madein

Poszt a tulou vagyis körház lakberendezésről:

Előszoba:

Fürdőszoba:

Variációk a konyhára:

Konyha1:

Konyha2:

Nagy levegőt vettünk, és felszálltunk a kompra. Hajnali fél hat volt, elindultunk Yongding felé.

Yongding vidékén az itt élő emberek furcsa soklakásos körházakat építettek öt-hatszáz évvel ezelőtt. A kínai történelemben sok olyan időszak van, ami inkább hasonlít feudális anarchiára, mint egy központosított birodalomra, ezeket átvészelendő eszelték ki a hakkák - vándorló kínai népcsoport - a házépítés új módját. Így együtt tudott élni száz, százötven család egy fallal körülvett házban, így biztosítva, hogy csak a nagyobb rablóbandák tudják elrabolni a disznóikat és megerőszakolni a lányaikat.

Xiamenből mi a Yongding térség központjában fekvő Yongding faluba vettünk jegyet egy buszra. Az állomáson szerencsésen találkoztunk egy több nyelven beszélő kínai nővel, Cherryvel, akivel mint kiderült egy helyre tartottunk, és aki nélkül valószínűleg már az elején rossz helyen szállunk volna le vagy ilyesmi.

Cherry nagyszülei Malajziába vándoroltak jobb megélhetés reményében, ő már itt nőtt fel malájok, kínaiak, indiaiak között. Az egyetemen angol és francia szakos volt, egy évet tanult az USA-ban, végül pedig Dél-Franciaországban diplomázott egy több éves ösztöndíjjal. Végül itt telepedett le, angolul tanított egy középiskolában, hozzáment egy laoszi férfihez, akitől van egy lány, és akitől azóta elvált. Anyanyelvi szinten beszél franciául, remekül angolul és egyre kevésbé kínaiul.

A buszunkra a tervezett megérkezésünk előtt felszállt egy parasztasszony, és elkezdte Cherryt meggyőzni valamiről, amit aztán nekünk is alaposan elmagyarázott, persze mi csak mosolyogtunk rá. Kínai útitársunkra hatott a szöveg, mert mikor egy kanyarban megállt a busz, a göndör hajú nővel együtt leszállt, és intett nekünk is, hogy szálljunk le. Ezek után egy autóval és egy szótlan kínai paraszttal eljutottunk egy településre, aminek megpróbáltuk kideríteni, de a mai napig nem tudjuk a nevét.

A település szélén egy kisebb méretű tulounál szálltunk ki teljesen tanácstalanul. Nem értettük, mi a halál folyik itt, mint kiderült Cherrynek sujtása sincs a helyi dialektusról, így ő pont olyan elveszett volt mint mi.

A sofőr paraszt eltűnt, és előkerült egy másik, aki betolt minket a mellettünk lévő körházba, és a harmadikon mutatott két cella szerű szobát, majd lerajzolta, hogy fejenként 2000 Ft a belépő, a lyuk pedig, ahol aludni lehet pisivödörrel, az meg 1500. Később rájöttünk, hogy a fazon a kocsival sunyin a kertek alatt bejuttatott minket egy furcsa hakka skanzen faluba, és mivel a belépőt a fal másik végén szedik, szépen zsebre tette a mienket. Jegy helyett csak egy tanácsot kaptunk: ne menjünk ki, mert aztán soha többé nem engednek vissza minket.

Mi elég idegesek voltunk, mert hajnalban vissza kellett jutnunk Longyanig, a helyi nagyvárosig, hogy onnan elérjük a tartományfővárosból, Fuzhouból induló vonatunkat, úgyhogy Sára még tapasztalatlan/reménykedő/öröknaiv kínai utazóként minden helyit bepróbált angolul. A sofőrünk, aki időközben újra előkerült, a Longyanig tartó utunkat több, mint 25.000 Ft-ért gondolta versenyképesnek, és váltig állította, hogy nincs busz, ne is próbálkozzunk.

