madein

Hat óra buszozás után érkeztünk meg a zuhogó esőbe, ahol felszedett minket egy fóliával befedett fémvázból, négy kerékből, egy motorból, egy kormányból és egy váltóból álló – a vigyorgó nepáli szerint II. világháborús katonai - dzsip, hogy elvigyen a vendégházunkba.

Nem a legjobb időben érkeztünk, mert pont monszun után mutatja a park a legkevesebbet, mindig mindent kizárólag nagyon korán lehetett csak csinálni és a szervezett programok is felejthetőek voltak, mégis nagyon jól éreztük magunkat. Jó volt a természetben lenni, nagyon finomakat ettünk, az elefántok pedig lenyűgözőek voltak. Merthogy a Chitwan fő profilja az elefánt. Indiai elefántokkal dolgoznak, a hímeket járőrözésre használják az orvvadászok ellen, a nőstények a turistákat cipelik jó pénzért „junglesafarira”; a szaporítási program pedig szép eredményeket tud felmutatni.

Minden elefántért három ember felel: a Phanet vezeti, ha turisták ülnek rajta vagy ha ceremóniákon vesz részt, a Mahout viszi takarmányt gyűjteni, illetve ő fürdeti, a Pachhewa pedig eteti és takarítja az otthonát.

Egy délután minket is felpakoltak négyesével egy-egy elefántra, hogy dzsungelszafari: mintegy két órát töltöttünk elefántháton a buja erdőben, amit azért jóindulattal sem neveznék dzsungelnek, igaz csak a park pufferzónájában voltunk, belső területekre nem vittek be.  Amikor tíz elefánt áll körbe négy méterről és negyven ember fotóz egyszerre egy darab unottan legelő rinocéroszt, azt nem nevezném   ember és természet őszinte találkozásának, de legalább megbizonyosodtam róla, hogy régóta tartó gyanúm megalapozott: az orrszarvúk egy hatalmas kindertojás műanyag darabkáiból vannak összeszerelve. A Phanetünk valamiért igen szigorúan bánt az elefántunkkal a mögöttünk ülő öko-bio-hippi ízű svéd anya-lánya páros teljes felháborodására, úgyhogy ha az elefánt valami guszta növényt gondolt megkóstolni jobbról-balról, sztereóban hallgattuk, ahogy elöl a nepáli bunkóval üti szegény pára fejét, míg hátul a nők hangosan kiabálnak, hogy ne. Krokodilt igen, tigrist nem láttunk, annak ellenére, hogy egy szerencsétlen beteg nőstény betévedt valamelyik hotel nagy kertjébe, és az egész város – velünk együtt - odatódult a környező házak tetejére, hátha megláthatja. Hiába nyúztam, a guide-unk nem adott értelmes feleletet, hogy hogyan jutott eszébe egy beteg tigrisnek az emberek közelébe jönnie. Mikor egy amerikai nő „és ha az elefánt megfogja a tigrist az ormányával, akkor a tigris meg tudja őt sebesíteni?” kérdésére, halálos komolysággal azt válaszolta, hogy „it can be a problem”, na, akkor feladtam a kérdezősködést.

Pokhara teljesen globalizált üdülőváros angolul jól beszélő, nem nyomulós nepáliakkal, akik már majdnem úgy néznek ki mint egy európai, csak még kicsit sok a hajzselé.
Pokhara nem igazi Nepál. Amit te láthasz belőle, az egy ál-valóság, gondosan felépítve a turisták köré. Egymást érik a nyugati típusú éttermek és a túrázófelszerelést árusító boltok, nincsenek templomok,  tabuk, nincs nyomornegyed. Esténként Guns & Roses, Green Day, Tracy Chapman, jazz szól, a helyi kecsketerelős popzenét csak a taxikból és az unatkozó recepciósok tévéjéből tudtuk elcsípni.
Valószínűleg az a nepáli, aki itt megvetette a lábát és létrehozott bármit, ami a turistákból pénzt csinál, a legszerencsésebbek közé tartozik. Mindenki nagyon szorgalmasnak tűnik, nincs az a léha döglés, amit Indiában éreztem.
A város egy elég nagy tó partján fekszik, és kedves barátunk, Berci örök érvényű mondata – a vízparton élők valahogy jobb emberek – visszhangzott fülünkben ittlétünk alatt: mindenki kedves volt, mindenki értünk volt, mindenkivel szót lehetett érteni.

Pokhara remek hely kikapcsolódásra is, de elsősorban turisztikai elosztóközpontként működik. Minden turista innen indul az Annaputra Nemzeti Parkba túrázni (trekkingelni, hogy egy valódi szószörnyeteggel éljek) rövidebb-hosszabb időre, rengeteg rafting lehetőség van, lehet siklórnyőzni és a Chitwan Nemzeti Park sincs messze. 
Hogy túrázni és raftingolni megyünk-e, az nem volt kérdés, előbbit Marci, utóbbit én kötöttem ki. A paragliding nagy bánatomra túl drágának bizonyult, de a Chitwan plakátján olyan szépséges tigrises-orrszarvús-elefántos dzsungel fotók voltak, hogy úgy döntöttünk, belevágunk.

