madein

Még a lengyelektől hallottunk egy holland fazonról, aki Laoszban termeszt kávét, és ha már itt él, úgynevezett kávé-túrákat szervez a kávéföldjére: elmagyarázza a kávétermesztés mikéntjét az arra tévedő turistáknak. A falu, ahol él, szerepelt az eredeti motoros útvonalunkon is, úgyhogy gondoltuk megvizsgáljuk a hollandot a kávéval együtt.

A fickót egy tipikus ázsiai all-in-one garázs-lakás-üzlet-raktár  épületben találtuk meg Paksongban. Itt lakik a feleségével és ismeretlen számú rokonával immár tíz éve. A tevékenység nem az ő újítása, a környéken minden épkézláb ember kávét termeszt a háza mögött. Az egészbe a felesége révén csöppent bele. Kellemesen bolond és végtelenül nyitott ember szarkasztikus humorral, kék szemekkel.

Ne de a kávéról: hát nem túl szép cserje. Két-három méter magasra nő, és pár év után, ha jól érzi magát, minden évben terem rajta fél kiló kávébogyó – amiből azonban csak 125 g kávébab. Lévén a kávécserje egy kis kurva, nem érzi mindenhol jól magát. Három apróságnak kell egybeesnie, hogy kegyeskedjen kávét teremni: ezer méter fölött kell élnie a trópusokon, ahol két évszak van egy vulkánon. Laoszban ez csak ezen a felföldön adott, mindenhol máshol karsztos hegyek és rizsföldek terpeszkednek.

A kávétermesztés egy óriási hazárdjáték a természettel, soktényezős türelemjáték. Mivel a talajon múlik leginkább, hogy milyen lesz a kávéd, hollandus barátunk tanácsa szerint soha ne végy egy darab vulkánt, hogy ott majd kávét termesztesz, vegyél inkább csak egy eladó kávéföldet, az már bizonyított.

Ha mégis vennél egy darab vulkánt (a Sára kedvéért vulkanikus eredetű talajt), el kell ültess helyes kis gödrökbe úgy néhányezer kávépalántát, majd gyomlálni őket három évig. A harmadik év fontos, nem szabad elbambulni: el kell ültetni az árnyékoló fákat! Laoszban guavát. Ezek egy hónap alatt behozzák a kávé három éves előnyét, és terebélyes lombokat növesztenek felette. De ő ezt szereti.

További három év amíg a bokor rájön, hogyan tud bogyót teremni, tehát az első kávédat a munka hatodik évében szüreteled kézzel. Szüret után egy géppel megfosztod a bogyót a magjától, majd a magot a napon hagyod megszáradni. Száradás után megpörkölöd a magvakat egy arra alkalmas fémedényben. Ha hosszan pörkölöd, kevésbé erős, ha rövidebb ideig, erősebb, keserűbb kávét kapsz. Ezután ugye már csak darálnod kell, aztán már le is főzheted.

A család sem vegyszereket, sem gépeket nem használ. A talaj nagyon köves, és az árnyékoló fák sem könnyítenék épp meg a gépek dolgát, úgyhogy marad a kézi munka 360 napon át 5 nap pihenővel. Az esős évszakban a gazt kapálják folyamatosan, a száraz évszak beköszöntével szüretelnek hónapokon át. Mivel a szemét kávé összevissza érik be, és az egyenletesen jó minőségű kávéhoz csak az érett bogyókat lehet leszedni, meglehetősen hosszúra nyúlik a szüretelés.

Az így termelt kávé a világ termelésének csak öt százalékát adja, a maradék kilencvenöt gépesített óriásgazdaságokból származik.A gépesítés nagy hátránya, hogy az össze-vissza beérő kávét egyben szüretelik le, így a kávé kevésbé jó minőségű, más ízű lesz.

Íme a varázsszavak, amiket a csomagoláson kell keress, ha kézzel szedett kávét szeretnél élvezni: „hand picked”, „shade-grown” vagy „shadow trees” „wet processed” (az utolsó a kávé héjának eltávolítási eljárására utal, a többi szövegértési feladat).

