Muang Ngizéből visszabuszoztunk a fővárosba, és szerepet cseréltünk, újra én lettem rosszabbul. Miután négy napot sajnáltuk magunkat – ki torok-, ki fejfájásért - a hotelszobában az egyiptomi eseményeket négy különböző hírcsatornán felváltva követve, annyira elegünk lett a tétlenkedésből, hogy elindultunk az igazi Laoszként emlegetett Dél-Laosz felé.

Az első megállónk a Kong Lo barlang volt, amiről a Lonely Planet határozottan állította, hogy egyrészt kiesik a turista útvonalról, másrészt rendkívüli élmény még a finnyás profi barlangászoknak is. A barlang mintegy 7,5 km hosszú és egy folyó (Hinboun folyó) folyik át rajta: ezen visznek át immáron motorizált facsónakokkal a helyiek.

(„Your lies will not protect you from your faith, from the eternal darkness” - hörgi valami izomagyú a háttérben, Marci pankrációt néz, így irjon az ember posztot.) Hiába próbáltunk utazási irodákban buszjegyet szerezni ide, a laosziakon látszott, hogy Északról tényleg nem sokan indulnak errefelé, mert konkrétan nem tudtak nekünk jegyet intézni. Végül a jó öreg ázsiai módon jutottunk el a barlanghoz legközelebb fekvő faluig: reggel a buszállomáson előkerítettünk egy iszonyatosan koszos helyi buszt, ami a porfészekbe vitt.

Itt kivettünk egy kalyibát 1000 Ft-ért, és a barlanghoz holnap reggel tízkor induló busz ígéretével elaludtunk. Természetesen a tízes indulást hirdető tábla alatt mindenki, aki szóba jöhetett volna buszsofőrként, egybehangzóan állította, hogy a busz délután egykor indul. Ilyenkor a tapasztalt ázsiai utazó egy percen belül felhagy a táblára való diadalmas mutogatással, mert az itt nem működik, ha a szart szart eszik sem fog busz indulni, ha nem akarják. Ilyenkor valami alternatíva után kell nézni, nekünk szerencsénkre az alternatíva két perc múlva meg is érkezett egy új adag turista személyében.

Boldogan a hónunk alá csapva a négy lengyelt és két ausztrált  elindultunk a falu végén székelő Mr. -hoz, hisz immáron elegendően voltunk, hogy kibéreljük a minibuszát a barlangig meg vissza. A kelet-európai összetartás hamar a szociális háló perifériájára sodorta az amúgy kedves ausztrál lányokat, és a „lengyel-magyar két jó barát, együtt issza sörét-borát” jegyében remekül éreztük magunkat, kivéve, hogy mi nem ihattunk a Lariam miatt.

A barlanggal kapcsolatban a LP újra saját népszerűségének csapdájába esett: a fenéket „off the beaten track”, kifejezetten sok turista jár már ide, egy szakaszon (ahol túl sekély volt a víz) kék fénnyel kivilágított, itt-ott betonlépcsőkkel tűzdelt, kijelölt úton kellett sétálnunk. Abban viszont tökéletesen igaza volt, hogy hihetetlen egy élmény. Az elemlámpád és a csónakos fejlámpájának gyér fényén kívül tökéletes sötétségben egyensúlyozol a csónakban. A hegy gyomrában csorgó folyó (ami néhol bokáig ért, néhol ki tudja meddig) felett sokszor 50-60 méteres belmagasságra bámulhattunk fel egy kicsit borzongva. Fény hiányában nem a legegyszerűbb fotótéma, bár igyekeztünk, de a legjobb az volna, ha megnéznétek élőben magatok.

Az ausztrálok is megtalálták a magukfajtáját, egy teljesen flúgos ausztrál sráccal osztoztak a hajón, akivel nekünk előző este már volt alkalmunk megismerkedni. Azon túl, hogy a politikától elkezdve a tudományon át a filozófiáig mindent tanult már, épp azt tervezte, hogy szállodát vagy kocsmát nyit Ázsiában, de ha mégsem, akkor ügyvéd lesz, vagy esetleg tőzsdézik, mert az a baj, hogy mindhez lenne tehetsége, és nem tud dönteni. Olyan nagy lyuk tátongott a folyton majd térdig lecsúszó, lenvászon gatyáján, hogy Marci szerint egy gyereket is meg tudott volna szülni rajta. Hát nem tudom, de nagy volt.

Az estét a lengyelekkel és újonnan szerzett ismerősükkel, egy szintén lengyel, thaiföldi egyetemen biotechnológiával foglalkozó biológus sráccal töltöttük. Amennyire én meglepődtem, hogy ilyet tudok valakitől kérdezni, pont annyira lepődött meg ő, hogy találkozik valakivel, aki nagyjából érti a választ: kedves biológusok, az idegszövet oxidatív stresszre való válaszával foglalkozik a csoportja.

Remek este volt, de sajnos elhangzottak bizonyos felelőtlen ígéretek, úgyhogy most nem tudjuk elpletykálni a lengyel közélet legizgalmasabb részleteit és a lengyel értelmiség kissé kiábrándult politikai nézeteit. Mindenesetre félelmetes volt, hogy mennyire egy nyelvet beszélünk, mennyire hasonlóak vagy azonosak a problémáink,  mennyire jól megértjük egymást és főleg mennyire szeretünk fikázódni, cinikuskodni és panaszkodni. Mély este volt, jó este volt. És nem csak azért mondom, mert úgy megdicsérték a fotókat.