Még gyerekként egy éjszakán megnéztem a Casablacát. Szürke volt, a nap soha nem sütött, mindenki végletes volt és elkeseredett. Ennyi emlékem maradt meg belőle. 
Varanasi kicsit ilyen lesz nekem eztán.

Szürke, mintha a nap teljes erejéből soha nem sütne át a Gangesz fölött örvénylő párán; a levegő nehéz, áll a meleg pára. A szűk sikátorokban egymást váltják a kántáló-zenélő csoportok. Az emberek nem mosolyognak, összpontosítanak, vonulnak, a katonák kiabálnak. Katonák vannak mindenütt. A part közelében lévő mecset olyan, mintha egy szigorított börtön lenne: strázsa, magas fal, szögesdrót. Varanasiban több muzulmán él, mint hindu - így mondta a minket fuvarozó rókaképű indiai -, annak ellenére, hogy ez a város a hinduk egyik legszentebb helye. Akit itt hamvasztanak el, megszabadul a reinkarnáció kényszerétől és a nirvánába jut. Nem csoda, hogy mindenki itt akarja földön maradt testét elégettetni. A parton egymást támasztják a különböző maharadzsák palotái. Van, akit már a család hoz ide, de van  aki lábon érkezik ide meghalni; több szegényház-siralomház működik ilyen célokra, mindig zsúfolásig tele.

A leggyakoribb indiai utazás a Delhi-Jaipur-Agra-Varanasi útvonalat követi, ennek okán itt sokkal több fehérrel találkoztunk, és az itt élőkön is érződött, hogy megszokták a turistákat. Nem bámultak, csak a szokásos szintű nyomulás ment, azt meg már kisujjból.

Az itt gyászolók viszont érthető okokból nem viselték jól, hogy a szertartásaikat megbámulják, lefényképezik mindenféle idegen népek. A hajnali Gangeszen csónakázáskor társainkat tíz méterről üvöltve osztotta ki egy hindu férfi, hogy takarodjanak. Be is szálltunk mind a hajóba, hogy visszafelé menet bőrig ázzunk az eddig átélt legkeményebb monszunban.

Taj Mahal
Az indiai turista előbb vagy utóbb, de eljön Agrába. Maga a város nem nyújt különösebben sokat az átlagosnál: agresszívebb riksásokon és sakk-készlet árusokon túl meg lehet nézni az Agra Fortot, ami ugyan érdekesebb, mint a delhii hasonmása, azonban az utóbbi két hét végtelen számúnak tetsző erődlátogatásunk után már a legszebb márványtrón és a legmagasabb torony sem tudja áttörni az érdektelenség bástyáját bennünk, hogy érzékletes képzavarral éljek.
Tetszik, nem tetszik, a Taj Mahal az, ami miatt az ember ideutazik. És nem mellesleg szépen befizeti az átlagos belépő három-négyszeresét. Egy belépő külföldi látogatóknak 750 Rp, vagyis 3750 Ft, de cserébe nincs húgyszag, kapsz egy palack vizet és egy cipőre húzható zoknit, ami a márványt hivatott védeni, úgyhogy két perc alatt szétszakadt a sarkunkon. Tűsarkún még hatékonyabban véd, és különösen jól mutat. Az indiaiak csak a töredékét fizetik a mi belépőnknek, de ez bárhol igaz Indiában. (És ők nem kaptak ám zoknit.)

Az épület, amit mi mindig is a sivatagba képzeltünk, a Yamuna folyó partján fekvő mauzóleum, a mogul Jahan sah építette második, legjobban szeretett, igen termékeny feleségének, aki a 14. gyermekük születésekor halt meg. Épp belekezdett saját sírjának építtetésébe, mikor a pénzszóráson felháborodott fia börtönbe záratta, és a hatalmat átvéve saját építkezésbe kezdett. A hagyomány fennmaradt, a későbbi muszlim uralkodók is mind építkeztek, de a Taj Mahalt soha nem tudták tökéletességében felülmúlni. Az erőforrásokat kimerítő próbálkozások végül a mogul birodalom összeomlásához vezettek, a muszlim uralom a 17. században véget ért.

Az épületet még az angolok sem akarták istállóvá alakítani - ahogy azt számos másműemlékkel megtették -, így mai napig őrzi eredeti szépségét. És tényleg. Gyönyörű.

„Nem értek egyet a könyvvel. Nem azt nehéz megállni, hogy adjak nekik pénzt, hanem azt, hogy ne rúgjam fel őket!”


Sikerült Sofit rávenni, hogy vigyen el Fatehpur Sikribe, Jaipurból Agrába menet útba esett.

Fatehpur Sikri egy szellemváros. A muszlimok 450 évvel ezelőtt építették, és rá húsz évre el is hagyták. Több teória is született ennek okáról: a legvalószínűbb, hogy nem volt jól védhető, de nekem jobban tetszik, hogy nem volt elegendő víz a város ellátására.