És a kedvencünk: mióta az emberek kávét isznak, azóta természtesen hamisítvány is létezik.A Lao Coffee néven vásárolható laoszi ital például kávéból, rizsből, cukorból, sóból és kemikáliákból áll. A gasztronómiailag rendkívül érzékeny laosziak ezt még meglöttyentik egy kis konzerves, édesített, kondenzált műtejjel. Nyami.

A Mekong Dél-Laoszban, mielőtt kilép a országból szétválik ezernyi mellékágra, hogy létrehozzon a rizsföldek között egy csendes kis szigetvilágot. A folyó teljes hosszát nézve itt a legszélesebb, és a sok kis szigetecske tényleg nagyon szép, nyugalmas. Eredetileg kajakozni, hajózni, úszkálni, tengeni-lengeni jártak ide a turisták. Aztán persze az erre járó nyugati fiatalok egyre nagyobb tömege miatt az egyik sziget hamar átalakul Szigetté. Annak minden tartalma nélkül. Sajnos a többi szigetre idő hiányában nem hajóztunk el (azok még őrzik az eredetiséget valamennyire), de itt nem éreztük jól magunk.

A fiataloknak annyi jött le, hogy remek hely ez a csoportos fűszívásra és alkoholizálásra. A hely mára egy komplett falunyi füstölgő hippit, tetovált junkie-t és a miniszoknyás, kisminkelt nőiket tartja el. Minden egyes falusinak van egy-két kiadó, lábakon álló, silány kalyibája, amikor a gazda hazaér, már nem bánja, hol alszik. A csónakkikötőhöz közelebb lévők már a rizstermesztéssel is felhagytak, és kocsmában szolgálják fel a sört meg a „happy” (értsd füves) pizzát.

Az egész hely olyan mintha kelet-európai fesztiválról leválasztanánk a fellépőket, az érdekességeket, tulajdonképpen mindent, amit érdemes csinálni, majd legalizálnánk a kábítószereket. Nekünk a következő problémáink voltak ezzel a jelenséggel:

A folyamatosan készen lévő klientúrát kiszolgáló éttermek és kocsmák színvonala borzasztó. A pincérek(hehh) flegmák, a kaja kifejezetten rossz, a sör meleg, a helyek mocskosak és igénytelenek. Az egyik helyen például a negyedik asztalnál tudtunk végül leülni, a többinél az ételmaradék, ragacsos kitudjami fedett mindent.

Esténként az addigra alapon lévő srácok és lányok levetik a napközben viselt len-hippi-raszta-bobmarley felszerelésüket a réjbennel együtt, felveszik az izomtrikót és a miniszoknyát, és a három házzal arrébbi bungalló-kocsmában állatodnak hajnalig. Mivel nincsenek fellépők vagy dj-k, az erőszakosabb i-pod tulajdonos zenei ízlése dominálja az estét és a környékbeli alvók álmait.

A laoszi élet leginkább a családról és az életbenmaradásról szól. Kereskedő nép, hamar megtanulták, hogy a külföldinek sört meg füvet kell adni, meg egy koszos lukat, végül ki kell írni hogy „happy family” és már jönnek is lakni a tyúkól helyére. Mindezen túl azonban nem szocializálódnak az ideáramló nyugatiakkal, fel-alá biciklizgetnek, egymással csevegnek, kíváncsian, értetlenül szemlélik az eseményeket, néha kínosan érzik magukat.

Máshol igenis szoktak velük inni egy sört vagy egy vizes whiskyt a szuperlaza angolok. Olyan ez a hely, mint egy a látnivalók mellett felállított karám, ahova unottan beterelték a népet x dollárért, hogy ne kószáljon már mindenfelé, ott készítse ki magát.

Jó, hogy a laosziak találtak megélhetést, és az égvilágon semmi bajom nem lenne az ilyen hippifalvakkal, ha erre fogékonyabb népek szigetein építenék őket. Szerbiában mondjuk vagy Ukrajnában vagy akár Magyarországon, még talán el is mennék, és talán élvezném is, ha lenne még valamit csinálni az önpusztításon kívül. Mondjuk játszana az Eagles of Death Metal.

Az autentikus ázsiai piac Laosz egyik fénypontja volt nekünk.

