Varanasi
Még gyerekként egy éjszakán megnéztem a Casablacát. Szürke volt, a nap soha nem sütött, mindenki végletes volt és elkeseredett. Ennyi emlékem maradt meg belőle.
Varanasi kicsit ilyen lesz nekem eztán. Szürke, mintha a nap teljes erejéből soha nem sütne át a Gangesz fölött örvénylő párán; a levegő nehéz, áll a meleg pára. A szűk sikátorokban egymást váltják a kántáló-zenélő csoportok. Az emberek nem mosolyognak, összpontosítanak, vonulnak, a katonák kiabálnak. Katonák vannak mindenütt. A part közelében lévő mecset olyan, mintha egy szigorított börtön lenne: strázsa, magas fal, szögesdrót. Varanasiban több muzulmán él, mint hindu - így mondta a minket fuvarozó rókaképű indiai -, annak ellenére, hogy ez a város a hinduk egyik legszentebb helye. Akit itt hamvasztanak el, megszabadul a reinkarnáció kényszerétől és a nirvánába jut. Nem csoda, hogy mindenki itt akarja földön maradt testét elégettetni. A parton egymást támasztják a különböző maharadzsák palotái. Van, akit már a család hoz ide, de van  aki lábon érkezik ide meghalni; több szegényház-siralomház működik ilyen célokra, mindig zsúfolásig tele.
A leggyakoribb indiai utazás a Delhi-Jaipur-Agra-Varanasi útvonalat követi, ennek okán itt sokkal több fehérrel találkoztunk, és az itt élőkön is érződött, hogy megszokták a turistákat. Nem bámultak, csak a szokásos szintű nyomulás ment, azt meg már kisujjból. Az itt gyászolók viszont érthető okokból nem viselték jól, hogy a szertartásaikat megbámulják, lefényképezik mindenféle idegen népek. A hajnali Gangeszen csónakázáskor társainkat tíz méterről üvöltve osztotta ki egy hindu férfi, hogy takarodjanak. Be is szálltunk mind a hajóba, hogy visszafelé menet bőrig ázzunk az eddig átélt legkeményebb monszunban.

Még gyerekként egy éjszakán megnéztem a Casablacát. Szürke volt, a nap soha nem sütött, mindenki végletes volt és elkeseredett. Ennyi emlékem maradt meg belőle. 
Varanasi kicsit ilyen lesz nekem eztán.

 

 

Szürke, mintha a nap teljes erejéből soha nem sütne át a Gangesz fölött örvénylő párán; a levegő nehéz, áll a meleg pára. A szűk sikátorokban egymást váltják a kántáló-zenélő csoportok. Az emberek nem mosolyognak, összpontosítanak, vonulnak, a katonák kiabálnak. Katonák vannak mindenütt. A part közelében lévő mecset olyan, mintha egy szigorított börtön lenne: strázsa, magas fal, szögesdrót. Varanasiban több muzulmán él, mint hindu - így mondta a minket fuvarozó rókaképű indiai -, annak ellenére, hogy ez a város a hinduk egyik legszentebb helye. Akit itt hamvasztanak el, megszabadul a reinkarnáció kényszerétől és a nirvánába jut. Nem csoda, hogy mindenki itt akarja földön maradt testét elégettetni. A parton egymást támasztják a különböző maharadzsák palotái. Van, akit már a család hoz ide, de van  aki lábon érkezik ide meghalni; több szegényház-siralomház működik ilyen célokra, mindig zsúfolásig tele.


A leggyakoribb indiai utazás a Delhi-Jaipur-Agra-Varanasi útvonalat követi, ennek okán itt sokkal több fehérrel találkoztunk, és az itt élőkön is érződött, hogy megszokták a turistákat. Nem bámultak, csak a szokásos szintű nyomulás ment, azt meg már kisujjból.

Az itt gyászolók viszont érthető okokból nem viselték jól, hogy a szertartásaikat megbámulják, lefényképezik mindenféle idegen népek. A hajnali Gangeszen csónakázáskor társainkat tíz méterről üvöltve osztotta ki egy hindu férfi, hogy takarodjanak. Be is szálltunk mind a hajóba, hogy visszafelé menet bőrig ázzunk az eddig átélt legkeményebb monszunban.