Keresd a kacsát!
2011. március 08. 15:44
Hajóval Kambodzsában
Az Angkort fájó szívvel, de ott kellett hagyjuk, az elnyúlt Laosz után összesen 11 napunk volt Kambodzsára, és még nagyon sok minden hátra volt. Mindenekelőtt az útikönyv által egekig magasztalt hajóútra akartunk sort keríteni. Siem Reaptől Battambangig jár a hajó először egy tavon, az idő nagy részében pedig egy csatornán. Hat óra vagy több az út, írta a könyv, ebből inkább a több volt az igaz, mint a hat: mi reggel 8-kor indultunk és este hatra értünk oda.
A hotelünk (Rosy Guesthouse, négyezer Ft/éjszaka) az egyik legjobb volt az út során, de kár volt tőlük venni a hajóra a jegyet, finoman szólva nem a legjobb társasággal szerződtek. Reggel hétre jött értünk a minibusz, amibe a minibusz tervezői és az utasok szerint nyolc embernek kell beférnie a sofőr mellé. Az ázsiai sofőröknek azonban általában alternatív (alulfejlett?) térérzékelésük van, és a kapacitás kétszeresét próbálják bepréselni a járműbe, bármi legyen az.
Természetesen a mi minibuszunk vezetője se volt kivétel: egyre újabb és újabb hotelnél álltunk meg és vettünk fel egyre több turistát. Végül tizenhárman (fejenként két táskával) is befértünk a kisbuszba, Marcinak beszorult a bal keze egy meglehetősen kövér német asszonyság segge alá, nekem az alulra került jobb lábam zsibbadt el annyira, hogy attól féltem, soha nem állok rá.
Amikor utolsónak egy utazási iroda előtt felvettünk egy kambodzsai nénit, aki teljes természetességgel leült az utolsó szabadon felhasználható térbe, egy angol úriember ölébe, akkor az egész busz hisztérikus röhögőgörcsöt kapott.
A kikötőbe érkezve kiosztottuk a feladatokat, én reggelit szerzek, Marci megy helyet foglalni a hajóra a lehető legtávolabb a hangos farmotortól. Mikor a sajtos bagettekkel diadalmasan elindultam a hajók felé, realizáltam, hogy Marci valahol a messzi távolban szépségesen zöldellő rizsföldeket fotóz. A felháborodásomat előnnyé kovácsolva szétcsaptam a nyugdíjas németek közt, és majdnem legelőre foglaltam helyet a kedvesnek a keskeny fapadon, aki meg is érkezett büszkén és boldogan a rizsföldes fotóival.
A hajóút örök élmény marad, számomra az egyik legszebb az út eddigi élményei közül. Nem mondanám, hogy szép tájakon jártunk. Sokkal inkább volt igazi és életszagú ez az út, mint szép, kicsit a szívünknek olyan drága Mianmarra emlékeztetett.
Az eredetiségüket teljes egészében megőrző, falábakon álló falvak, a lélekbevájó szegénység, a keményen dolgozó halászok, az ütött-kopott hajók, a botokból és fóliákból összetákolt „inkább sátrak, mint házak”, az örökvidám, kiabáló, integető gyerekhordák, akik egyetlenegyszer sem kéregettek sem pénzt, sem cukorkát, az emberek csendes napi ritmusa, amit a fotógépeink sem zavartak meg, legfeljebb egy kicsi zavart mosoly erejéig.
Csak a hajónk folyamatos küszködése zavart be a képbe, először a motorunk ment tönkre, aztán az út felétől rendszeresen megfeneklettünk, száraz évszak lévén ugyanis a csatornában néhol csak térdmagasságig ért a víz. Sokszor tűnt úgy, hogy a pusztában gyalogolva fejezzük be a kirándulást, de valahogy mindig sikerült újra elindulnunk.
Az út végén már csak egy majdnem függőleges partfalon kellett felmásznunk a négy táskánkkal, mivel egy német házaspár a lépcső közepén gondolta kipakolni a hátizsákjainak teljes tartalmát gyakorlatilag az egész feljárót blokkolva. A riksások hangosan drukkoltak, amíg nem túl méltóságteljesen fel nem másztunk a tetőre, ahol aztán ránk vetették magukat még a szokásosnál is vehemensebben.
Az „azzal megyünk, akinek a legtöbb ép foga vagy legmenőbb baseball sapkája van” szita után elminibuszoztunk a városka (illetve Kambodzsa második legnagyonn városának) retek hotelei közül az egyik retek hotelbe, és kivettünk egy szobát nevetséges 1200 Ft-ért. Kicsit sétáltunk, ettünk, ittunk, vettünk egy buszjegyet a tengerpartra, és lefeküdtünk aludni.
A meleg, a szerencsétlenkedés, az éhség ellenére tényleg az egyik legnagyobb és legmegrázóbb élményünk marad ez a tízórás hajóút, aki Kambodzsába megy és bírja a dereka, az mindenképp fizessen be rá.
2011. március 06. 05:34
Angkor: trópus ette templomok
A világ legnagyobb részének Angkor és Kambodzsa egy és ugyanaz. És nem csak azokról beszélek, akik a távolból vágynak megnézni az Angkort Kambodzsáról nem igazán tudva, hogy eszik vagy isszák, hanem azokról is, akik el is jönnek ide: a legtöbb ember iderepül, eltölt itt három napot, majd Bangkokba, Ho Chi Minh citybe vagy egyenesen hazarepül. Nem mintha mi tudtuk volna, hogy mit várjunk az országtól. A Khmer rezsim néhány éves rémuralmának hegedő sebein és az Angkoron kívül persze tudtuk az útikönyvből, hogy hova akarunk eljutni, de halvány fogalmunk sem volt, hogy milyen ország is ez.
