madein

Északról a rizsteraszok, barlangok és a házi joghurt világából nagy nehezen elbuszoztunk Maniláig. Nagy nehezen, írom, mert hosszú volt az út sok különböző busszal, dzsipnivel, büdös, érdektelen városkával, várossal, mindig a legjobbkor leszakadó éggel és az út felénél egy túlárazott, hideg, ablak nélküli hotelszobával.

A Fülöp-szigetek utazási prospektusaiból nem szabadna kihagyni a nem kellemes, viszont teljesen kihagyhatatlan élményt: juss el A nagyobb városból B nagyobb városba repülő nélkül, mondjuk, két teljes napig utazva. Egy ízletes szeletke az igazi filippínó világból. Manilától aztán már minden simán ment, repülőjegyünk volt Legazpiig, a majdnem célig.

Legazpiba megérkezve még a reptéren hamar összeszerveződtünk hatan nyugati turisták, és kifizettük Boy-t, hogy minibuszával vigyen el bennünk Donsolig. A majd százkilós Boy arról beszélt, hogy őt most már Big Boy-nak kéne hívni, de sajna rajta maradt a sima Boy, meg hogy ő elvisz minket bármikor bárhova, csak írjuk fel a telefonszámát. Engedelmesen mindenki felírta a telefonszámát, aztán a többiek nem tudom, hogy voltak vele, de minket már soha többet nem vitt sehova.

De nem húzom tovább, térjünk a lényegre: cápák. Mi ide a cetcápák miatt érkeztünk. Ezek a hatalmas, plankton, krillt fogyasztó porcoshalak épp itt szeretnek úszkálni, a Donsol környéki vizekben. (Olvassatok róluk többet a KK-n itt, mi is tőlük és a lelkesedésüktől kaptuk az ötletet, hogy eljöjjünk ide.) A falu remekül megél a cápák divatosságából, sok a filippínó és még több a nyugati turista, aki mind-mind úszni szeretne a dögökkel.

Megérkezésünk délutánján a regisztrációkor még nem sejtettünk semmit, de mikor másnap reggel hétkor megérkeztünk az irodához, és még a bejárat előtt, az utcán is állt a tömeg, akkor befurakodott az agyunkba a gyanú, hogy nem lesz ez így jó. Az előző nap megnézett oktató videó, miszerint szigorú „egy hajó-hat ember-egy cápa” korlát van érvényben a turisták alapján több, mint száz aktuális cápát feltételezett. Vagy nagyon véres harcot a hajók között. Vagy csak nem mondott igazat.

Sajnos se nem volt sok cápa, se nem dodzsemeztünk értük, a legrosszabb variáció élt: legalább harminc hajó futott ki mindegyik fedélzetén hat vagy több emberrel, és ha az egyik talált valamit, akkor mind arra vette az irányt.
Aztán szép mind csalódottan vissza fordult, esetleg még röhögött egy kicsit a szerencsétleneken, akik a hidegben beugráltak az utólag tévesnek ítélt riasztásra a vízbe, és elkeseredetten másztak vissza, hogy tovább induljon a keresés.

A hajókon a turisták mellett több nagyon fontos filippínó cápaszakértő dolgozik, egy kormányos, egy cápaleső és egy instruktor (Butanding Interaction Officer, magunk sem hisszük el), akinek a rikkantására vízbe veted magad. Nos, nekünk rendkívül lelkes csapat jutott, tízpercenként megfürdettek a négy órás út alatt, a többi hajó mindig csak picit később ért oda, mikor mi már másztunk kifelé.

Fel nem foghatom, hogy miért nem szervezik az embereket csoportokba előre, és osztják be őket az egész napra különböző időpontokra, hogy egyszerre csak öt hajó legyen a vízen. 
Hogy nem írok a cápákról?Nem véletlen.Nem voltak.
Összesen háromszor volt alkalmunk megpillantani őket néhány másodpercre, és akkor is csak a hátuk egy részletét vagy a farkuk láttuk. Annyira rossz volt a látótávolság, hogy másfél méter utána homályba veszett minden. Úgyhogy a lényegből, hogy óriási, szelíd, tátott szájú állatokkal úszunk, egy kétmásodpercig látható pettyes felszín maradt.

