Banaue-ből egyik reggel átdzsipniztünk Sagadába. Itt viszonylag hamar kivettünk egy szobát (2300 Ft) – a legolcsóbbat az egész fülöp-szigeteki út alatt. DK-Ázsia úgy általában iszonyatosan pazarul bánik a fával: ebben a motelben is gyönyörű hajópadló és hatalmas tömörfa bútorok voltak négyzetméterenként – ez egyrészt gyönyörű és otthonos, másrészt szörnyű, az erdőirtás mértéke borzolja az ember hátán a szőrt.


Sagada egy hangulatos hegyi falucska, ahova leginkább a közelében található természeti látványosságok miatt jönnek az emberek. A leghíresebb a szinte a falu végében kezdődő barlangrendszer, aminek a bejáratánál az úgynevezett „függő koporsók” vannak a falra ácsolva. