madein

Mumbai víztározó

Majdnem egy hónap kisebb városok és vidék után megérkezni Mumbaiba óriási minőségi lépés volt. Mumbai egy valódi nagyváros felhőkarcolókkal, tömegközlekedéssel, széles utakkal, plázákkal, gyorséttermekkel,

járdákkal, zebrákkal, közlekedési lámpákkal, viszonylagos tisztasággal - az első az utunk során.
A főváros, Delhi inkább hasonlít egy óriásira nőtt, büdös, koszos falura, ahol az emberek - mind a hatmillióan – zavartalanul élik falusi életüket a 6 utcányira terjedő kis világukban. Ha újrakezdenénk, biztos nem ide vennénk repülőjegyet. Delhi mély víz, kezdjétek Mumbai kivilágított úszómedencéjével.

A belváros építészetileg hasonlít Londonra: széles sugárutak, nagy virágos parkok, art-deco épületek és egy óriási pályaudvar. Ezek, a kockásra festett járdaszegélyek és az angol taxik mind-mind azt akarják veled elhitetni, hogy ez itt London, csak levontatták az Egyenlítőig, hogy legyen egy kis napsütés.
A külvárosok – nem beszélve a nyomornegyedekről - már sokkal inkább indiaiak: végeláthatatlan kockaházerdő, zegzugos utcák, szemét, a házakról masszív sávokban folyik le a sötét mocsok.

Mumbai egy hosszú félszigeten nyúlik el, és a méreteire jellemző, hogy az buszút utolsó két óráját egy kétszer hat sávos autópályán száguldottuk végig a belváros felé át a véget nem érő külvároson. A város számos negyedre osztható, ízelítőül van vásárló-turista negyed (a Colaba, itt laktunk), üzleti negyed felhőkarcolókkal, egy hatalmas tengerparti sétány, számos nyomornegyed.

Ffelszabadultság és globalizáltság jellemző - főleg az országhoz képest. Ez az első olyan indiai nagyváros, ahol - és ez a mondat végtelen számú véget érhet. Olvasd el itt, mégis hányfélét.

Az első két napot végre bambulós semmittevéssel töltöttük. Voltunk egy óriási moziban megnézni egy bollywoodi filmet, vettünk pár felsőt a kínai piacon (itt szégyentelenül Fashion Street-nek hívják), sétáltunk egy nagyot Bombay legfestőibb nyugati tengerparti sétányán, ami a kivilágított toronyházaival egy kicsit olyan volt, mintha Rioban lennénk. Sajnos a tenger annyira koszos, hogy még az indiaiak sem merészkednek a vízbe, úgyhogy a fürdés elmaradt.

Ettünk nagyokat, ittunk kicsiket és kávéztunk sokat.

Mumbai: kis UFO-k az anyukával a szálláson.

Mumbai víztározó

Mumbai nyomornegyed

Ajanta három óra buszútra fekszik Aurangabadtól. A busz összes utasa segítőkész kórusként tudatta velünk, hogy Ajanta caves, leszállás. Itt a (fél)drágakő árusok kezébe kerültünk, akik kedvesen elirányítottak, majd halálos komolysággal szavunkat vették (promise me, ma'am, promise me), hogy benézünk a boltukba visszafelé.

Az előző nap ellorai nehézségei után már fel voltunk készülve, hogy a barlangok tulajdonképpen nem egyebek, mint levegőtlen, meleg lukak a sziklafalban. Ajantában tömeg is volt, így ez még testszagot és dörgölőzős-simisimit is adott az alapérzethez.

Ajanta Ellorával szemben nem a szobrokról, hanem a freskóiról vált híressé. Az összes barlang idősebb az elloraiaknál, éppen ezért zömében buddhisták. A több, mint ezer éves freskók egyik szerencsétlen tulajdonsága, hogy nem viselik jól a megvilágítást, emiatt az összes barlangban félhomály van. Nehéz kivenni a képeket, fotózni csak igazán jó géppel érdemes.

A hely mindennek ellenére lenyűgöző. Némelyik barlangban a padlótól a plafonig színes festmények, sokalakos jelenetek - kicsit a pompei-i falfreskók és az ókeresztény festészet határán. A téma teljesen ázsiai, zömében Buddha életéről szóló jelenetek, különböző aspektusai. Állítólag van egy gyerekevő ogre is, de nem találtuk meg.
Vannak termek, amik soha nem készültek el teljesen, érdekes volt látni, miből lett a cserebogár.

Sára művészet iránti roppant érzékenysége negatívan korrelál a hőmérséklet emelkedésével. Ha melegben mégis ilyen helyekre viszed, add oda neki a Nikont és legyen nálad csoki – így egészen szépen viselkedik. A két barlangos élménye után azért megállapította, hogy a barlangok unalmasabb felét fel kéne tölteni betonnal, úgy élvezhető és befogadhatú mennyiség maradna.

Hazafelé még jótékonységból vettünk egy kis kőbuddhát egy boltban (hisz megígértük) elosztogattuk az utolsó tízforintosainkat a gyűjtőknek és visszautasítottuk az egyik fazon ajánlatát, hogy cseréljük el az elemlámpánk öt darab féldrágakőre.

Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon nagy a kosz.

Mumbai gumihardverei

Mumbai, nyomornegyed széle

Jhansiból 12óra vonatozás és 6 óra buszozás az út Aurangabadig, ami a következő pár napunk szállásadó városává vált. A buszozás valami számunkra ismeretlen okból egy hektikus, senki-nem-mond-semmit-de-löködnek átszállással lett színesebb, ami lássuk be meglepő volt egy direktnek mondott buszúttól. A nap végére nem nagyon akartunk többet egy ágynál, amiben alhatunk az idők végezetéig.

Az Ellora barlangokba egy óra buszút eljutni, de úgy döntöttünk egyszer élünk és a fenekére csaptunk a napnak: soha nem látott luxust megengedve magunknak béreltünk egy riksást egy egész napra.
Vad riksásunk, Masi odafelé padlógázzal egy lejtőn lefelé megdöntötte az általam ismert riksasebesség-rekordot, visszafelé pedig azt a játékot játszotta, amit én is gyerekkoromban a kemping biciklimmel: na milyen messze gurul le a jármű a dombról. Nagy lendület, motor kikapcs, száguldás, gurulás gyorsan, egyre lassabban - egész, míg meg nem álltunk a lejtő alján. Mindezt persze a délutáni csúcsforgalomban.

Odafele útbaejtettük Daulatabadot, ami a szépszámú indiai elhagyatott fővárosok egyike a még szebb számú erődök egyikével. Ezt épp muzulmánok építették valamikor a középkorban. Lehangoló hely: a romok omladoznak, majd mindent embermagas gaz borít, a helyreállított helyeken a falak leköpködve, telefirkálva.
De láttunk egy hatalmas kígyót.

Az Ellora barlangokhoz déltájt érkeztünk meg. A legelső barlangokat 1500 évvel ezelőtt kezdték el kivájni előbb a buddhista, később hindu és jain szerzetesek lakhelyéül. A könyv szerint vándorlásaik során itt kerestek menedéket a monszun esőzései elől, de elég nehéz elhinnem, hogy a szimpla szükségérzet elegendő volt, hogy nekiálljanak sziklát vájni egy ház építése helyett. Mindenesetre a végeredmény így lenyűgözőbb, azt meg kell hagyni.

Minden, ami a barlangban van – legyen funkcionális vagy díszítőelem – az egy sziklatömbből lett kifaragva, ráadásul legjobb tudásunk szerint a bazalt a legnehezebben faragható kőzetek egyike. Embertelen munka lehetett.

A 34 számozott barlang közvetlen egymás mellett fekszik a függőleges sziklafalban egy sétánnyal egybekötve. A leggrandiózusabb mind közül a 16-os számot viselő hindu templom. Ez a többivel ellentétben egy klasszikus, szabadon álló templom, amelyet felülről-lefelé haladva vájtak ki a tömör sziklából nagyjából 100 év alatt.

A hely óriási mérete, a 35 fok és a 80 százalékos páratartalom gyorsan megették a kezdeti lelkesedésünket, így sajna a legjobb részeket már a szürke kőszobrokkal szembeni fokozott intoleranciával terhesen néztük végig. De végignéztük.

SQUAT WC - a wikipedia szerint hívják még keleti, francia, török, iráni, indiai vagy természetes pozciójú toalettnek is.

Mumbai tengerpart

Mindenhol szarvasmarhák. A bikának púpja van, a tehénnek nincs púpja.

Mumbai tengerpart

Ajanta barlangok

Ellora barlangok

Ellora caves

Khajuaro az indiai utazó számára egyet jelent az erotikus művészettel. Nem többet és nem kevesebbet tudsz róla, mikor idejössz. És valljuk be, az, hogy templomokon mindenféle alakok különböző szexuális pozitúrákban feszítenek, elég mindenkinek, hogy ideutazzon, annak ellenére, hogy a vasútvonal messze elkerüli, tehát nem leányálom idejutni. Mi is vonatoztunk 14 órát (Gorakhpur-Jhansi) és buszoztunk 6 órát (Jhansi-Khajuaro), hogy fütyi.

A turistakoncentráció egyértelműen megnőtt (főleg Gorakhpurhoz képest), és ennek megfelelően a város tele volt woodfireovenpizzával, gnocchival, alkohollal és „come to my shop, my friend, just looking, looking is free”-gal. Sajnos a Rough Guide által ígért German Bakery bezárt, a fára épült éttermet pedig épp felújították, úgyhogy croissant és lombkorona nélkül, de azért jóllaktunk többször is európai módra.

A tényleg malac templomokat a 9-10. század környékén építették, zömében hindu istenek tiszteletére, de akad néhány dzsain is. Hogy a mai napig állnak, annak a szerencsés ténynek köszönhetik, hogy elkerülték a muzulmánok templomrombolási szokását, mivel az épületek az akkori sűrű dzsungel közepén épültek, és mikor később feledésbe merültek, benőtte őket a gaz. Csak a dzsungel és az időjárás rombolta az épületeket.

Fogadtunk egy guide-ot – egy 65 éves, koszos, angolul remekül beszélő öregembert, aki szegény annak idején kénytelen volt abbahagyni az egyetemet (orvosnak tanult), mert a szülei nem tudták tovább finanszírozni a taníttatását. Azóta földet művel és túrát vezet. Hála égnek, ő nem a „a férfi és a nő között pedig ott van egy majom, ami az én interpretációmban azt jelenti, hogy a férfi a házasságban úgy szenved, mint egy majom” típusúak közül való vezető volt, érdekesen és jó tempóban mesélt. A közös három óránk csúcsa mégiscsak az volt, mikor az egyik templomlépcsőn megpihenve összevitatkozott egy nyugalmazott tábornokkal az egyik női szobor jelentésén. A katona szerint ugyanis a táncoló alak valójában mellrákszűrésen van épp, nem kell az okosítás. A felháborodott öreg végül továbbparancsolt minket a következő templomba, így a szituáció méltatlanul unalmas véget ért.

Este aztán, mikor szortíroztuk a fotókat, tudatosult bennünk, hogy a forróságban egyszerűen fel sem fogtuk, mennyire szépek voltak a templomok. Lenyűgöző részletesség, obszcén faragások, sok isten sokféle reinkarnációja.

Sötétedés után még egyszer kifizettük a belépőt a „sound and light show”-ra, ahol a templomok történetét mesélte el egy öblös férfihang angolul, miközben tetszés szerint megvilágították valamelyik épületet fehér vagy kék fénnyel. Marcinak tetszett.

A hülye könyvesboltos indiai - nulla üzleti érzékkel - nem vette meg The Girl with the Dragon Tatoo-nkat, pedig jó áron adtuk, és elmagyaráztam neki, hogy nemzetközi bestseller. Még Mumbaiban megpróbáljuk, de ha nem sikerül, el kell cserélnünk valamire egy kávézóban vagy hotelben.
Megyünk vissza Jhansiba (vonatjegyünk van Jalgaonba), és Khajuaroról ezentúl is csak az erotika fog eszünkbe jutni, de az elégedettenn.

A legtöbb nő a következő arckifejezéseknek van birtokában:
a. lenéző
b. undorodó
c. szenvedő
d. gyanakvó

Jhansi

Ajanta caves

Lumbini

14 óra buszozás után egy rettentően koszos hotelszobában ért el az a lehangoló gondolat, hogy akármennyire is felemelő Buddha születésének helyén lenni, ez a felemelés minket el fog kerülni az elkövetkező két napban.

Éjszaka aztán elment az áram, vele együtt a plafonra szerelt propeller altató meleg szele, és mi kettesben maradtunk a párás, döglött melegben húsz-harmincmillió rovarral. Az áram nem is jött vissza az elkövetkező 2 napban.

Lumbini végtelen rizsföldek között fekszik közel az indiai határhoz. A nepáli kormány megirigyelte a buddhista búcsújárást a határ túloldalán (Kushinagarban halt meg Buddha), és úgy döntött, hogy építtet egy óriási vallásos vidámparkot a határ innenső oldalán Buddha születési helyére. És mivel a nepáli kormányok közös jellemzője, hogy maguktól nem csinálnak semmit: felkérték az ázsiai, buddhista országokat, helyezzék el saját pavilonjaikat a vidámparkban.

Buddha - a helyi felirat szerint - egy zöld kövön született majdnem háromezer éve. Az ezt követő évszázadokban felépült a kő köré néhány sztupa és buddhista kolostor. Mindebből mára csak térdig érő téglafalak maradtak semmitmondó feliratokkal. Ez azonban a park legkisebb látnivalója.

A tervezők óriásit álmodtak: a parkban gigantikus csatornák, szökőkutak, kutatóközpont. A grandiózus terv csak erős képzelőerővel érhető tetten, a valóság jobban hasonlít egy munkatáborra, ahová érthetetlen módon odaköltözött a helyi maffia, és zárt kertekben felépítette a saját kis álomvilágát. A területet keresztben kettéosztja egy kiszáradt csatorna, két oldalán sétányokkal. A sétányokról a mocsáron túl látszanak a magas téglafallal elkerített pavilonok. Az egész parkban ráérő építőmunkások lézengenek, a helyiek terelgetik át a bivalyaikat, vagy unottan bicikliznek az itt gyűjtött tűzifával hazafelé.

Egy bivalycsorda nyomán végül keresztülhatoltunk a mocsáron és a dzsindzsán a többet ígérő épületek irányába. Az épületek és a kertek  olyanok voltak, mintha egy másik világegyetemből pottyantak volna véletlenül ide.

Aprólékosan nyírt gyep, fekvő, ülő, integető aranyszínű buddhaszobrok, frissen festett, óriás freskók. Kívül sárdagasztás, mocsárszag, enyészet, düledező, üres, de grandiózus épületek, amelyek üresen állnak. Az egészet bejárni életem egyik legbizarrabb élménye volt, azt a jelenetet pedig sosem fogom elfelejteni, mikor Sára csendben állt egy darabig egy kiszáradt, undorítóan koszos medence szélén, majd megfordult és kibukott belőle a kérdés, ami mindkettőnkben bújkált: mégis mi a jó kurva élet ez itt?

Hazafelé sétáltunk, és mindketten féltünk kicsit a gondolattól, hogy ez volt az utolsó napunk Nepálban. Megyünk vissza Indiába, rengeteg nehézséget jelent - az eddigi tapasztalataink alapján.

A hegyekben élő gyerekeknek - valami betegség miatt - folyamatosan ömlik a takony az orrukból.