Csalódottságunkat csak az enyhítette, hogy a hajó filippínó legénysége még nálunk is csalódottabb és szomorúbb volt, egyszerűen képtelenség volt rossz érzéssel távozni, olyan kedvesek voltak. A négy óra vége felé amúgy is elkezdett ömleni az eső, úgyhogy a maradék kedvünk is eltűnt. Bőrig áztunk, hazarohantunk, ittunk egy vödör teát, és több órán át tervezgettük, hogy innen hogyan, mivel, mennyi idő alatt jutunk el Taclobanig, ahonnan pár nap múlva repjegyünk volt Cebuba. Rossz időt mondtak az elkövetkezendő napokra is, úgyhogy maradni nem sok értelme lett volna.

Ha napsütéses az idő, lehet, hogy többet lehet látni a cápákból, de ez már akkor sem az a különleges élmény, mint aminek a Lonely Planet beállítja a felvert árakkal, a masszív tömeggel és a kama videóval.

Japán horror díszlet Camiguin szigetén. (Egy vulkánkitörés lerombolta keresztény templom romjai között épült kisebb templom.)

Kompország for real!

Prémium benzin a motorunkba a sarki vegyesből.

Helyi édesség kókusztejből, darált ragacsos rizsből és barnacukorból keverve. Visszatöltik az üres kókuszdióba, úgy lehet venni. Édes, mint a bűn, állaga a takonylabdáé. Innentől a magyar neve kalamaly.

A filippínók rajonganak a gyorséttermekért. Olyannyira ilyenekbe szeretnek járnak, hogy - a kifőzdéken kívül - egyszerűen alig tudtunk normális éttermet találni. A kétéves kisgyerekek is itt reggeliznek anyuval.

Az egyik kedvenc helyi lánc a Jollibee, de a Burger King-en kívül minden nemzetközit megtaláltunk. Az ilyen külföldi láncok is igazdonak a helyi ízléshez, úgyhogy rizst, laposhalat és kolbászt mindegyikben lehet enni. Ahogy mindegyikben van minimál hamburger is fillérekért, íme a Mcdonalds-os változat 100 Ft-ért:

Mi is sokat ettünk gyorsétteremben, ami az elején csodás felüdülést és egy egész kicsi Budapestet jelentett. Aztán ahogy egyre többször kényszerültünk rá, egyre nehezebben gyűrtük le a hamburgert és egyre rosszabb volt, miután megettük.

Csoda felhők a Bohol-tenger felett.

Íme A Tömegközlekedés a Fülöp-szigeteken.

Rövidebb távokon, városon belül, falvak között kizárólag ilyennel lehet mozogni. Leinted, megáll, beszállsz. Kopogtatsz a vázon az apróval, megáll, kiszállsz. A hátrébb ülők pénzét az utasok előreadogatják a vezetőnek, aki visszaküldi a visszajárót a farzsebéből vezetés közben (a felelősségteljesebb a pirosnál). Olcsó, mindenki tudja, hogy mennyit kell fizetnie a távért, amit épp megtesz, nem tudjuk, hogy a tudás tanult vagy örökletes. Minket tudatlanokat mindenesetre egyetlenegyszer húztak le egy nagyon turistás helyen, egyébként mindig annyit fizettünk, mint a helyiek. Ilyet még nem tapasztaltunk Ázsiában, Isten áldja a filippínó dzsipnisofőröket sokáig.

A kötelező (szőke) Jézusos:

A belső kialakítás Sárával:

Egy konzervatív északról:

Egy Mercedes:

Az új generációs:

Az elfelejtett, út szélén rohadó:

Péksüteményboltok vannak két méterenként. Kizárólag édes, nagyon édes és brutálisan édes pékterméket árulnak, néha egész elképesztő neon színekben. Ha sajttal van megszórva, akkor is édes.

Minden fogyasztást mérő óra a társasházak aljában van egy kupacban.

Buxusleves Camiguin szigetén.

(Igazából halleves és finom volt.)

1. lehetőség:

Camiguin szigetén összefogtak a kakastartók és egy nagy, közös, pálmafás telken van mindenki kakasa.

2. lehetőség:

Valamelyik camiguini kakastartó nagyhatalom telke.

Nem tudjuk, mindenesetre szinte belökdöstek és büszkedégtől dagadó mellel végignézték, ahogy egyesével és alaposan megnéztük az összes kakast.

Kisördög a rizsteraszok között.

Banaue-ből egyik reggel átdzsipniztünk Sagadába. Itt viszonylag hamar kivettünk egy szobát (2300 Ft) – a legolcsóbbat az egész fülöp-szigeteki út alatt. DK-Ázsia úgy általában iszonyatosan pazarul bánik a fával: ebben a motelben is gyönyörű hajópadló és hatalmas tömörfa bútorok voltak négyzetméterenként – ez egyrészt gyönyörű és otthonos, másrészt szörnyű, az erdőirtás mértéke borzolja az ember hátán a szőrt.

Sagada egy hangulatos hegyi falucska, ahova leginkább a közelében található természeti látványosságok miatt jönnek az emberek. A leghíresebb a szinte a falu végében kezdődő barlangrendszer, aminek a bejáratánál az úgynevezett „függő koporsók” vannak a falra ácsolva. Több száz koporsó fekszik a sziklák között vagy meredezik a függőleges falról, a helyiek így felfelé temetkeznek a mai napig a vidéken, persze ma már nem itt, hanem egy csendesebb helyen függesztik fel a koporsókat.

A barlangot idegenvezetővel mássza meg a legtöbb ember, aki nem profi barlangmászó, mert nem egy sétagalopp. Nekünk esélyünk sem lett volna a vezetőnk, Jordan nélkül, aki a legdurvább szakaszokon lépésenként mutogatta, hogy hova kell melyik lábamat tennem miközben hol kapaszkodom a kezemmel és eközben hány fokban csavarom ki a csípőmet melyik irányba. Hárman másztunk vele, mi ketten Marcival és az út közben összeszedett Fabian, a csillogó szemű, örökvidám német srác.

Fabian Ausztráliában élt három évig, ahol kerti munkákkal, traktor- és teherautóvezetéssel összeszedett annyi pénzt, hogy beteljesíthesse egyik nagy álmát: vett egy autót, áthajóztatta Calcuttába és végigkocsikázott először Indián, majd egészen haza Németországig. Most épp Szingapúrból jött, ahol félévig tanult egy egyetemi csereprogram keretében, és hazafelé még megállt kicsit a Fülöp-szigeteken.

Az indiai élmények felidézgetése és Fabian töretlen érdeklődése és közvetlensége hamar csodás kis barlangászó csapattá kovácsolt minket, sorra hagytuk le a fülöp-szigeteki, gyorsételen és halo-halo-n megzsírosodott turistacsoportokat.

Delhiről például kiderült, hogy valószínűleg azért ANNYIRA nem rossz hely (de az), leginkább csak ott találkoztunk először az India nevű jelenségével a világnak, mert ő határozottan állította, hogy Calcutta (ahova ő érkezett először) messze-messze szörnyűségesebb város.

A flip-flopról meg kiderült, hogy hacsak nem vagy barlang-idegenvezető, nem a legideálisabb viselet. Akkor sem veszünk nekem túrázós szandált, üzenem innen is Marcinak, ennyi nőiségem még maradt hét hónap utazás után is.

Annyira sztorizgattunk, hogy néha szinte elfelejtettünk elámulni az amúgy szerintem tényleg ritka szép barlangon. A helyiek természetesen mindent elnevezhetőt alakot elneveztek valami nagyon találóra: én ugyan bárhogyan igyekeztem, nem nagyon láttam a királynőt (illetve a punciját), de például a kicsi rizsteraszok és a félős teknősbéka pofás volt.

Három óra mászás után jutottunk ki a napfényre lucskosan és fáradtan. Megettünk négyen egy kiló mandarint, aztán szép lassan hazasétáltunk. Az érzékeny búcsú után lezuhanyoztunk, kicsit rendbe szedtük magunkat, megszámoltuk a fenekünkön a lila foltokat, és elindultunk vacsorálni. Innentől kezdve sajnos csak egy nagyon gyenge leírását tudom adni az estének, ugyanis olyan vacsoraélmény elébe néztünk, amihez foghatóban az egész út alatt nem volt részünk, és aminek érzékeltetéséhez nincsenek megfelelő szavaim.

Először ettünk két csodálatos spagettit, de az semmi. Desszertnek házi joghurtot kaptunk friss eperrel a tetején, amiről jobb, ha meg sem próbálom elmesélni, hogy milyen érzés volt, mert már most alig tudom lenyelni a nyált, ami a számba tódul az emléktől.
Fontolgatjuk, hogy Sagadában éljük le utolsó napjainkat egy szép kis faházban kizárólag joghurtot fogyasztva eperrel a tetején.

Kiskutya a Fülöp-szigeteken.

Nemzeti étel a Bangus, magyarul talán tejhal. Mindig ilyen lapos, elég halizű, de finom. Főleg reggeli.

Kína szemétkedik a gmaillel, úgyhogy egy darabig ide írjatok:

kocsogkina@hotmail.com

Sokáig éljen a magyar vélemény szabadsága!

Buszablakon át bármit, ha kell, futnak az induló busz mellett a visszajáróddal.

