Útnepálba
Már nagyon vártuk, hogy végre a magunk urai legyünk, és ne érezzük vérszívásnak a városnézést. Ezt ígérte Nepál. A két napi buszútra (ami persze csak a buszra felszállva változott kétnaposra, addig egynapos volt) nagyon nem voltam felkészülve - gyűlölök buszozni -, persze a Sára szeret, így kiegyensúlyoztuk egymást.
Az első nap végére, sötétedéskor elértünk a határra, ami még a megszokottnál is kaotikusabb, nyomulósabb, monszunabb volt. Indiából simán csak kisétáltunk, mint egy nagy kapun, az indiaiakhoz képest kevés papírmunkával. Valahol a kapu után a sötétben-esőben megtaláltuk a vámhivatalt, ahol megkaptuk a vízumot, és legnagyobb meglepetésünkre az első tényleg kedves embert: egy nepáli vámtisztet, aki kicsit hasonlított a volt biológiatanáromra.
Aztán a baljós nevű Paradise hotel következett a határon, ahol valószínűleg turisták ezrei töltöttek már el egy éjszakát bőr- és egyéb egzotikus fertőző betegségekkel álmodva. Sárát erőszakkal kellett megfürdetni, de nem lett semmi bajunk. Másnap már csak az út rövidebb, de jóval izgalmasabb része volt hátra a határtól Pokharáig.
A nepáli utak legendásan rosszak. Úgy építkeznek mint Kőműves Kelemen, csak itt a monszun mos el mindent évente egyszer. Ami megmarad, azon túlterhelt teherautók, buszok, akármik közlekednek, őrülten dudálva előzgetik egymást beláthatatlan kanyarokban. A kanyarok itt már csak ilyen beláthatatlanok. Szédítő meredélyek és hegyek között kanyarogtunk, néhol egy méterre a száz (?) méter mély szakadéktól.
A nepáli buszunk már valódi helyi jármű shivamatricával, karácsonyfaizzókkal, háromféle dudával és sok-sok nepálival. A járműfőnök (ő élet-halál ura a busz kicsiny közösségében) a hülye turistákat remek taktikai érzékkel felterelte a tetőre, hogy panoráma vjú, a belső teret meg jól megtömte út közben falunak nevezett néhány házból felszedett helyiekkel. Így együtt zötyögtünk 10 órát Pokharáig.

Már nagyon vártuk, hogy végre a magunk urai legyünk, és ne érezzük vérszívásnak a városnézést. Ezt ígérte Nepál.

A két napi buszútra (ami persze csak a buszra felszállva változott kétnaposra, addig egynapos volt) nagyon nem voltam felkészülve - gyűlölök buszozni -, persze a Sára szeret, így kiegyensúlyoztuk egymást.


Az első nap végére, sötétedéskor elértünk a határra, ami még a megszokottnál is kaotikusabb, nyomulósabb, monszunabb volt. Indiából simán csak kisétáltunk, mint egy nagy kapun, az indiaiakhoz képest kevés papírmunkával. Valahol a kapu után a sötétben-esőben megtaláltuk a vámhivatalt, ahol megkaptuk a vízumot, és legnagyobb meglepetésünkre az első tényleg kedves embert: egy nepáli vámtisztet, aki kicsit hasonlított a volt biológiatanáromra.


Aztán a baljós nevű Paradise hotel következett a határon, ahol valószínűleg turisták ezrei töltöttek már el egy éjszakát bőr- és egyéb egzotikus fertőző betegségekkel álmodva. Sárát erőszakkal kellett megfürdetni, de nem lett semmi bajunk. Másnap már csak az út rövidebb, de jóval izgalmasabb része volt hátra a határtól Pokharáig.


A nepáli utak legendásan rosszak. Úgy építkeznek mint Kőműves Kelemen, csak itt a monszun mos el mindent évente egyszer. Ami megmarad, azon túlterhelt teherautók, buszok, akármik közlekednek, őrülten dudálva előzgetik egymást beláthatatlan kanyarokban. A kanyarok itt már csak ilyen beláthatatlanok. Szédítő meredélyek és hegyek között kanyarogtunk, néhol egy méterre a száz méter mély szakadéktól.


A nepáli buszunk már valódi helyi jármű shivamatricával, karácsonyfaizzókkal, háromféle dudával és sok-sok nepálival. A járműfőnök (ő élet-halál ura a busz kicsiny közösségében) a hülye turistákat remek taktikai érzékkel felterelte a tetőre, hogy panoráma vjú, a belső teret meg jól megtömte út közben falunak nevezett néhány házból felszedett helyiekkel. Így együtt zötyögtünk 10 órát Pokharáig.