A legtöbb ember, ha már idáig repül, nem elégszik meg Kambodzsával: Laosszal, Vietnámmal és Thaifölddel egy csomagban szokás megszemlélni. Annyira szokás ez, hogy a RG-nak és az LP-nek is van egy kiadása, ami együtt tárgyalja ezeket az országokat. Szóval akarva-akaratlanul olyan érzésed van, mintha ez az ország önmagában nem tudna megtölteni egy két-három nyaralást. Hogy Kambodzsát megjárva mi ezzel mennyire nem értünk egyet, az ki fog rajzolódni az elkövetkezendő posztokból.
Az utóbbi fél évben - Bangkokot és Mumbait leszámítva - itt találkoztunk a legtöbb magyarral is, ők is csak pár napra ruccantak át Thaiföldről.
De az Angkorról. Az Angkor lényegében marha sok felújított/romos/düledező, de mindenképpen nagyon ősi templom hatalmas területen elszórva. Mellettük fekszik Siem Reap városkája, aminek egyetlen célja, hogy az itt töltött napjaid alatt minél több pénzt költs el. Nincs olyan turistaálom a lábmasszázstól a szuvenírhegyeken át a happy pizzáig, amit ne lehetne megkapni öt méteres körzetedben.
Laosz után különösen jó volt elmerülni ebben a nyugatiakra szabott, kényelmes világban. A városka – már amit te látsz belőle - élhető, csupa zöld, az éttermek minőségiek, a hotelünk remek volt, a riksások pedig értenek a szép szóból. Sára szerelembe esett egy nagyon kövér, mosolygós riksással, aki az itt töltött öt alatt minden egyes nap megkérdezte, hogy kívánjuk-e igénybe venni a szolgáltatásait (természetesen az sem zavarta, ha épp abban a pillanatban másztunk ki egy másikból), de általában a mondat felétől már röhögőgörcsben fuldokolt saját lehetetlenségétől.
A templomok nagyjából Budapestnyi területen vannak elszórva, így az óriási tömeg egyenletesen oszlik el a látnivalókra, zsúfoltnak talán csak az Angkor Wat és a leghíresebb templomok mondhatók. Az első két nap Mr. Mana, a hallgatag, barátságos riksás hurcolt minket fel-alá, harmadnapra már csak egy-két fontosabb templom és a kedvenceink újra megcsodálása maradt, ezt megpróbáltuk biciklivel letudni, de az elviselhetetlen hőség végül hazakényszerített a zuhany alá – egy kimaradt.
Az ősi angkori épületek közül - hasonlóan Baganhoz - csak a templomok maradtak meg, mivel minden más fából épült annak idején - még a királyi palota is, aminek ma már csak az alapjai láthatóak. Az épületek mintegy 600 év alatt épültek fel, ezalatt a khmer (kambodzsai) civilizáció három vallást is gyakorolt, hogy ebből odahagyjon kettőt, kétszer majdnem teljesen eltűnt és volt három tündöklése, mikor majdnem az egész DK-Ázsiát a hatalma alatt tartotta.
A hektikus történelemnek és a változatos isteneknek hála a templomok rendkívül sokfélék. A legelsők piramisszerűek, mint Baganban. Van egy korai piramis, aminek az egyik oldalát a későbbi korok khmerjei juszt is egy óriási fekvő Buddhává alakították, a jelenlegi rekonstrukciós koncepció egyszerre próbálja helyreállíttatni a templomot és a Buddhát is, én sem tudnék dönteni.
A középső periódusban bonyolult-folyosós-zegzugos kolostorokat építtettek. Az Angkor Wat is ezek közé tartozik. Itt a turisták tömött sorokban másznak fel a belső szentélybe, ahol istenigazából nincs is semmi. Az épületegyüttes hatalmas, szürke, rendíthetetlen. Grandiózus - nekünk tetszett. A kedvencünk azért messze nem ez volt, mindkettőnknek a szándékosan Lara Croftosra meghagyott két templom tetszett a legjobban. Ezek az épületek keszekuszák, tele beomlott átjárókkal, furcsa helyekről kinövő ötven-hatvan méter magas gigantikus fákkal. Az utolsó napon le is vontuk a következtetést, hogy az Angkor fele ennyire sem lenne jó, ha mondjuk Magyarországon volna, mert amitől valóban lenyűgöző, az a dzsungel. A templomok szépek, de a fák, a gyökerek és trópus enyészete, az az igazi.
A legutolsó időszakhoz köthető épületekhez egyetlen közös jellemző kapcsolható: a fej, ami a négy égtáj felé mosolyog szolidan minden egyes toronyról. Ezek a nyugodt mosolyú fejek is lenyűgözőek.
A sokféleségnek hála még a harmadik nap sem kellett Sárát noszogatni, hogy megnézzen újabb és újabb templomokat. Izzadtan, fáradtan, de törhetetlen lelkesedéssel néztük meg a templomok véget nem érő sorát mind a három napunkon. Szóval akár csak három napra jössz, akár megnézed Kambodzsa többi részét is, az Angkorban nem fogsz csalódni.
2011. március 03. 11:41
Hova a halálba megyünk már megint?
A négyezer sziget volt utolsó laoszi állomásunk, és már nagyon vágytunk Kambodzsába: a betegeskedés miatt nagyon elnyúlt a laoszi út, pedig egyikőnknek sem lesz kedvenc országa, az tuti. Amennyire nem koherens az előző mondat, annyira mehetnékünk volt.
Az ideális az lett volna, ha az Angkorral kezdhetünk, aztán az ország középső részét és a tengerpartot útbaejtve eljutunk Phnom Penh-be, ahonnan majd a repülőnk felszáll majd Bangkok felé.
A kambodzsai útvonalhálózat és tömegközlekedés azonban nem ideális. Fel voltunk készülve tehát az izzadságos, ezer átszállásos buszútra az Angkorig. Legnagyobb meglepetésünkre a szigeten minden egyes utazási iroda öles betűkkel reklámozta, hogy direkt busz Siem Reapig. Ami még gyanúsabb volt, hogy nem dátumos helyjegyeket árultak, hanem úgynevezett „nyitott” jegyeket, amivel bármelyik nap indulhatsz. Reggel 8-kor indulsz, este 9-re ott is vagy. Minden gyanakvó kérdésünkre volt válasz, úgyhogy végül vettünk két jegyet.
A másnap során aztán gigantikus hullámokban tört ránk tettünk minden következménye. Már reggel hétkor a szigetről a buszig való eljutásnál éreztük, hogy valami nincs rendben. Ha az az embertömeg a parton mind Kambodzsába tart, akkor lehetséges, hogy nem jól működik ez a nyitott jegyrendszer. Kisebb harc alakult ki a helyekért – megjegyzem sok esélyed nincs, ha a szteroidtól hatalmas angol parasztgyerekek láncba állva egymás feje felett adogatják be a csónakba a csomagjaikat, de küzdöttünk, mint reggel hétkor a kombínón.
Végül valahogy mindenkit bepréseltek a rozzantabbnál rozzantabb ladikokba, és átjutottunk az irodáig. Itt valamilyen rejtélyes sorrendbe állítottak mindannyiunk (az a pletyka terjedt a tömegben, hogy a jegy színe számít, hát nem tudom), és mintegy másfél óra csomagpakolászás és rohangálás után ők is rájöttek, hogy bizony nem férünk fel mind a buszra. Minibusz került elő a semmiből, és így kétfelé szakadva elporoszkáltunk a határig.
Miután mindenki átjutott a határon (értsd mindenki kifizeti hivatalos vízumdíjat, illetve az egyéb dollárokat ide-oda a határőröknek mindenféle nevetséges indokokkal, mint „kiállítási vagy hőmérési díj”) egyértelművé vált, hogy az eddigi busz nem tart velünk, kéne egy új. Ráadásul kettő, mert az emberek egy része a fővárosba, a nagyobbik fele pedig Siem Reapbe tart, ami nem ugyanaz az útvonal.
Ott álltunk a puszta közepén, senki nem tudott semmit, a kambodzsai italárus lánnyok konstans visítoztak, hogy „háááálllóóó, something, something?”, a buszosnak gyanított fazon pedig vonogatta a vállát, hogy nem tudja, várjunk, majd jön egy busz még. Volt egy busz, amivel bepróbálkoztunk, de a mellette álldogáló amerikai srácok iszonyat gyűrőtten és elhaló hangon azt mondták, hogy ők negyven órája ülnek ezen, és ha jót akarunk, erre ne. Bármire, de erre ne.
A német nyugdíjasok tomboltak és telefonon kiabáltak az utazási irodával, akitől a jegyet vették, az angolok másnapos bambán álldogáltak az árnyékban, a franciák ijedten figyelték az eseményeket kívülállóként, Marci idegesen interjúvolta a kambodzsait, a lengyelek meg egy asztalnál söröztek és az egészre tettek magasról, mondván sör van, nagy bajuk nem lesz. Én fel-alá jártam, beszélgettem a különféle nemzetekkel és igyekeztem megtalálni a megfelelő viselkedésformát.
Végül úgy döntöttünk, a németek fogják itt kikaparni a gesztenyét, ezért árgus szemmel figyeltem minden lépésük, és mikor mozdulni látszottak, lecsaptam: hova, miért? Mondták, hogy szálljunk fel a fővárosba tartó buszra, állítólag kerítenek majd hozzá csatlakozást Siep Reap felé. Nemzetközi kapcsolataim beértek, a franciák és a lengyelek már tőlem kérdezték a hovamiértet, mikor Marcival felszállni igyekeztünk a buszra.
Elindult a kaszkád, mindenki megpróbált felpréselődni a buszra, ahova persze nem megint nem fértünk fel. A lnegyelek visszatértek a sörükhöz, a buszra feljutottak egy ideig mogorván őrizték a helyüket, de aztán mi is lekényszeráltünk az iszonyatosa forróság miatt. Végül újabb egy órás várakozás után megérkezett egy újabb busz, felszedte a maradékot, és elindultunk együtt. Húsz perc után, mikor a lelkünk a helyére került, hogy MEGYÜNK, egyszer csak megálltunk, 180 fokot fordultunk, és elindultunk visszafelé német barátnőnk velőtrázó üvöltésével kísérve: „Hova a halálba megyünk már megint??”
A másik busz lerobbant, a pótkerék nálunk, mentünk megmenteni. Újabb félóra álldogálás után végre elindultunk ténylegesen. Az elkövetkezendő órákban a buszos pasiból egyszerűen lehetetlen volt információt kiszedni, még 6/5/4 stb. óra van hátra Phnom Penh-ig, mondta vigyorogva, és onnantól kezdve hallgatott, mint a csuka. Mi eldöntöttük, hogy a magukhoz tért angolok izmos vezetőjével az oldalunkon lehetetlen nem eljutnunk az Angkorig, úgyhogy derűsen üldögéltünk, és néztük az angol nyakán egyre nagyobbra dagadó ereket.
Végül valamikor este tízkor (tehát ugye egy órája Siem Reapban...) egyszer csak megállt a busz, letereltek minket, és azt mondták: itt ez a másik busz, ez visz titeket Siem Reapbe, van rajta 50 hely, ti vagytok 58-an, hajrá. A tömeg egy emberként mozdult a buszra az álmosság miatt nem túl jó reakiciódővel. Viszonylag elöl állva a sorban egy izraeli és egy holland lánnyal megállítottuk, hogy mennyire jó párban utazni és munkát megosztani - míg a fiúk a csomagot, te az ülőhelyed intézed. Az izraelivel egységfrontot alkotva hátranyomultunk a busz hátuljába, ahol egy kölyökfejű angol épp tíz széket próbált egyedül lefoglalni a haverjainak.
Ez már nem az udvariaskodás órája volt, egyszerűen csak rámeredtünk és lassan minden egyes szót kiartikulálva megkérdeztük: ugye ezt most nem gondolod komolyan? Oké, oké, mondta belátón, és felszabadította nekünk az utolsó sort, amit azon nyomban el is foglaltunk. A rároskadtunk talán kifejezőbb.
Hajnali kettőkor érkeztünk meg Siem Reapbe, ahol egy nagyon elvágtattunk az előre lefoglalt hotelszobánkig, út közben biztosítva a kedves riksást, hogy a földrajztanára nem mondott igazat, a Balatonon nem fürdőgatyában glasszálnak a rendőrök.
A négyezer sziget volt utolsó laoszi állomásunk, és már nagyon vágytunk Kambodzsába: a betegeskedés miatt nagyon elnyúlt a laoszi út, pedig egyikőnknek sem lesz kedvenc országa, az tuti. Amennyire nem koherens az előző mondat, annyira mehetnékünk volt. Az ideális az lett volna, ha az Angkorral kezdhetünk, aztán az ország középső részét és a tengerpartot útbaejtve eljutunk Phnom Penh-be, ahonnan majd a repülőnk felszáll majd Bangkok felé.
A kambodzsai útvonalhálózat és tömegközlekedés azonban nem ideális. Fel voltunk készülve tehát az izzadságos, ezer átszállásos buszútra az Angkorig. Legnagyobb meglepetésünkre a szigeten minden egyes utazási iroda öles betűkkel reklámozta, hogy direkt busz Siem Reapig. Ami még gyanúsabb volt, hogy nem dátumos helyjegyeket árultak, hanem úgynevezett „nyitott” jegyeket, amivel bármelyik nap indulhatsz. Reggel 8-kor indulsz, este 9-re ott is vagy. Minden gyanakvó kérdésünkre volt válasz, úgyhogy végül vettünk két jegyet.
A másnap során aztán gigantikus hullámokban tört ránk tettünk minden következménye. Már reggel hétkor a szigetről a buszig való eljutásnál éreztük, hogy valami nincs rendben. Ha az az embertömeg a parton mind Kambodzsába tart, akkor lehetséges, hogy nem jól működik ez a nyitott jegyrendszer. Kisebb harc alakult ki a helyekért – megjegyzem sok esélyed nincs, ha a szteroidtól hatalmas angol parasztgyerekek láncba állva egymás feje felett adogatják be a csónakba a csomagjaikat, de küzdöttünk, mint reggel hétkor a kombínón.
Végül valahogy mindenkit bepréseltek a rozzantabbnál rozzantabb ladikokba, és átjutottunk az irodáig. Itt valamilyen rejtélyes sorrendbe állítottak mindannyiunk (az a pletyka terjedt a tömegben, hogy a jegy színe számít, hát nem tudom), és mintegy másfél óra csomagpakolászás és rohangálás után ők is rájöttek, hogy bizony nem férünk fel mind a buszra. Minibusz került elő a semmiből, és így kétfelé szakadva elporoszkáltunk a határig.
Miután mindenki átjutott a határon (értsd mindenki kifizeti hivatalos vízumdíjat, illetve az egyéb dollárokat ide-oda a határőröknek mindenféle nevetséges indokokkal, mint „kiállítási vagy hőmérési díj”) egyértelművé vált, hogy az eddigi busz nem tart velünk, kéne egy új. Ráadásul kettő, mert az emberek egy része a fővárosba, a nagyobbik fele pedig Siem Reapbe tart, ami nem ugyanaz az útvonal.
Ott álltunk a puszta közepén, senki nem tudott semmit, a kambodzsai italárus lánnyok konstans visítoztak, hogy „háááálllóóó, something, something?”, a buszosnak gyanított fazon pedig vonogatta a vállát, hogy nem tudja, várjunk, majd jön egy busz még. Volt egy busz, amivel bepróbálkoztunk, de a mellette álldogáló amerikai srácok iszonyat gyűrőtten és elhaló hangon azt mondták, hogy ők negyven órája ülnek ezen, és ha jót akarunk, erre ne. Bármire, de erre ne.