Bangkokból éjfél körül érkeztünk a manilai repülőtérre, gyorsan el is taxiztunk az egyik külvárosban található szállásunkra. A távolság annyira ledöbbentett, hogy nem is nagyon vágyódtunk be a belvárosba várostnézni, inkább aludtunk egy jó nagyot, és a hotelben kivártuk az este esedékes banaue-i buszjáratunkat.

A buszterminálok felé taxizva három tulajdonságát fedeztük fel a  fővárosnak: 1. kocsiból nézve koránt sem olyan iszonyatos, mint némelyik észak-indiai város. 2. Azért elég gusztustalan. 3. Minden elképzelhetőt felülmúlóan nagy. 4. A filippínók nem gyalogolnak, még a legrövidebb távolságokat is triciklivel teszik meg, ezért aztán nincsenek járdák és sétálóutcák sem.

Az éjszakai buszon egy roppant szórakoztató indonéz fazon ült előttünk, aki – két zsebkendőt az arca elé szorítva - nem hagyta élni a mellette ülő szemmel láthatóan elég beteg angol srácot, hogy mi a baja, és terjed-e. Mi jókat nevettünk, a fiú meg végül leviharzott, és soha többet nem jött vissza. Csak ködös elképzeléseim voltak a Kordillerákról; hogy milyen szép is a filippínó Alpok, az szép meglepetés volt hajnalban megérkezve a hatalmas hegyek közé.

Banaue a rizsteraszairól híres. A rizsteraszok több mint kétezer évesek az ifugaók építették őket kőkorszaki módszerekkel. Egyes kutatók (pl.) szerint a teraszos rizstermesztés módszere a kínaival párhuzamosan, önállóan fejlődött ki a Fülöp-Szigeteken. Sajnos mára az elvándorlás miatt a teraszok kis részét művelik csak, és mivel ezek folyamatos karbantartást igényelnek, sokat közülük elvisznek a nagy esőzések.

A hajnali érkezés után egy kis egészségügyi alvás után béreltünk egy  autót sofőrrel, és nekivágtunk felfedezni a rizsföldeket. Elég szerencsétlen időpontban érkeztünk, a Banaue környéki rizsteraszok épp a palántázás előtti állapotukat mutatták, ami felülről szemlélve jobban hasonlít egy nagyon bonyolult sokemeletes welness-fürdőre, mint veteményeskertre.

Rá kellett azonban jöttünk, hogy a girbe-gurba hegyvidék miatt a mikroklíma annyira változatos, hogy az egyel távolabbik völgyben már kikerültek a palánták, még egy kicsit odébb meg már javában nőtt a rizs.

Miután zötyögtünk öt órát föl s alá a völgyek között, délután úgy döntöttünk, hogy a maradék időt inkább gyaloglással töltenénk, így a sofőrünk útmutatásával elindultunk egy magaslati pontról vissza faluba. Először úgy gondoltuk, hogy ezért is fizetni a srácnak pénzkidobás volt, azonban rá kellett döbbennünk, hogy a rizsföldek egy óriási átláthatatlan labirintust alkotnak, nagyon sok a zsákutca, illetve a legutóbbi tájfun miatt leszakadt terasz.

A túravezetőnkké átvedlett sofőrünktől megtudtuk, hogy a filippínó korrupció a rizsteraszokig is elér: amerre jártunk, mindenhol fél méter széles betonozott támfalnak kellett volna lennie a gyakorlatban létező néha egy tíz centi széles omlatag fal helyett.

Ezen egyensúlyoztunk a szakadék és a mocsár között, miközben a srác a flip-flopjában halál nyugodtan sétálgatva az évente lezuhant és lábát tört turisták számát saccolgatta.

Három órát töltöttünk a támfalakon billegve, és meg kell állapítsam, hogy a középiskolai gerenda gyakorlatok a lányokat - jelen esetben Sárát - sokkal alkalmasabbá tették rá, hogy így közlekedjenek. Én leghátul kullogtam mindig, a másik kettő elöl pihenve meg rajtam nevetett boldogan egy biztonságosabb vastag szakaszról.

Hotelben.

A kedvenc képünk Kambodzsából.

Kispulyka és kispinty bújt a függönyünk mögé!

Nagyon szeretem Bangkokot.

Végtelenül csajos.

Tolong a gyümölcs.

Félelmetes mennyiségű és méretű tematikus pláza van. Ez épp elektronikai.

Erős és divatos a kortárs művészet.

Rohadt jó boltok vannak.

Ezerféle étellehetőség van.

Szeretem a belváros üveg-acél hightech-jét.

Egyszerűen csak jó itt lenni.