Nekünk is nagy élmény volt, de az árusoknak még nagyobb. A követő tekintetek alapján nem sok nyugati látogatta meg eddig ezt a dél-laoszi piacot.

Bolaven plató, Laosz

A barlang után még délebbre buszoztunk Pakse-ig, ami a térség nagyvárosa (értsd a terület legnagyobb porfészke). Igazából a közelben elterülő Bolaven plató volt az úticél, ahova a bevállalósabb turista motorral indul kávé- és vízesés felderítő útra.

Mi nagyon bevállalósak vagyunk, úgyhogy uccu neki, kibéreltünk három napra egy motort, és a cuccunkat egy kedves állatbarát (itt meg kell álljak egy pillanatra, hogy néhány sorral adózzak a kedves retrievernek, aki kínzó kutyahiányomat olyan odaadóan elégítette ki; végre egy kutya, ami arra van, hogy foglalkozzanak vele, nem arra, hogy megegye a maradékot és verekedjen a többiekkel) hotelben hátrahagyva nekivágtunk a fennsíknak.

Olyan ezerháromszáz méteren motoroztunk tehát három napot. Az út mentén rengeteg vízesést szemléltünk meg: olyan sokat, hogy nem próbálkozom meg a nevek és a képek összecsatolásával, különben is arra jutottam, hogy a vízesések nem az én világom.

Lehet, hogy csak az irigység miatt, hogy én nem úszkálhattam bennük, mint Marci (immáron két hete fáj a torkom), de három vízesés után már egyre nehezebben lelkesedtem fel, ha a víz egy magasabb pontról leesett egy alacsonyabbra. Összefolyik, hogy melyik mikor volt és mi volt a neve, szépek a képek, ez legyen elég.

A vízesések mellett még két okból jön ide az ember. Egyrészt híres kávétermesztő vidék ez olcsó és finom kávéval (erről lesz egy Kávés Poszt), másrészt itt megtapasztalhatod az igazi vidéki Laoszt izgatott, integető gyerekekkel, keményen dolgozó parasztokkal, végtelen mennyiségű, gyönyörű baromfival és egyedi, eddig csak itt látott stílusú, több házikóból összeálló, féltégla-félfa házakkal.

Kevesebb, mint 4000 Ft a motorért, 1500 Ft a benzinért, és három napod van az igazán nem drága laoszi vidéken.

Míg a laosziak véget nem érő nyugalma és nemtörődömsége a város fenszi éttermeinek és francia kávézóinak pincéreiként kifejezetten idegesítő, itt természetes és mosolyra fakaszt. Inkább hozzájuk lassulsz és kényelmesedsz te.

A turisták száma érezhetően lecsökkent, a vízeséseket kivéve nem is nagyon láttunk nyugatit. Ezzel persze az jár, hogy szó szerint megáll az élet, ha belépsz egy étterembe/kocsmába, ez a kettő itt egy és ugyanaz. De ezt mi már megszoktuk valahol India felénél. A másik kényelmes következmény, hogy nagyon olcsóak a szobák. Ezer Ft-ért tévés, meleg vizes szobával még soha nem találkoztunk ezelőtt.

Végre nem volt nálunk sok cucc, végre akkor álltunk csak meg az út mentén pisilni, mikor nekünk tetszett, végre igazán szabadnak éreztük magunk. Szuper volt, csak a torkom ne fájt volna.

Luang Prabang, Laosz

A rengeteg húson és a ragacsos rizsen kívül nagyjából háromféle dolgot rendelhetsz.

A zöldséges rizst,

a zöldséges tésztát

és a Marcinak megunhatatlan, Sára által eléggé utált zöldséges tésztalevest.

Mondjuk ő is csak szója/hal/csiliszósszal jól meglocsolva szereti.

Egy piacocskán találtuk ezt az eladó repülőmókust. Annyira lesokkolódtunk, hogy nem kérdeztük meg, hogy mennyibe kerül, illetve mire is kéne ez nekünk elviekben.

Laoszi piacon. Fekete-fehér pöttyös nem volt.

