Laosz hegyek
Luang Prabangban majdnem egy hetet töltöttünk betegeskedéssel, mindkettőnket ledöntött a lábáról a Lariam (a malária ellen szedett gógyszer), legalábbis közvetve ennek tudjuk be, hogy Marcinak folyton fájt a feje egy kis hőemelkedéssel, nekem meg a torkom fájt irgalmatlanul minden egyéb tünet nélkül. Szóval feküdtünk az ágyban, aki épp jobban volt, az meg elmászott egy bagettért vagy egy pizzáért, Megtaláltuk a legolcsóbb bagetteket és a legjobb pizzát, úgyhogy ez rendben is volt.
Egy idő után már nagyon utáltuk a bezártságot és a tétlenséget úgyhogy továbbálltunk betegen a laoszi hegyek közé. Gondoltuk ha nem is túrázunk vagy raftingolunk az állapotunkra való tekintettel, de legalább Laosz lényegét, a drámai, dzsungellel borított hegyeket lássuk. Kiszemeltünk egy északi települést, Muang Ngoi Neuát, aminek a nevét egész biztos, hogy most írtam le utoljára. A hely mindentől távol van, és csak csónakkal lehet megközelíteni, úgyhogy gondoltuk, itt már aztán magunk mögött hagyjuk a jómódú bőröndös turistahadat és a miniszoknyában vihogó, kizárólag réjben napszemüvegben életképes angol lánytömeget.
Felhajóztunk a folyón a faluig, és kivettünk egy elképesztő hegycsúcsokra néző, folyóparti kis kunyhót (1300 Ft/éj), és végigjártuk az egész települést – öt perc alatt. A főutca (illetve az egyetlen utca) egyik végéről látni a másikat, a helyieknek még biciklijük sincs, hisz minek is. A faluban két dolgot csinálnak a családok: algát termelnek és szárítanak ki, illetve a turisták különféle igényeit szolgálják ki. Minden háznak van egy kis étkezdéje vagy boltocskája, minden másodiknak vendégháza, a maradék vagy túrázni visz a környékre, vagy szaunát üzemeltet a csűrben.
Eljátszottunk a gondolattal, hogy kajakozunk egyet, de olyannyira felvert árak voltak, hogy hamar letettünk róla. Na nehogy már Nepálban feleennyiért lehessen raftingolni. Úgyhogy feküdtünk a függőágyban, sétálgattunk, olvasgattunk és kikúráltuk magunkat a fej és torokfájásból.
Egészen az indulásunk reggeléig, mikor is Marci belezuhant minden idők leggyilkosabb másnaposságába (egyetlen sörtől, helló Lariam), és leglátványosabb szenvedésébe. Azért elhajóztunk és el őőő buszoztunk Luang Prabangig. A busznak nevezett kisteherautó platóján már csak egy hely jutott nekünk a fapadon, úgyhogy én a földre, a barátságos külföldiek lába közé szorultam mintegy négy órácskára. Bal oldalamon egy Sanghajban nemzetközi tanulmányokat angolul tanuló német lány ujjongott az Anna Frank naplójáról a vele szemben ülő holland lánynak, aki épp akkor kezdte olvasni a könyvet. Az ő holland barátja ült a másik oldalamon undi hawaii mintás rövidnadrágban és izompólóban kitartóan görög filozófiát olvasva.
Luang Prabangba érve gyorsan kivettük egy csodakényelmes szobát, ami igen hamar betegszobává alakult Marci körül. Két napig istápoltam, amíg egészen jól nem lett, nekem meg elkezdett újra fájni a torkom.

Luang Prabangban majdnem egy hetet töltöttünk betegeskedéssel, mindkettőnket ledöntött a lábáról a Lariam (a malária ellen szedett gógyszer), legalábbis közvetve ennek tudjuk be, hogy Marcinak folyton fájt a feje egy kis hőemelkedéssel, nekem meg a torkom fájt irgalmatlanul minden egyéb tünet nélkül.

 

Szóval feküdtünk az ágyban, aki épp jobban volt, az meg elmászott egy bagettért vagy egy pizzáért, Megtaláltuk a legolcsóbb bagetteket és a legjobb pizzát, úgyhogy ez rendben is volt.


Egy idő után már nagyon utáltuk a bezártságot és a tétlenséget úgyhogy továbbálltunk betegen a laoszi hegyek közé. Gondoltuk ha nem is túrázunk vagy raftingolunk az állapotunkra való tekintettel, de legalább Laosz lényegét, a drámai, dzsungellel borított hegyeket lássuk. Kiszemeltünk egy északi települést, Muang Ngoi Neuát, aminek a nevét egész biztos, hogy most írtam le utoljára.

A hely mindentől távol van, és csak csónakkal lehet megközelíteni, úgyhogy gondoltuk, itt már aztán magunk mögött hagyjuk a jómódú bőröndös turistahadat és a miniszoknyában vihogó, kizárólag réjben napszemüvegben életképes angol lánytömeget.


Felhajóztunk a folyón a faluig, és kivettünk egy elképesztő hegycsúcsokra néző, folyóparti kis kunyhót (1300 Ft/éj), és végigjártuk az egész települést – öt perc alatt. A főutca (illetve az egyetlen utca) egyik végéről látni a másikat, a helyieknek még biciklijük sincs, hisz minek is.

A faluban két dolgot csinálnak a családok: algát termelnek és szárítanak ki, illetve a turisták különféle igényeit szolgálják ki. Minden háznak van egy kis étkezdéje vagy boltocskája, minden másodiknak vendégháza, a maradék vagy túrázni visz a környékre, vagy szaunát üzemeltet a csűrben.


Eljátszottunk a gondolattal, hogy kajakozunk egyet, de olyannyira felvert árak voltak, hogy hamar letettünk róla. Na nehogy már Nepálban feleennyiért lehessen raftingolni. Úgyhogy feküdtünk a függőágyban, sétálgattunk, olvasgattunk és kikúráltuk magunkat a fej és torokfájásból.


Egészen az indulásunk reggeléig, mikor is Marci belezuhant minden idők leggyilkosabb másnaposságába (egyetlen sörtől, helló Lariam), és leglegmélyebb szenvedésébe. Azért elhajóztunk és el őőő buszoztunk Luang Prabangig. A busznak nevezett kisteherautó platóján már csak egy hely jutott nekünk a fapadon, úgyhogy én a földre, a barátságos külföldiek lába közé szorultam mintegy négy órácskára. Bal oldalamon egy Sanghajban nemzetközi tanulmányokat angolul tanuló német lány ujjongott az Anna Frank naplójáról a vele szemben ülő holland lánynak, aki épp akkor kezdte olvasni a könyvet. Az ő holland barátja ült a másik oldalamon undi hawaii mintás rövidnadrágban és izompólóban kitartóan görög filozófiát olvasva.


Luang Prabangba érve gyorsan kivettük egy csodakényelmes szobát, ami igen hamar betegszobává alakult Marci körül. Két napig istápoltam, amíg egészen jól nem lett, nekem meg elkezdett újra fájni a torkom.