Egyedül a palotanegyed van feltárva és restaurálva, a mellette fekvő város egy halom fűvel benőtt tégla. Mindenhol erőszakos, önjelölt guide-ok, itt ebédelő, bámuló családok és vihogó, mutogató suhancok. Mire végigmenekültük az összes fontosabb helyet, mindkettőnknél elszakadt a cérna. Soha nem gondoltam volna magamról, hogy képes vagyok három centiről egy harmincas férfi arcába üvölteni, hogy „I said, no!”. Az összeomlásunk csak a mecsetnél következett be. Ide persze zokniban. Egyfelől egy hatalmas mecset gyönyörű melléképületekkel egy kövezett udvaron, másfelől minden tele van szeméttel, így-úgy összehordott szeméthalmokkal és árusokkal. Összetákolt, alig álló fabódékban, leterített lepedőkön kínai műanyag gagyi, művirág, strandlabda, kávéscsésze, bármi. Körbejártuk a szeméthalmokat, gátlástalanul elküldtünk mindenkit, aki egy méternél közelebb jött, majd kiszáguldottunk.

A cipőnk felvételét egy kéregető nő asszisztálta végig, akinek Marci érthetően és érzékletesen, habár kissé talán ingerülten elmagyarázta magyarul, hogy mit gondol a szituációról, majd karon ragadott és távoztunk.

Az utolsó rajasthani állomásunk Jaipur volt.

A kötelezo fortnézés után egy sokkal izgalmasabb helyen voltunk: csillagvizsgálóban. A csillagászat iránti tökéletes érdektelenségem ellenére el kellett ismernem, hogy Jantar Mantar lenyugözo hely. Távolról szemlélve leginkább valami eszement vidámparknak tunik, de minden egyes csúszda és építmény valamilyen csillagászati szereppel bír.

Jaipur alapítója, Jai Singh maharadzsa építtette a komplexumot a 18. században inkább asztrológia, mint asztronómia céljára. Ettol függetlenül professzionális és nem mellesleg gyönyöru muszerek garmadája van a gondozott park területén elszórva. Aki ért hozzá, a legnagyobb csúszdával két percre pontos idot mérhet.

A Rough Guide forrón ajánlott egy éttermet a külvárosban, úgyhogy Jantar Mantar után ott terveztünk ebédelni. Az odajutás nehézkessége (nem részletezném, milyen egy féllábára izomsorvadásos biciklis riksással vitatkozni, aki a megbeszélt ár kétszeresével sem elégedett) ellenére most már mi is szívbol ajánljuk a Peacock Restaurant-ot mindenkinek, aki Jaipurban jár. Mi például nem jönnénk vissza.

Agra jön (ahol van Taj Mahal és McDonalds), ami már Uttar Pradesh tartomány.

Kezdem azt hinni, hogy Indiában annál jobb nekünk, minél felkapottabb egy település turisztikailag. Ezt az elgondolásom még hagyom érni Varanasziig, de Udaipur eléggé megerosítette.

Az egész belváros a turistákból él: féltitkos szervezetekbe tömörülve próbálnak minél több pénzt kihúzni a zsebedből. Beülsz frissen facsart dzsúzt inni, ártatlanul beszélgetni kezdesz, és hirtelen már egy szabót ajánlgatnak, hotelek névjegykártyáját tömködik a zsebedbe, vagy megpróbálnak átkísérni egy étterembe. Körbereklámozzák egymást, ahogy a büszke dzsúzos magyarázta: this is a chain. Ennek azonban megvan az az előnye, hogy nem bámulják az embert hatalmasra kerekedett szemekkel - mint Bikaneerben -, és mondjuk harmadszorra még azt is megértik, hogy nincs szükséged egy testre szabott öltönyre mindösszesen 6000 rúpiárért.

A város egy tó köré épült az itt említett hegyek között, indiai mércével mérve nem túl régen, mintegy ötszáz éve, mikor Rajasthan épp a muszlim és a testvérháborúk idejét élte. Az élelmes királynak elege lett a hegytetőn állandóan szem előtt lévő, pórias erődjébol, amit évente újjá kellett építenie, így eldugottabb terület után nézett. Végül ennél a szép kis tónál építette fel a palotáját. 

A hely védhetőségét egész egyszerűen az adta, hogy mindentől baromi messze van, jó magas hegyek között. A tó (ami többször is kiszáradt) pedig a szegényebbek fürdo-, hajmosó- (a nők száriban fürdenek) és strandolóhelye (a fiúk alsógatyában ugrálnak fejest a hídról) mind a mai napig.

Mára - szokás szerint a kereskedelem megszűntével - a város elszegényedett: az egykor volt pompának a nyomát igazán csak a lenyugöző méretű palotában lehet felfedezni. Udaipur amúgy egy korrekt városka, mi jól éreztük magunkat, talán nem is annyira a kultúra, mint inkább a helyiek kedvessége miatt. A Sahelion-ki-Bari parkba pedig ne menjetek el.