Szerencsére száz méterrel arrébb megtaláltuk a falu egyetlen ötven év alatti lakosát, aki nemcsak hogy fiatal volt, még angolul is tudott, és mellesleg az egyetlen hivatalos szállást is üzemeltette. Tőle aztán megtudtuk, hogy óránként jár a busz a falu végéből Longyanba, onnan meg Fuzhouba.

Ez aztán kellőképpen megnyugtatott minket ahhoz hogy a nap hátralévő részét falunézéssel, beszélgetéssel és szárított mangó zabálással töltsük. Miközben jártuk a faluban a tuloukat, a szociálisan kiéhezett Sára teljesen elmerült az újonnan talált barátnőnk életében.

A falu ténylegesen jobban hasonlított egy skanzenre mint igazi falura, festői kis patakkal meg díszkövezett utacskával a látványosság között. A faluban a kínai falvakra oly jellemzően szinte már csak aggastyánok és kisgyerekek éltek, ők sem sokan, egy száz lakásos épületre jó ha jutott harminc lakos.

Maguk az épületek szerintem lenyűgözőek. Ici-pici lakásokban egész közösségek éltek itt egykoron egymás hegyén-hátán. Voltak saját szentjeik, leginkább a klánalapító ősök, akiknek oltárokon füstölőket gyújtottak a ház közepén. Itt kapott helyet minden más közösségi tér is, a nagyobb tulouknak még saját kocsmája/étterme is volt. A körülmények spártaiak, itt vannak még jópofa képek.

A helyiek dohánytermesztésből éltek több száz éven át meglehetősen jól, egészen addig míg a kommunisták államosították az egész dohányipart. Ekkor az itt élő munkaképes lakosság elköltözött, hátrahagyva az öregeket, akik eztán a távolba szakadt fiaik, lányaik gyermekeit neveli iskolás korukig a mai napig.

Este még sikerült elcsípnünk a helyi asszonyok furcsa aerobic/népitánc/tömegsport eseményét, és enni egy kis vacsorát a kedves srác éttermében, majd lefeküdtünk aludni, hogy másnap hajnalban elinduljunk Longyanon és Fuzhoun át Pekingbe.

Gulangyu sziget, szuvenírbolt

Az éjszakai busszal délelőtt érkeztünk csak meg Xiamenbe, ami első pillantásra is jó helynek tűnt, aztán másodikra is. A tömegközlekedés – még a felszíni is – könnyen használható volt, nem beszélve a helyiekről, akik nagyon kedvesek voltak, és sokat segítettek, persze egy szó angol nélkül. A város kellemes, de sok izgalmat nem rejt, az igazi célunk az ötperces kompútra fekvő Gulangyu sziget volt.

Ez annak idején az európai kolónia lakhelye volt, sokféle nemzet tette ide kereskedelmi székhelyét. Gyönyörű európai stílusú épületek, kövezett utcácskák, osztrigára specializálódott tengeri herkentyű éttermek, tengerparti sétány, szuvenírások félelmetes koncentrációja. Igazi Szentendre érzés. A kínaiak is így gondolják, kínai turistacsoportok ezrei toporogtak mindenfelé.

Viccen kívül állatcsordára hasonlítanak: tehetetlenül követnek egy zászlót/szőrmókot/táblát/esernyőt a magasba tartó idegenvezetőt, összeragadnak egy csomóba, ha nem szólnak rájuk, hogy JOBBRA megyünk, simán elvesznek öt perc alatt. Ezt elkerülendő a vezető hangosbemondóval tereli őket, nem számít, hogy utcán, szuvenírboltban, múzeumban vagy étteremben vannak-e.

(Ennek csimboresszója, mikor a tökéletesen csendes múzeumi teremben nézel mondjuk egy vitrint, és egyszer csak beviharzik egy hangosbemondós pásztor a maga olyan húsz-harminc tehenével, akik mind szemrebbenés nélkül közéd és a vitrin közé furakodnak, és olyan tízen azonnal bivalyerős vakuval le is fotózzák a közvetlen a hatalmas vörösen áthúzott fotógép jel mellett fekvő érdektelen textildarabkát, miközben a vezető hangosbemondója iszonyat fejhangon üvölt kínaiul.)