A német nyugdíjasok tomboltak és telefonon kiabáltak az utazási irodával, akitől a jegyet vették, az angolok másnapos bambán álldogáltak az árnyékban, a franciák ijedten figyelték az eseményeket kívülállóként, Marci idegesen interjúvolta a kambodzsait, a lengyelek meg egy asztalnál söröztek és az egészre tettek magasról, mondván sör van, nagy bajuk nem lesz. Én fel-alá jártam, beszélgettem a különféle nemzetekkel és igyekeztem megtalálni a megfelelő viselkedésformát.
Végül úgy döntöttünk, a németek fogják itt kikaparni a gesztenyét, ezért árgus szemmel figyeltem minden lépésük, és mikor mozdulni látszottak, lecsaptam: hova, miért? Mondták, hogy szálljunk fel a fővárosba tartó buszra, állítólag kerítenek majd hozzá csatlakozást Siep Reap felé. Nemzetközi kapcsolataim beértek, a franciák és a lengyelek már tőlem kérdezték a hovamiértet, mikor Marcival felszállni igyekeztünk a buszra.
Elindult a kaszkád, mindenki megpróbált felpréselődni a buszra, ahova persze nem megint nem fértünk fel. A lengyelek visszatértek a sörükhöz, a buszra feljutottak egy ideig mogorván őrizték a helyüket, de aztán mi is lekényszerültünk az iszonyatosa forróság miatt. Végül újabb egy órás várakozás után megérkezett egy újabb busz, felszedte a maradékot, és elindultunk együtt. Húsz perc után, mikor a lelkünk a helyére került, hogy MEGYÜNK, egyszer csak megálltunk, 180 fokot fordultunk, és elindultunk visszafelé német barátnőnk velőtrázó üvöltésével kísérve: „Hova a halálba megyünk már megint??”
A másik busz lerobbant, a pótkerék nálunk, mentünk megmenteni. Újabb félóra álldogálás után végre elindultunk ténylegesen. Az elkövetkezendő órákban a buszos pasiból egyszerűen lehetetlen volt információt kiszedni, még 6/5/4 stb. óra van hátra Phnom Penh-ig, mondta vigyorogva, és onnantól kezdve hallgatott, mint a csuka. Mi eldöntöttük, hogy a magukhoz tért angolok izmos vezetőjével az oldalunkon lehetetlen nem eljutnunk az Angkorig, úgyhogy derűsen üldögéltünk, és néztük az angol nyakán egyre nagyobbra dagadó ereket.
Végül valamikor este tízkor (tehát ugye egy órája Siem Reapban...) egyszer csak megállt a busz, letereltek minket, és azt mondták: itt ez a másik busz, ez visz titeket Siem Reapbe, van rajta 50 hely, ti vagytok 58-an, hajrá. A tömeg egy emberként mozdult a buszra az álmosság miatt nem túl jó reakiciódővel. Viszonylag elöl állva a sorban egy izraeli és egy holland lánnyal megállítottuk, hogy mennyire jó párban utazni és munkát megosztani - míg a fiúk a csomagot, te az ülőhelyed intézed. Az izraelivel egységfrontot alkotva hátranyomultunk a busz hátuljába, ahol egy kölyökfejű angol épp tíz széket próbált egyedül lefoglalni a haverjainak.
Ez már nem az udvariaskodás órája volt, egyszerűen csak rámeredtünk és lassan minden egyes szót kiartikulálva megkérdeztük: ugye ezt most nem gondolod komolyan? Oké, oké, mondta belátón, és felszabadította nekünk az utolsó sort, amit azon nyomban el is foglaltunk. A rároskadtunk talán kifejezőbb.
Hajnali kettőkor érkeztünk meg Siem Reapbe, ahol elvágtattunk az előre lefoglalt hotelszobánkig, út közben biztosítva a kedves riksást, hogy a földrajztanára nem mondott igazat, a Balatonon nem fürdőgatyában glasszálnak a rendőrök.
2011. március 01. 09:42
made in Laosz: Laoszról röviden
méret: xxx négyzetkilométer
főváros: Vientiane
valuta: kip, általában az USD-t és a thai baht-ot is elfogadják (1 USD=8000 kip)
GDP: xxx
turizmus: Főleg angolok és franciák. Trekking, sziklamászás, barlangászat, tubing (=folyón kerékbelsőben csorgás), drogok
vallás: hindu, buddhista, muszlim, keresztény
nemzetiségek: lao
vízum: A legtöbb szárazföldi határátkelőhelyen és a reptereken van „visa on arrival”. 30 USD. Szükséged lesz igazolványképre, kirepülőjegyet nem kérnek. Itt minderről bővebben. (LINK)
oltások: Budapesten az Országos Epidemiológiai Központban részletesen tájékoztatnak a szükséges oltásokról, az egyéb fontos óvintézkedésekről, és persze be is oltanak. Malária tabletta használatáról is érdeklődni kell, Laoszban ajánlott a szedése. Mi Lariamot szedtünk egy ideig, de a mellékhatások miatt abbahagytuk.
egy tejeskávé: Attól függ, milyet rendelsz.
egy sör: Beer Lao étteremben vagy bárban 300 Ft körül van.
egy ebéd egy olcsóbb étteremben két főre:
egy adag ragadós rizs: 50-100 Ft
egy képeslap bélyeggel haza: A fővárosból talán érdemes, de az ország többi részén nincs állami posta, magáncégek horror áron (olyan 350 Ft per bélyeg) hazapostázzák. A képeslap 100 Ft.
mit nem lehet kapni: Gyanta.
mit lehet olcsón kapni: Népművészeti termékeket (táskák, pénztárcák, ilyesmi), ezüstékszert, ékszert.
helyi közlekedés:
laosziak:
csináld-ne csináld:
Ők nem veszik olyan szigorúan a templomban cipőt le szabályt.