Bagettre

és gyümölcsturmixra:

Csirke, hal, disznó, marha, lába, szárnya, szeme, hasa, feje, tojása, heréje, bármilye, pálcikán, anélkül, ragacsos rizzsel, magában.

Ami van, azzal. És a nagyon hasznos, műanyag kis kosárka mindennél laoszabb.

Luang Prabangban ez a laoszi népművészet. Máshol nem nagyon láttuk. Szerintem szép.

Muang Ngizéből visszabuszoztunk a fővárosba, és szerepet cseréltünk, újra én lettem rosszabbul. Miután négy napot sajnáltuk magunkat – ki torok-, ki fejfájásért - a hotelszobában az egyiptomi eseményeket négy különböző hírcsatornán felváltva követve, annyira elegünk lett a tétlenkedésből, hogy elindultunk az igazi Laoszként emlegetett Dél-Laosz felé.

Az első megállónk a Kong Lo barlang volt, amiről a Lonely Planet határozottan állította, hogy egyrészt kiesik a turista útvonalról, másrészt rendkívüli élmény még a finnyás profi barlangászoknak is. A barlang mintegy 7,5 km hosszú és egy folyó (Hinboun folyó) folyik át rajta: ezen visznek át immáron motorizált facsónakokkal a helyiek.

(„Your lies will not protect you from your faith, from the eternal darkness” - hörgi valami izomagyú a háttérben, Marci pankrációt néz, így irjon az ember posztot.) Hiába próbáltunk utazási irodákban buszjegyet szerezni ide, a laosziakon látszott, hogy Északról tényleg nem sokan indulnak errefelé, mert konkrétan nem tudtak nekünk jegyet intézni. Végül a jó öreg ázsiai módon jutottunk el a barlanghoz legközelebb fekvő faluig: reggel a buszállomáson előkerítettünk egy iszonyatosan koszos helyi buszt, ami a porfészekbe vitt.

Itt kivettünk egy kalyibát 1000 Ft-ért, és a barlanghoz holnap reggel tízkor induló busz ígéretével elaludtunk. Természetesen a tízes indulást hirdető tábla alatt mindenki, aki szóba jöhetett volna buszsofőrként, egybehangzóan állította, hogy a busz délután egykor indul. Ilyenkor a tapasztalt ázsiai utazó egy percen belül felhagy a táblára való diadalmas mutogatással, mert az itt nem működik, ha a szart szart eszik sem fog busz indulni, ha nem akarják. Ilyenkor valami alternatíva után kell nézni, nekünk szerencsénkre az alternatíva két perc múlva meg is érkezett egy új adag turista személyében.

Boldogan a hónunk alá csapva a négy lengyelt és két ausztrált  elindultunk a falu végén székelő Mr. -hoz, hisz immáron elegendően voltunk, hogy kibéreljük a minibuszát a barlangig meg vissza. A kelet-európai összetartás hamar a szociális háló perifériájára sodorta az amúgy kedves ausztrál lányokat, és a „lengyel-magyar két jó barát, együtt issza sörét-borát” jegyében remekül éreztük magunkat, kivéve, hogy mi nem ihattunk a Lariam miatt.

A barlanggal kapcsolatban a LP újra saját népszerűségének csapdájába esett: a fenéket „off the beaten track”, kifejezetten sok turista jár már ide, egy szakaszon (ahol túl sekély volt a víz) kék fénnyel kivilágított, itt-ott betonlépcsőkkel tűzdelt, kijelölt úton kellett sétálnunk. Abban viszont tökéletesen igaza volt, hogy hihetetlen egy élmény. Az elemlámpád és a csónakos fejlámpájának gyér fényén kívül tökéletes sötétségben egyensúlyozol a csónakban. A hegy gyomrában csorgó folyó (ami néhol bokáig ért, néhol ki tudja meddig) felett sokszor 50-60 méteres belmagasságra bámulhattunk fel egy kicsit borzongva. Fény hiányában nem a legegyszerűbb fotótéma, bár igyekeztünk, de a legjobb az volna, ha megnéznétek élőben magatok.

