhol egy méterre a száz méter mély szakadéktól.


A nepáli buszunk már valódi helyi jármű shivamatricával, karácsonyfaizzókkal, háromféle dudával és sok-sok nepálival. A járműfőnök (ő élet-halál ura a busz kicsiny közösségében) a hülye turistákat remek taktikai érzékkel felterelte a tetőre, hogy panoráma vjú, a belső teret meg jól megtömte út közben falunak nevezett néhány házból felszedett helyiekkel. Így együtt zötyögtünk 10 órát Pokharáig.

 

0 Tovább

szept27

0 Tovább

szept26

1 Tovább

szept25

0 Tovább
12
»

madein

blogavatar

Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek