Ősi törvény, hogy aki Marcival él, az időnként túrázni megy, úgyhogy nem volt kétségem: Nepálban fel fogunk menni valami hatalmas hegyre. Tekintve, hogy az elmúlt négy évemet kis túlzással élve egy kanapéba süppedve töltöttem latint és molekulákat magolva Csucsuval, kicsit aggódtam az állóképességem miatt.És lőn: az első két nap a biológus Bsc oltárán áldoztatott. Többször volt légszomjam, szerintem többet voltam hisztérikus állapotban, mint beszámíthatóban. Előbbiben csak álltam, csurgott a könnyem, és ráztam a fejem, hogy nincs az az Isten, utóbbiban álltam, büszke voltam, hogy nem csurog a könnyem és azt kérdeztem, hogy még mennyi.Aztán jobb lett. Megtanultam, milyen pózban, milyen tempóban kell menni, mikor kell megállni, mennyit érdemes pihenni, mikor és mennyit szabad enni. Hozzászoktam az igénybevételhez, az agyam megszokta a terep sajátosságait, már nem kellett olyan erősen koncentrálnom a meredek lefeléknél sem. Elkezdtem élvezni a tájat, tudtam figyelni a természetre, a lélegzetállító hegyekre a közelben-távolban, a taknyos, huncutkodó kisgyerekekre a falvakban.Több dologra is rájöttem az öt nap alatt. Felfelé menni a tűző napon egy meredek hegyoldalon objektíve nagyon rossz dolog: a füledben dobol a vér, olyan helyekről folyik izzadtság, amelyek létezéséről annak előtte egy nő nem is tud, elfolyik az idő, magányos vagy, csak te meg a hegy feletted. Viszont ezzel együtt túrázni tényleg csodajó, lelkileg pihentető és tartalmas dolog, marhára élveztem.
Ősi törvény, hogy aki Marcival él, az időnként túrázni megy, úgyhogy nem volt kétségem: Nepálban fel fogunk menni valami hatalmas hegyre. Tekintve, hogy az elmúlt négy évemet kis túlzással élve egy kanapéba süppedve töltöttem latint és molekulákat magolva Csucsuval, kicsit aggódtam az állóképességem miatt.
És lőn: az első két nap a biológus Bsc oltárán áldoztatott. Többször volt légszomjam, szerintem többet voltam hisztérikus állapotban, mint beszámíthatóban. Előbbiben csak álltam, csurgott a könnyem, és ráztam a fejem, hogy nincs az az Isten, utóbbiban álltam, büszke voltam, hogy nem csurog a könnyem és azt kérdeztem, hogy még mennyi.
Aztán jobb lett. Megtanultam, milyen pózban, milyen tempóban kell menni, mikor kell megállni, mennyit érdemes pihenni, mikor és mennyit szabad enni. Hozzászoktam az igénybevételhez, az agyam megszokta a terep sajátosságait, már nem kellett olyan erősen koncentrálnom a meredek lefeléknél sem. Elkezdtem élvezni a tájat, tudtam figyelni a természetre, a lélegzetállító hegyekre a közelben-távolban, a taknyos, huncutkodó kisgyerekekre a falvakban.
Több dologra is rájöttem az öt nap alatt. Felfelé menni a tűző napon egy meredek hegyoldalon objektíve nagyon rossz dolog: a füledben dobol a vér, olyan helyekről folyik izzadtság, amelyek létezéséről annak előtte egy nő nem is tud, elfolyik az idő, magányos vagy, csak te meg a hegy feletted. Viszont ezzel együtt túrázni tényleg csodajó, lelkileg pihentető és tartalmas dolog, marhára élveztem.
Az út csúcspontja elvileg a Poon hill 3320 méteres csúcsáról végignézett napfelkelte lett volna. A józan eszem és a szervezetem már eleve karöltve rosszallották, hogy hajnali négykor négyszáz métert mászok felfelé csúszós kőlépcsőkön tökéletes sötétségben és istenverte hidegben. Amikor pedig több száz turista barátommal együtt a hegytetőre fagyva engedelmesen végignéztem a napfelkeltét, de semmilyen "francba is, ez azért megérte" lelki áttörést nem éreztem, kissé megvető tekintetek között elsőnek indultam meg lefelé, hogy nekem még jusson forró víz a zuhany alatt.

Ősi törvény, hogy aki Marcival él, az időnként túrázni megy, úgyhogy nem volt kétségem: Nepálban fel fogunk menni valami hatalmas hegyre.

Tekintve, hogy az elmúlt négy évemet kis túlzással élve egy kanapéba süppedve töltöttem latint és molekulákat magolva Csucsuval, kicsit aggódtam az állóképességem miatt.

És lőn: az első két nap a biológus Bsc oltárán áldoztatott. Többször volt légszomjam, szerintem többet voltam hisztérikus állapotban, mint beszámíthatóban. Előbbiben csak álltam, csurgott a könnyem, és ráztam a fejem, hogy nincs az az Isten, utóbbiban álltam, büszke voltam, hogy nem csurog a könnyem és azt kérdeztem, hogy még mennyi.

Aztán jobb lett. Megtanultam, milyen pózban, milyen tempóban kell menni, mikor kell megállni, mennyit érdemes pihenni, mikor és mennyit szabad enni. Hozzászoktam az igénybevételhez, az agyam megszokta a terep sajátosságait, már nem kellett olyan erősen koncentrálnom a meredek lefeléknél sem. Elkezdtem élvezni a tájat, tudtam figyelni a természetre, a lélegzetállító hegyekre a közelben-távolban, a taknyos, huncutkodó kisgyerekekre a falvakban.

 

 

Több dologra is rájöttem az öt nap alatt. Felfelé menni a tűző napon egy meredek hegyoldalon objektíve nagyon rossz dolog: a füledben dobol a vér, olyan helyekről folyik izzadtság, amelyek létezéséről annak előtte egy nő nem is tud, elfolyik az idő, magányos vagy, csak te meg a hegy feletted. Viszont ezzel együtt túrázni tényleg csodajó, lelkileg pihentető és tartalmas dolog, marhára élveztem.


Az út csúcspontja elvileg a Poon hill 3320 méteres csúcsáról végignézett napfelkelte lett volna. A józan eszem és a szervezetem eleve karöltve rosszallották, hogy hajnali négykor négyszáz métert mászok felfelé csúszós kőlépcsőkön tökéletes sötétségben és istenverte hidegben. Amikor pedig több száz turista barátommal együtt a hegytetőre fagyva engedelmesen végignéztem a napfelkeltét, de semmilyen "francba is, ez azért megérte" lelki áttörést nem éreztem, kissé megvető tekintetek között elsőnek indultam meg lefelé, hogy nekem még jusson forró víz a zuhany alatt.