Pokhara
Pokhara teljesen globalizált üdülőváros angolul jól beszélő, nem nyomulós nepáliakkal, akik már majdnem úgy néznek ki mint egy európai, csak még kicsit sok a hajzselé.
Pokhara nem egészen Nepál. Amit te láthasz belőle, az egy ál-valóság, gondosan felépítve a turisták köré. Egymást érik a nyugati típusú éttermek és a túrázófelszerelést árusító boltok, nincsenek templomok,  tabuk, nincs nyomornegyed. Esténként Guns & Roses, Green Day, Tracy Chapman, jazz szól, a helyi kecsketerelős popzenét csak a taxikból és az unatkozó recepciósok tévéjéből tudtuk elcsípni.
Valószínűleg az a nepáli, aki itt megvetette a lábát és létrehozott bármit, ami a turistákból pénzt csinál, a legszerencsésebbek közé tartozik. Mindenki nagyon szorgalmasnak tűnik, nincs az a léha döglés, amit Indiában éreztem.
A város egy elég nagy tó partján fekszik, és kedves barátunk, Berci örök érvényű mondata – a vízparton élők valahogy jobb emberek – visszhangzott fülünkben ittlétünk alatt: mindenki kedves volt, mindenki értünk volt, mindenkivel szót lehetett érteni.
Pokhara remek hely kikapcsolódásra is, de elsősorban turisztikai elosztóközpontként működik. Minden turista innen indul az Annaputra Nemzeti Parkba túrázni (trekkingelni, hogy egy valódi szószörnyeteggel éljek) rövidebb-hosszabb időre, rengeteg rafting lehetőség van, lehet siklórnyőzni és a Chitwan Nemzeti Park sincs messze.
Hogy túrázni és raftingolni megyünk-e, az nem volt kérdés, előbbit Marci, utóbbit én kötöttem ki. A paragliding nagy bánatomra túl drágának bizonyult, de a Chitwan plakátján olyan szépséges tigrises-orrszarvús-elefántos dzsungel fotók voltak, hogy úgy döntöttünk, belevágunk.

Pokhara teljesen globalizált üdülőváros angolul jól beszélő, nem nyomulós nepáliakkal, akik már majdnem úgy néznek ki mint egy európai, csak még kicsit sok a hajzselé.
Pokhara nem igazi Nepál. Amit te láthasz belőle, az egy ál-valóság, gondosan felépítve a turisták köré. Egymást érik a nyugati típusú éttermek és a túrázófelszerelést árusító boltok, nincsenek templomok,  tabuk, nincs nyomornegyed. Esténként Guns & Roses, Green Day, Tracy Chapman, jazz szól, a helyi kecsketerelős popzenét csak a taxikból és az unatkozó recepciósok tévéjéből tudtuk elcsípni.
Valószínűleg az a nepáli, aki itt megvetette a lábát és létrehozott bármit, ami a turistákból pénzt csinál, a legszerencsésebbek közé tartozik. Mindenki nagyon szorgalmasnak tűnik, nincs az a léha döglés, amit Indiában éreztem.
A város egy elég nagy tó partján fekszik, és kedves barátunk, Berci örök érvényű mondata – a vízparton élők valahogy jobb emberek – visszhangzott fülünkben ittlétünk alatt: mindenki kedves volt, mindenki értünk volt, mindenkivel szót lehetett érteni.

 


Pokhara remek hely kikapcsolódásra is, de elsősorban turisztikai elosztóközpontként működik. Minden turista innen indul az Annaputra Nemzeti Parkba túrázni (trekkingelni, hogy egy valódi szószörnyeteggel éljek) rövidebb-hosszabb időre, rengeteg rafting lehetőség van, lehet siklórnyőzni és a Chitwan Nemzeti Park sincs messze. 
Hogy túrázni és raftingolni megyünk-e, az nem volt kérdés, előbbit Marci, utóbbit én kötöttem ki. A paragliding nagy bánatomra túl drágának bizonyult, de a Chitwan plakátján olyan szépséges tigrises-orrszarvús-elefántos dzsungel fotók voltak, hogy úgy döntöttünk, belevágunk.