Kezdem azt hinni, hogy Indiában annál jobb nekünk, minél felkapottabb egy település turisztikailag. Ezt az elgondolásom még hagyom érni Varanasziig, de Udaipur eléggé megerosítette.

 


Az egész belváros a turistákból él: féltitkos szervezetekbe tömörülve próbálnak minél több pénzt kihúzni a zsebedből. Beülsz frissen facsart dzsúzt inni, ártatlanul beszélgetni kezdesz, és hirtelen már egy szabót ajánlgatnak, hotelek névjegykártyáját tömködik a zsebedbe, vagy megpróbálnak átkísérni egy étterembe. Körbereklámozzák egymást, ahogy a büszke dzsúzos magyarázta: this is a chain. Ennek azonban megvan az az előnye, hogy nem bámulják az embert hatalmasra kerekedett szemekkel - mint Bikaneerben -, és mondjuk harmadszorra még azt is megértik, hogy nincs szükséged egy testre szabott öltönyre mindösszesen 6000 rúpiárért.

A város egy tó köré épült az itt említett hegyek között, indiai mércével mérve nem túl régen, mintegy ötszáz éve, mikor Rajasthan épp a muszlim és a testvérháborúk idejét élte. Az élelmes királynak elege lett a hegytetőn állandóan szem előtt lévő, pórias erődjébol, amit évente újjá kellett építenie, így eldugottabb terület után nézett. Végül ennél a szép kis tónál építette fel a palotáját. 

A hely védhetőségét egész egyszerűen az adta, hogy mindentől baromi messze van, jó magas hegyek között. A tó (ami többször is kiszáradt) pedig a szegényebbek fürdo-, hajmosó- (a nők száriban fürdenek) és strandolóhelye (a fiúk alsógatyában ugrálnak fejest a hídról) mind a mai napig.

Mára - szokás szerint a kereskedelem megszűntével - a város elszegényedett: az egykor volt pompának a nyomát igazán csak a lenyugöző méretű palotában lehet felfedezni. Udaipur amúgy egy korrekt városka, mi jól éreztük magunkat, talán nem is annyira a kultúra, mint inkább a helyiek kedvessége miatt. A Sahelion-ki-Bari parkba pedig ne menjetek el.