Az ausztrálok is megtalálták a magukfajtáját, egy teljesen flúgos ausztrál sráccal osztoztak a hajón, akivel nekünk előző este már volt alkalmunk megismerkedni. Azon túl, hogy a politikától elkezdve a tudományon át a filozófiáig mindent tanult már, épp azt tervezte, hogy szállodát vagy kocsmát nyit Ázsiában, de ha mégsem, akkor ügyvéd lesz, vagy esetleg tőzsdézik, mert az a baj, hogy mindhez lenne tehetsége, és nem tud dönteni. Olyan nagy lyuk tátongott a folyton majd térdig lecsúszó, lenvászon gatyáján, hogy Marci szerint egy gyereket is meg tudott volna szülni rajta. Hát nem tudom, de nagy volt.

Az estét a lengyelekkel és újonnan szerzett ismerősükkel, egy szintén lengyel, thaiföldi egyetemen biotechnológiával foglalkozó biológus sráccal töltöttük. Amennyire én meglepődtem, hogy ilyet tudok valakitől kérdezni, pont annyira lepődött meg ő, hogy találkozik valakivel, aki nagyjából érti a választ: kedves biológusok, az idegszövet oxidatív stresszre való válaszával foglalkozik a csoportja.

Remek este volt, de sajnos elhangzottak bizonyos felelőtlen ígéretek, úgyhogy most nem tudjuk elpletykálni a lengyel közélet legizgalmasabb részleteit és a lengyel értelmiség kissé kiábrándult politikai nézeteit. Mindenesetre félelmetes volt, hogy mennyire egy nyelvet beszélünk, mennyire hasonlóak vagy azonosak a problémáink,  mennyire jól megértjük egymást és főleg mennyire szeretünk fikázódni, cinikuskodni és panaszkodni. Mély este volt, jó este volt. És nem csak azért mondom, mert úgy megdicsérték a fotókat.

Piaci patika Laoszban.

Boldog születésnapot!

Laoszi egyik vízesésénél.

Luang Prabangban majdnem egy hetet töltöttünk betegeskedéssel, mindkettőnket ledöntött a lábáról a Lariam (a malária ellen szedett gógyszer), legalábbis közvetve ennek tudjuk be, hogy Marcinak folyton fájt a feje egy kis hőemelkedéssel, nekem meg a torkom fájt irgalmatlanul minden egyéb tünet nélkül.

Szóval feküdtünk az ágyban, aki épp jobban volt, az meg elmászott egy bagettért vagy egy pizzáért, Megtaláltuk a legolcsóbb bagetteket és a legjobb pizzát, úgyhogy ez rendben is volt.

Egy idő után már nagyon utáltuk a bezártságot és a tétlenséget úgyhogy továbbálltunk betegen a laoszi hegyek közé. Gondoltuk ha nem is túrázunk vagy raftingolunk az állapotunkra való tekintettel, de legalább Laosz lényegét, a drámai, dzsungellel borított hegyeket lássuk. Kiszemeltünk egy északi települést, Muang Ngoi Neuát, aminek a nevét egész biztos, hogy most írtam le utoljára.

A hely mindentől távol van, és csak csónakkal lehet megközelíteni, úgyhogy gondoltuk, itt már aztán magunk mögött hagyjuk a jómódú bőröndös turistahadat és a miniszoknyában vihogó, kizárólag réjben napszemüvegben életképes angol lánytömeget.

Felhajóztunk a folyón a faluig, és kivettünk egy elképesztő hegycsúcsokra néző, folyóparti kis kunyhót (1300 Ft/éj), és végigjártuk az egész települést – öt perc alatt. A főutca (illetve az egyetlen utca) egyik végéről látni a másikat, a helyieknek még biciklijük sincs, hisz minek is.

A faluban két dolgot csinálnak a családok: algát termelnek és szárítanak ki, illetve a turisták különféle igényeit szolgálják ki. Minden háznak van egy kis étkezdéje vagy boltocskája, minden másodiknak vendégháza, a maradék vagy túrázni visz a környékre, vagy szaunát üzemeltet a csűrben.