(Ó, és ne felejtsem, hogy ezek után kapnak mondjuk öt perc szabidőd, mielőtt tovább kéne menni a következő szintre, úgyhogy szétszélednek, beborítanak minden négyzetmétert és különböző csoportképeket és egyedül pózolós fotókat készítenek mondjuk a wc mellett kitett művirágos váza mellett.)

Szóval sok a csoport, kerülgetni kell őket, de legalább elvégzik helyetted a szuvenírárusok anyagi kielégítését, akik így nem sikongatnak utánad - kínaiul gondolom rendkívül meggyőző – ajánlatokat. Meg ha lemegy a nap, és mind hazakompoznak a nagy szállodájukba, akkor a sziget megmutatja az igazi báját.

Nagyon szerettünk sétálgatni a szűk sikátorokban, a hegyoldalakban, jó volt be-belesni a szép, nem giccsesen felújított villák kertjébe. Megtaláltuk a művészfőiskolát, és a diákok hol jobb,

hol rosszabb szobor koppintásait a kertben. Jó volt minőségi kávét inni ízlésesen berendezett kávézókban, és még tűrhető házijoghurtot is találtunk.

Ugyan nem ettük tele magunk herkentyűvel – ez az étterem előtti

levegőztetett lavórból kiválasztható mindenféle élőlény elég sokkoló volt -, de az osztrigát azért kipróbáltuk. Marci nem, én szerettem.

Hamar kiderült, hogy az esküvő is nagy üzlet Gulangyun, a szigeten több romantikusan kiöltözött pár is körözött stylisttal és fotóssal néha tökéletes és szerelmes pózba merevedve. Ennek megfelelően a szállók nagy része nászutasokra specializálódott, nem épp a mi árfekvésünkben képzelve el az árakat. Kétórás küzdelem kellett, de végül találtunk egy ilyen nászutas szobát élhető árral és ami még fontosabb, Shakirás csempével.

A tervezett egy helyett végül hármat maradtunk a szigeten, hogy erőt gyűjtsünk az igazi vidéki Kínában való elmerülésre. Visszagondolva, maradhattunk volna többet is, de erről már majd a következő posztban mesélünk.

A tökéletes kockafej, Xiamen, Gulangyu-sziget.

Már nem aktuális a karakter, hát lefesti. Pingyao, Kína.

Peking

Hong Kongból az ötödik napon álltunk tovább: két óra alatt átvonatoztunk a népi Kínába. Velünk szemben két indiai üzletember szofisztikált diskurzust folytatott arról, hogy a tulajdonukban lévő laptopok és mobiltelefonok alapján melyiküknek hosszabb a farka.

Érdekes jelenség volt, hogy a kínai határ átlépése (valójában átgurulása) után a nap fénymennyisége érezhetően csökkent, és a stabil alapszín a zöldről a szürkére váltott.

Guangzhou egy – még kínai léptékkel is nagynak számító - tízmilliós város a hong kongi határtól úgy száz kilométerre. A kevés olyan kínai városok egyike volt, ahol a nyugatiak legálisan kereskedhettek és lakhattak a 19. és a 20. században. Maradt is egy darabka nyugat: leginkább London belvárosára emlékeztető öt utcás apró sziget a Gyöngy folyó egyik kanyarulatában.

A város nagyobb része a ráncfelvarrás utáni állapotot mutatja, az ötvenes évek jellegtelen betonházai helyén modern jellegtelen üveg-acél tornyok nőnek ki a földből körülbelül kettő egy hét alatt. A metrók a hong kongi metrók másolatai, és majdnem olyan hatékonyak és kényelmesek is.

Ahhoz képest hogy mindenféle beszámoló és előzetes élmény alapján hogyan rettegtünk Kínától, az első nap zökkenőmentesen és viszonylag olcsón telt. Ez a város a szmogot és a viszonylagos lélektelenséget leszámítva élhetőnek tűnt sétálóutcákkal, tűrhető forgalommal, elfogadható mennyiségű köpködéssel és kezelhetően löködő tömeggel.

Ideérkezésünk másnapján azonban beleütköztünk az első komolyabb problémába: majdnem egy teljes napon keresztül képtelenek voltunk transzportot találni a csekély 500 kilométerre fekvő másik, érdekesebb nagyvárosba Xiamenbe.

Ott kezdődött, hogy a vasútállomáson kiderült - mintegy másfél órácska sorbanállás után -, hogy még három nappal később sincs egy szabad hely sem a nekünk jó vonatokra. Akkor legyen távolsági busz, ugye, úgyhogy a nap hátralevő részét a megfelelő buszállomás felkutatásával töltöttük.

Itt vált a bőrünkön is érezhetővé a sztereotípia: a kínaiak elenyésző része beszél angolul. Aki beszél, az nem biztos, hogy meg mer szólalni, ha meg mer, akkor nem biztos, hogy érteni, amit makog.

Mikor teljes nyolc órája két darab jegy vásárlásával foglalkoztunk, akkor már világossá vált, nem túl kényelmes két hónap áll előttünk. Kihagytuk a szép parkokat, a jóhírű múzeumot, a modern kiállítást, de sikerült két buszjegyet szerezni még aznap estére egy éjszakai buszra Xiamenbe a világvégére megépített óriási űrkikötő-buszpályaudvaron.

A maradék időnkben lényegében csak ettünk, a kantoni konyhát jól fogadta a gyomrunk, annak ellenére, hogy a keserű-büdös kagylós medúza egy kicsit merész nyitásnak bizonyult.

Beijing, supermarket, self-catering. Csuda vacsi volt!

Peking

Nm emlékszem, pontosan hol, de Kínában.

Mondjuk eddig majdnem minden ázsiai országban volt egyenruha, és mindeig nagyon édesek voltak, de ennyire kis csinosak csak Hong kongban lehetnek a gyerekek.

Egy bejegyzésben összegyűjtöttük, mitől volt nekünk jó HK-ban. Turisták voltunk, de azért nem olyan nehéz elképzelni, milyen lenne egy városban valóban ott élni. Sok dolog persze egyértelmű lesz, sok rengteg pénzt igényelne, de vannak egész apróságok, amelyek Budapesten is megvalósíthatóak lennének, és egy kicsit jobb lenne tőlük mindenkinek. A képek nem annyira az élhetőséget illusztrálják,inkább az igazi HK érzést igyekeztünk átadni.

Sok a növény, a park.

A gyalogosközlekedés jól átgondolt, kényelmes és remekül megoldott. Rengeteg felüljáró, tiszta, szinte pláza érzetű aluljáró, sok egybekötött külső-belső tér. Az egyik percben még egy plázában korzózol, a következőben már egy felüljáróban mész át az út másik oldalára. Vagy egy irodaházba. Vagy a kikötőhöz vezető másik felüljáróhoz.

Rengeteg zebránál van jelzőkészülék, amivel jelezheted, hogy átmennél. A lámpa tényleg zöldre vált hamarosan. Ott a telefonszám, hogy jelezhesd, ha nem működne.

Sok az okos helyen felállított használható térkép. Metrókijáratnál, fontosabb tömegközlekedési pontoknál alap, de az utcán is vannak elszórva.

Az irányok, utcák, nevezetességek, a tömegközlekedés vonalai mind-mind alaposan, egyértelműen és két nyelven ki vannak táblázva. Már a metró szintjéről felérve az aluljáróba ki van táblázva, hogy melyik kijáratnál hova bukkansz ki a felszínen. Kiválasztod, hogy pontosan mit keresel, és onnantól egy betűt kell kövess, ami később pontosodik egy betű-számkombinációra. Szinte lehetetlen eltévedni.

Ízlésesen berendezett kirakatok, boltok.

Komolyan veszik a szelektív hulladékgyűjtést, különösen a papírt. Rendszeresen ürített szelektív kukák.

A metrónál a különböző vonalak közötti átszállás egyszerű: nem ugyanannak a vonalnak az ellenkező irányba haladó járművei mozognak egy szinten, hanem két különböző vonal gördül be egy peronra, így megkönnyítve és gyorsítva a vonalváltást.

A reptért kiszolgáló metróvonal több megállójában is becsekkolhatsz  előre, ha a légitársaságod jófej. Reggel leadod a táskáid, kapsz beszállókártyát, mintha csak a reptéren lennél. Aztán az egész nap a tied a csomagok nélkül a városban, csak a felszállásra kell odaérj időben.

A metrón egy bizonyos összegért wifit használhatsz.

A telefonfülkék is biztosítanak a közelükben, csak dobd be a megfelelő pénzt.

Büntetik a köpködést, a szemetelést és a kutyapiszkot hátrahagyókat.

A metrón van két úgynevezett csendes kocsi, ahol nem megy a tévé és a reklám.

A gyakran járó kétemeletes buszokon egyszerűen nem volt tömeg.

Valamiért beljebb mennek az emberek, ha újak szállnak fel.

Az aluljáróban random szép zene vagy madárcsicsergés szólal meg.

A mozgólépcsőkön abszolút kötelező a jobb oldalon állni.

A liftek rendszer szerint járnak, ha kettő van, akkor rendszerint páros-páratlan emeleteket szolgálnak ki, ha több van, be van osztva, melyik melyik szintekre megy.

Általános, hogy a nagyobb lakóparkok „shuttle” buszt üzemeltetnek a lakóknak haza a városból.

Minden közintézmény vagy pláza bejárata előtt van egy csomag műanyag fólia, amibe becsomagolhatod az esernyőd, ha bemész. Emellett persze ott áll a kuka, hogy kifelé kidobhasd. Újrahasználják.

A buszmegállókban korlátokkal szabályozva van a tömeg, nem tudsz a másikat agyonnyomva rárohanni a buszra, sorba kell állj.

Az aluljárókban gyakori a padlószárító gép, hogy esős időben se legyen csúszós a padló.

A helyiek döntő többsége (és mi is) plasztikkártyával oldja meg a jegyproblémát. Octopus kártyának hívják, depozit ellenében van nálad. Rátölthetsz egy bizonyos összeget (ATM-ből, a metróban, újságosnál, Mekiben, sok-sok helyen), és minden egyes tömegközlekedésednél „lehúzod”. A metrónál és a buszokon előtte-utána, így kalkulálja a gép a megtett távolságod, a villamoson csak egyszer, a leszálláskor, az fixáras.

Sok az apró étkezde, olcsó és jó minőségű kifőzde. Mit sok, rengeteg.

Vakbarát, amennyire ezt mi meg tudtuk ítélni. A zebráknál, a mozgólépcsőknél, sok kritikus helyen van rücsök a földön, minden gyalogosátkelőhelyen van hangjelzés is a lámpa mellé, a publikus feliratok, térképek nagy része Braille írással is olvasható.

Sok a nyilvános wc. Tiszták és van wc papír.

Kényszeresen figyelnek a tisztaságra. A múzeumokban a kilincsre, az internetkávézóban a billentyűzetre van matrica ragasztva: „X óránként fertőtlenítve”.

Büntetik a madár- és galambetetést.

HK, halpiac kínálatának egy igen kicsi részlete.

Tipik taxi.

Wc-ben, kilincseken, internetkávézóban a billentyűzeten, liftben és ezer más helyen áll ez egy kis matricán vagy nagyobb táblán.

Gulangyu sziget, szárított hal.

HK, szuvenírbolt

Csudajó, sosem tömött emeletes buszok járnak.

Hong Kong két részét: HK szigetét és Kowloon félszigetét köti össze. 5 percenként jár, 30 Ft egy jegy.

Xiamen mellett fekvő Gulangyu sziget, Kína.

Guangzhou, Kína

Guangzhou parkjában. Kína.

Guangzhou sétálós bevásárlóutcája, Kína.