Vigyél sok USD-t vagy bahtot, pénzt váltani jobb, mint ATM-ből pénzt felvenni.
Menj el szaunázni!
méret: 236.800 négyzetkilométer (két és fél Magyarország)
főváros: Vientiane
valuta: kip (1 USD=8000 kip), általában az USD-t és a thai baht-ot is elfogadják
GDP: 2400 USD
turizmus: Főleg angolok és franciák. Trekking, sziklamászás, barlangászat, tubing (=folyón kerékbelsőben csorgás), drogok, olcsó sör
vallás: hindu, buddhista, muszlim, keresztény
nemzetiségek: lao 55%, Khmou 11%, Hmong 8% a maradék százalékokon több száz kisebbség oszozik
vízum: A legtöbb szárazföldi határátkelőhelyen és a reptereken van „visa on arrival”. 30 USD. Szükséged lesz igazolványképre, kirepülőjegyet nem kérnek. Itt minderről bővebben.
oltások: Budapesten az Országos Epidemiológiai Központban részletesen tájékoztatnak a szükséges oltásokról, az egyéb fontos óvintézkedésekről, és persze be is oltanak. Malária tabletta használatáról is érdeklődni kell, Laoszban ajánlott a szedése. Mi Lariamot szedtünk egy ideig, de a mellékhatások miatt abbahagytuk.
egy tejeskávé: Attól függ, milyet rendelsz. A borzalom lao coffee 100 Ft, egy ritka normális tejeskávé 400 Ft. A Bolaven felföldön finom espresso a Coffee Wifi nevű helyen Paksongban.
egy sör: Beer Lao étteremben vagy bárban 300 Ft körül van.
ebéd egy olcsóbb étteremben két főre: 1000 Ft
ebéd egy normális (értsd nem húsos/zöldséges rizs és tészta a választék) étteremben két főre: 2500 Ft
egy adag ragadós rizs: 50-100 Ft
egy képeslap bélyeggel haza: A fővárosból talán érdemes, de az ország többi részén nincs állami posta, magáncégek horror áron (olyan 350 Ft per bélyeg) hazapostázzák. A képeslap 100 Ft.
mit nem lehet kapni: Gyanta.
mit lehet olcsón kapni: Népművészeti termékeket (táskák, pénztárcák, ilyesmi), ezüstékszert, ékszert.
helyi közlekedés: Észak-Laoszban szinte csak turisták utaznak a buszokon, amikre az utazási irodák adnak jegyet. Dél-Laoszban aból bébe a koszlottabb helyi buszokon és platós dzsipeken mész a helyiekkel. Csak kiváló aszfaltozott úttal találkoztunk, szinte mindegyik utunk rövidebb volt egy-két órával az utikönyvben írottnál. Ez üdvös, kivéve ha az értelmesebb hajnali hat helyett a lehetetlen hajnali négykor érkezel meg egy faluba.
laosziak: Kedvesek, lazák, nyugodtak. Ennek előnye, hogy a buszokat nem lehet lekésni, senki sehol nem idegeskedik, és előbb utóbb minden megoldódik. Hátránya, hogy néha a kiszolgálás órákig tart, a problémádat pedig meg sem próbálják komolyan venni, akármennyire fontos neked. Egyébként minél idegesebb és ingerültebb vagy, annál kevésbé, úgyhogy csak nyugi.
csináld-ne csináld:
Templomba belépés előtt vedd le a cipődet, és takard el a vállad, combot! (Bár Luang Prabangban minden külföldi csaj miniszoknyában flangált a templomokban).
Ne idegeskedj, nevetséges leszel!
Menj el szaunázni!
A szaunában a lányok szarongban vannak, amit te is kapsz a bejáratnál, nem illik levenni.
Vigyél sok USD-t vagy bahtot, pénzt váltani jobb, mint ATM-ből pénzt felvenni. (ATM: 800.000 Kip-es (100$-os) limit van és 5$ lehúzás használatonként.)
Motort bérelni érdemes, az utak jók, normálisan vezetnek.
2011. március 01. 04:57
márc1
A reggeli végének nagy dilemmája - Marci narancsos dzsemet, Sára epreset szeretne enni - igazságos véget ért.
2011. február 28. 07:29
Forintok Laoszban
Étel-ital 4138
szállás 1961
közlekedés 1781
városnézés 468
internet 105
vásárlás 476
total 8848
Laosz legyőzte Mianmart, itt kevesebb, mint kilencezer Ft-t költöttünk átlagosan naponta. Nem teljesen igaz ez így, mert gyakorlatilag semmit nem csináltunk. A rengeteg turista miatt a laoszi programok (trekking, kajakozás) annyira drágák, ahhoz képest, hogy mit nyújtanak a pénzért cserébe, mi nem sok mindent csináltunk. Szerencsétlenségünkre Laoszban ért minket az út egészségügyi mélypontja, és itt ragadtunk a reális két hét helyett huszonöt napra.
A betegen tévét bambulás nem sok pénzt igényel, úgyhogy ez húzta le az átlagot.
Ha Laoszt nem is szerettük olyan nagyon, a szállásokról csupa jót tudok csak mondani. Az eddigi legjobb ár érték arányú moteleiben voltunk, ahol alapvető a tisztaság, a meleg víz, a törülköző és gyakran a wifi is. Mindez kevesebb, mint kétezer Ft-ért. Vientienbe foglaljatok előre, ha szezonban jöttök, a máshova felesleges.
Az étkezésről már panaszkodtunk eleget... A négyezer Ft-os napi átlagért sok jó bagettszendvics, sok közepesen rossz európai menüvel szolgáló étterem és rengeteg kiábrándító laoszi étel („noodle soup 100 Ft, zöldséges rizs 100 Ft) jár. Az egyik fénypont a főtt kukorica 50 Ft-ért, aminél finomabbat soha életünkben nem ettünk (na jó, Bangkokban), a másik a félig nyers, előre felvágva árult mangó 25 Ft-ért.
A közlekedés északon drága és kényelmesebb a sok turista miatt, délen olcsóbb és szegényesebb, ide jóval kevesebben jönnek. A motorbérlés (link) olcsó, mi ajánljuk. Északon csak be kell ugrani egy utazási irodába, és öt perc múlva a kezedben a jegy, délen vagy magadnak intézed, vagy a hotel segít.
A városnézés kevesebb, mint 500 Ft volt naponta, ez jóval több lehetne, ha felháborító (nem sok pénz, csak DK-Ázsiával összehasonlítva) összegért kajakoztunk vagy túráztunk volna. Nekünk a tubing is kimaradt a betegség miatt, de az nem drága, és mindenki ajánlja.
Az internetre viszonylag keveset költöttünk (100 Ft naponta), mert általában volt wifi a szobánkban vagy a lobbiban. Városonként változó, hogy mennyi az internet, óránként 200-tól 500 Ft-ig variál.
Vásárolni sem vásároltunk sokat, napi 500 Ft igazán nem sok. A luang prabangi éjszakai piacot leszámítva nem is nagyon van mit a hegyi szőtteseken kívül.
| étel-ital | szállás | közlekedés | városnézés | internet | vásárlás |
| 4138 Ft | 1961 Ft | 1781 Ft | 468 Ft | 105 Ft | 476 Ft |
napi átlagos költés: 8848 Ft
Laosz legyőzte Mianmart, itt kevesebb, mint kilencezer Ft-t költöttünk átlagosan naponta. Nem teljesen igaz ez így, mert gyakorlatilag semmit nem csináltunk. A rengeteg turista miatt a laoszi programok (trekking, kajakozás) annyira drágák, ahhoz képest, hogy mit nyújtanak a pénzért cserébe, mi nem sok mindent csináltunk. Szerencsétlenségünkre Laoszban ért minket az út egészségügyi mélypontja, és itt ragadtunk a reális két hét helyett huszonöt napra. A betegen tévét bambulás nem sok pénzt igényel, úgyhogy ez húzta le az átlagot.
Ha Laoszt nem is szerettük olyan nagyon, a szállásokról csupa jót tudok csak mondani. Az eddigi legjobb ár érték arányú moteleiben voltunk, ahol alapvető a tisztaság, a meleg víz, a törülköző és gyakran a wifi is. Mindez kevesebb, mint kétezer Ft-ért. Vientienbe foglaljatok előre, ha szezonban jöttök, a máshova felesleges.
Az étkezésről már panaszkodtunk eleget... A négyezer Ft-os napi átlagért sok jó bagettszendvics, sok közepesen rossz európai menüvel szolgáló étterem és rengeteg kiábrándító laoszi étel („noodle soup 100 Ft, zöldséges rizs 100 Ft) jár. Az egyik fénypont a főtt kukorica 50 Ft-ért, aminél finomabbat soha életünkben nem ettünk (na jó, Bangkokban), a másik a félig nyers, előre felvágva árult mangó 25 Ft-ért. A sör olcsó, átlagos.
A közlekedés északon drága és kényelmesebb a sok turista miatt, délen olcsóbb és szegényesebb, ide jóval kevesebben jönnek. A motorbérlés (link) olcsó, mi ajánljuk. Északon csak be kell ugrani egy utazási irodába, és öt perc múlva a kezedben a jegy, délen vagy magadnak intézed, vagy a hotel segít.
A városnézés kevesebb, mint 500 Ft volt naponta, ez jóval több lehetne, ha felháborító (nem sok pénz, csak DK-Ázsiával összehasonlítva) összegért kajakoztunk vagy túráztunk volna. A szauna (250 Ft, nincs időlimit, masszázs után ingyenes) és a masszázs (1000 Ft/óra) nagyon olcsó, és ahol mi próbáltuk, ott remek volt. Nekünk a tubing is kimaradt a betegség miatt, de az nem drága, és mindenki ajánlja.
Az internetre viszonylag keveset költöttünk (100 Ft naponta), mert általában volt wifi a szobánkban vagy a lobbiban. Városonként változó, hogy mennyi az internet, óránként 200-tól 500 Ft-ig variál.
Vásárolni sem vásároltunk sokat, napi 500 Ft igazán nem sok. A luang prabangi éjszakai piacot leszámítva nem is nagyon van mit a hegyi szőtteseken kívül.
2011. február 26. 15:31
made in Laosz: Szabad felhasználású benzinmotor
Vízpumpa, kapagép, busz, tudja az ég, még mi. Az a legviccesebb, mikor a helyi vagányok nyomulnak rajta hússzal végig a falu főutcáján.
2011. február 26. 08:15
Laoszi pro és kontra
szeret:
A csodálatos bagett szendvicset 200 Ft-ért Luang Prabangban.
Az emberek nyugalmát és lazaságát.
Az utakat. 3 éves LP még óva int a hosszabb buszutaktól, de mostanra teljesen korrekt állapotú aszfalt volt szinte mindenhol, amerre jártunk.
A folyókból kitermelt és napon szárított algát.
A növényi olajos szaunájukat.
A meghökkentő kinézetű hegyeket, hegygerinceket.
A hangutánzó madarat a paksei szálláson.
Az okosan felvágott mangót, amit a kalapos asszonyok nejlonban árulnak 100 Ft-ért a buszra felszállva. 6 óra éhezés után leírhatatlan élmény elropogtatni egy ilyet.
A Mekongot, ami valahogy mindenhol előbukkant.
A turistákat szállító járművekre csak véges számú embert lehet felterelni, ez a szám rá van ragasztva az oldalára
Az internetkávézót, ahol rózsaszín műbőr fotelekben fetrengve lehetett netezni. Plusz hogy az egyik asztal billentyűzettartója minden gyanutlanra rászakadt.
A szállásokat. Messze a legjobb ár-érték arány eddig, le a kalappal.
A dzsungelt.
A sok majmot. Amikor reggel gibbon kiabálásra riadsz, és az ablakból nézed végig, hogy a telek hátuljában a szállótulajdonos banánt dobál fel nekik a fára, az menő.
A Kong Lo barlangot. (link)
Az eldugott, helyiek által főként a helyieknek üzemeltetett „all you can eat” ételstandokat.
A főtt kukoricát.
A kávéültetvényeket. Ott is főleg az árnyékfákat.
nem szeret:
A rengeteg turistát.
Az emiatt sokszor nevetségesen magasra felvert árakat.
Hogy nincs egy nyomorult rom sem.
A négyezer-szigetet (LINK). Az igénytelenség fellegvára.
A kondenzált tejet. Értetlenül állunk a jelenség előtt, tele vannak bivallyal és tehénnel, minden adott a friss tejhez.
Az ételeket. Unalmasak, elég igénytelenek.
A turistákat, akik egy fotó kedvéért egymást taposták hajnali hatkor vagy naplemetekor.
Az angol lányt, akitől Sára nem tudott levelet írni az internetkávézóban.
Szerettük:
A csodálatos bagett szendvicset 200 Ft-ért Luang Prabangban.
Az emberek nyugalmát és lazaságát.
Az utakat. 3 éves LP még óva int a hosszabb buszutaktól, de mostanra teljesen korrekt állapotú aszfalt volt szinte mindenhol, amerre jártunk.
A folyókból kitermelt és napon szárított algát.
A növényi olajos szaunájukat.
A meghökkentő kinézetű hegyeket, hegygerinceket.
A hangutánzó madarat a paksei szálláson.
Az okosan felvágott mangót, amit a kalapos asszonyok nejlonban árulnak 100 Ft-ért a buszra felszállva. 6 óra éhezés után leírhatatlan élmény elropogtatni egy ilyet.
A Mekongot, ami valahogy mindenhol előbukkant.
Hogy turistákat szállító járművekre csak véges számú embert lehet felterelni (ez a szám rá van ragasztva az oldalára), és ezt gyakran be is tartják.
Az internetkávézót, ahol rózsaszín műbőr fotelekben fetrengve lehetett netezni. Plusz hogy az egyik asztal billentyűzettartója minden gyanutlanra rászakadt.
A szállásokat. Messze a legjobb ár-érték arány eddig, le a kalappal.
A motorozást a Bolaven-felföldön.
A rengeteg többnyire megsimogathatóan tiszta kölyökkutyát.
A dzsungelt és a kevésbé dzsungeles erdőket is.
A sok majmot. Amikor reggel gibbon kiabálásra riadsz, és az ablakból nézed végig, hogy a telek hátuljában a szállótulajdonos banánt dobál fel nekik a fára, az menő.
Az eldugott, helyiek által főként a helyieknek üzemeltetett „all you can eat” ételstandokat.
A főtt kukoricát.
A kávéültetvényeket. Ott is főleg az árnyékfákat.
Az igazi kávét.
És ezt a vízesést:
Nem szerettük:
A rengeteg turistát.
Az emiatt sokszor nevetségesen magasra felvert árakat.
Hogy nincs egy nyomorult rom sem.
A négyezer-szigetet. Az igénytelenség fellegvára.
A kondenzált tejet. Értetlenül állunk a jelenség előtt, tele vannak bivallyal és tehénnel, minden adott a friss tejhez.
Az ételeket. Unalmasak, elég igénytelenek.
A turistákat, akik egy fotó kedvéért egymást taposták hajnali hatkor vagy naplemetekor.
Az angol lányt, akitől Sára nem tudott levelet írni az internetkávézóban, mert fennhangon taglalta a bankkártyás pénzfelvételhez kötődő élményeit skype-on.
2011. február 25. 08:41
made in Laosz: Konyha_Jutka nagyinak, Nagymamának, Teri nagyinak
Tipikus falusi konyha.
2011. február 24. 15:17
made in Laosz: Jó lesz az még valamire
Ezt a csodát egy piacon találtuk. Éljen az újrahasznosítás.
Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu
Utolsó kommentek