Ami szerettünk:

- Lenyűgöző, ősi és szent emlékművek félelmetes koncentrációját.

- Az újra és újra megdöbbentő árakat, mint 25 Ft egy kompjegyért vagy egy 100 Ft-os múzeumbelépő. 350 Ft-ból degeszre reggelizni magad? 500 Ft-ból nadrágot venni? 100 Ft-ból frissen facsart gyümölcslevet inni? Legjobb.

- Az emberek rendíthetetlen nyugalmát, lazaságát és nemtörődömségét.

- A szülőket. Csak remélni tudom, hogy én is ilyen laza és a „majd a maga kárán megtanulja” anyuka leszek: sosem láttunk még ilyen szabad és önálló gyerekeket, mint itt. Az apukákról nem is beszélve: gyengédek, gondoskodóak és rengeteget foglalkoznak a gyerekekkel.

- A gyerekeket. Hangosak, gátlástalanok, aktívak. Játszanak, ismerkednek, csintalankodnak folyamatosan. És senki nem szól rájuk. Ami még megdöbbentőbb volt, hogy nem hisztiznek! Két és fél hónap alatt összesen két bömbölő gyereket láttunk.

- A ruganyos öregembereket. Guggolnak, hajolnak, lépcsőznek, cipelnek, le a kalappal.

- A biszbaszárusokat.

- A kizökkenthetetlen teheneket.

- Hogy nem lopnak. Az útikönyv írta, hogy a lopás nem nagy probléma Indiában. Hittük is meg nem is, aztán szép lassan hozzászoktunk, hogy egyszerűen nem szokás. Egyedül Goán lopták el dolgaink, de hát ahol drog, ott lopás, hogy kényelmes világnézettel éljünk.

- Hampit.


- A Dolce&Gabbana feliratú, zsírfoltos pólóban feszítő riksásokat. Marci egy ideig azt tervezte, hogy Budapesten óriásplakátokon fogja mutogatni a róluk készült fotókat a fiatalok okulására.

- Az ételt. Amilyen olcsó, olyan finom tud lenni. Nagyon fűszeres, sokszor nagyon csíp, de rohadt finom. Mi Északot jobban szerettük, de Délre sem panaszkodunk .

A déli embereket. Kedvesek, mosolygósak, érdeklődőek, és másodszorra (!) megértik, hogy nem kell riksa, kendő, hasis és nyaklánc.

A gyönyörű dolgok at a bazárban. Kendő, szobor, ékszer, szőnyeg, antikvitás, bármi.

Az őszintén kedves hoteleseket.

A működő, megfizethető, kényelmes vasútat.

Hogy nincsenek az alkoholtól tönkrement, emberi mivoltukból kivetkőzött, fetrengő, artikulálatlanul üvöltő hajléktalanok az utcán. Mi egy durván leromlott emberrel sem találkoztunk, pedig félelmetesen sok ember él az utcán.

Azokat az embereket, akik csak úgy maguktól segítettek vagy útbaigazítottak. Hát lehet valaki ennél kedvesebb?

A nyugalmat. Nem féltünk az utcán soha. Egy a buszunk által lefröcskölt és az ablakon egy PET palackot bosszúként behajító, kiabáló fiún kívül nem találkoztunk agresszióval. Nem kötött bele senki senkibe, a részeg, kiabáló Terence-t (LINK) megmosolyogták, a közlekedési káoszt napi rutinként kezelték, a félórás titokzatos egyhelybenállásokat a busszal némán végigülték.

A büszkeségüket. Egészséges nemzeti öntudat beteges túlzások nélkül.

Az egyenruhás iskolásgyerekeket. (LINK) A boldog „hiii!”, ami lépten-nyomon felcsendült, amerre csak jártunk, ellenállhatatlanul aranyos.

A rengetegféle gyümölcslevet.

A munkához való hozzáállást. Senki sem panaszkodik vagy háborog, mindenki teszi a dolgát. A nincstelen riksás, aki az utcán alszik és az minden tulajdona, ami épp rajta van, nem kesereg, hanem szó nélkül, sőt vidáman hajnaltól napnyugtáig keményen biciklizik a pénzéért.

Az érdekes növényeket.

A szárik színét.