Eljátszottunk a gondolattal, hogy kajakozunk egyet, de olyannyira felvert árak voltak, hogy hamar letettünk róla. Na nehogy már Nepálban feleennyiért lehessen raftingolni. Úgyhogy feküdtünk a függőágyban, sétálgattunk, olvasgattunk és kikúráltuk magunkat a fej és torokfájásból.

Egészen az indulásunk reggeléig, mikor is Marci belezuhant minden idők leggyilkosabb másnaposságába (egyetlen sörtől, helló Lariam), és leglegmélyebb szenvedésébe. Azért elhajóztunk és el őőő buszoztunk Luang Prabangig. A busznak nevezett kisteherautó platóján már csak egy hely jutott nekünk a fapadon, úgyhogy én a földre, a barátságos külföldiek lába közé szorultam mintegy négy órácskára. Bal oldalamon egy Sanghajban nemzetközi tanulmányokat angolul tanuló német lány ujjongott az Anna Frank naplójáról a vele szemben ülő holland lánynak, aki épp akkor kezdte olvasni a könyvet. Az ő holland barátja ült a másik oldalamon undi hawaii mintás rövidnadrágban és izompólóban kitartóan görög filozófiát olvasva.

Luang Prabangba érve gyorsan kivettük egy csodakényelmes szobát, ami igen hamar betegszobává alakult Marci körül. Két napig istápoltam, amíg egészen jól nem lett, nekem meg elkezdett újra fájni a torkom.

Eladó porcelán, Laosz utolsó porfészkének piacán.

Kávéültetvény, Bolaven plató, Laosz.

Luang Prabang egy napnyi kacskaringós buszútra található a fővárostól az észak-laoszi hegyek között. A város annak a három királyság egyikének a volt központja évszázadokig, amelyekből aztán Laoszt összegyúrták egy európai békekonferencián. Az utolsó királyuk egy távoli börtönben halt meg miután a kommunisták átvették a hatalmat az országban. A helyi múzeumban a mai napig meg lehet nézni a királyi autókat – mi végül nem tettük.

Luang Prabang Laosz egyetlen olyan települése, ami többé-kevésbé átvészelte az évszázadokat, és van mit mutatnia a hegyeken és a vízeséseken kívül az idelátogató turistáknak. A belvárosban sétálva gyakorlatilag egy francia kisvárosban vagy: egymást érik a francia nevű (és étlapú) éttermek, a drága butikhotelek, az utazási irodák és a spa-k.

A nagy felújítási lázban a belváros teljesen elvesztette a gyökereit, ázsiaiakat már csak a mellékutcákban találni, meg persze a külvárosban, de az meg egy tipikus, poros, unalmas vidéki városka.

Mikor első napunkon hajnali hatkor megérkeztünk a belvárosba, meglepve tapasztaltuk, hogy álmos, jólöltözött turisták csoportjai kókadoznak az utcák sarkain pokrócokon ülve. Nem tudtuk mire vélni, tán kollektív bombariadó van? Később rájöttünk, hogy a rengeteg turista szerzeteseket etetni kelt fel hajnalban.

Buddhista szokás ugyanis, hogy a szerzetesek minden reggel körbejárják a városukat és ételt gyűjtenek a kolostornak aznapra. (Ez nem kéregetés, a helyiek így áldoznak Buddhának, ezzel bizonyítják a hitüket.) Na, ezek az emberek mind vettek előre elkészített kis ételpakkokat vagy szépen becsomagolt rizst vagy hatszoros árú banánt, hogy hajnalban odaadhassák valamelyik narancssárga ruhás fiúnak és így fürödjenek egyet a valódi Délkelet-Ázsiában.

Hiába van sok helyen kiplakátolva, hogy ne nyomj a szerzetes arcába fényképezőgépet két centiről egy jó portré reményében, és ne kövesd utcahossznyit kamerával, mert nem a te kedvedért beöltözött színész, akit ezért fizetnek – direkt felkeltem és lefotóztam, hogy elhiggyétek, mit művelnek az emberek.

Mellesleg a laosziakat sem kell félteni, buszokkal hurcolják ide a szerzeteseket a környékbeli falvakból, hogy minden turistának jusson egy kis spiritualitás. Ezt elnézve mondjuk kicsit megingott az angyal buddhista-ördögturista felosztásunk.

A városban található néhány tényleg egészen eredeti öt-hatszáz éves buddhista szentély az eddig látott legkreatívabb Buddhákkal. Tombol az alkotói szabadság, vannak kövérek, soványak, nagyfülűek, nem csak az uncsi kerek fejűek, mint Thaiföldön vagy Mianmarban.

Ezen túl csak a környékbeli falvakba lehet elmenni - néhány busznyi ötvenes franciával vagy kényszeresen hangoskodó angol fiatallal együtt- megvizsgálni a népviseletbe öltöztetett kisebbségeket, akik spontán szövik a népviseletet picit unott fejjel. Van néhány barlang és vízesés is a közelben, de ezek Laoszban minden nagyobb domb alatt megtalálhatóak, és ezek még csak nem is a legszebbek.

Az tisztán látszik, hogy itt az igazi Ázsiát valamikor harminc évvel ezelőtt hagyta el teljesen a belváros, az is nyilvánvaló, hogy mindez a rengeteg idezarándokló ötvenes angolt és franciát egyáltalán nem zavarja. Boldogan eszik a bagettet és nézegetik az internetet a laptopon a kávézókban. Mi is ettük és mi is nézegettük, és rendkívül kényelmes és élvezetes volt, csak egész egyszerűen nem ezért jöttünk. Úgyhogy inkább elindultunk Északra.

Kutya kortárstánc produkció egy laoszi faluban.

Őszintén szólva nem volt sok elképzelésünk arról, hogy milyen is Laosz. Valami dzsungel, magas hegyek, Mekong, színes népviseletű hegyi törzsek. Akikkel találkoztunk mind azt mondták hogy „laidback” meg „relaxed”, a Ko Lantán megismert angol pár pedig kórusban zengték, hogy „Laosz az egy nagyon-nagyon békés ország”.

Elég unalmasnak hangzott, de engem vonzott a túrázás meg a hegymászás lehetősége, Sára meg csak jött engedelmesen.

Az első dolog, ami szemet szúrt Vientiene-be érkezve, az óriási építkezések, amik az egész városban zajlanak. A belváros előtt tovahömpölygő Mekongot épp folyamszabályozzák, és csinos kis parkot építenek a szélére futópályával, szemetesekkel és virágosládákkal.

Az öt utcányi belváros már teljesen odahagyta Ázsiát, hogy újjászülessen mint egy hamis, műanyag francia kisvárosként. A főutcán a néhány megmaradt százéves templomocska csendes szemlélője a változásnak, ahogy a kerék- vagy gumicsőboltból, garázsban berendezett étteremből mind-mind francia nevű pizzéria vagy hosszú borlistás kávézó lesz.

Az egész város olyan kicsinek érződik, nincs forgalom, nincsenek soksávos főutak és nehéz járművek. Nincsenek nagyon látnivalók sem, egy-két templom kivételével a legtöbbet elvitte a történelem. Vagy ami még valószínűbb: soha nem is tette őket oda.

Hogy igazságosabb legyek, voltunk egy kicsi buddhista szentélyben, ami a belvárosi turista-gettótól nem messze azért is megutatja milyen is a laoszi buddhista építészet, és ezt nagyon szerettük. Roppantul tetszett a kicsit naiv, sokkal szabadabb Buddha-ábrázolás, az óriási virágos edények, és a rengeteg kis fülke-Buddha a falon körbe.

Ha kegyetlen és őszinte akarok lenni azonban, akkor még mindig azt kell mondjam, ez a város csak annyira érdekes mint Nyíregyháza egy debreceninek. Valami megfoghatatlan okból mégis turisták hada jár itt fel-alá az egészet roppant eredetinek, franciának és DK-Ázsiának megélve. A relaxed, a laidback és a peaceful mindenesetre valóban illik rá. Másnap este inkább leléptünk Luang Prabangba.

Laosz, Bolaven plató, kávéfarmon dolgozó gyerekek.

Kötetlen Buddha ábrázolás - király!

Míg a turisták VIP buszokkal száguldoznak az új aszfaltutakon, a helyiek ezzel jutnak el ából bébe. Ez a busz Laoszban.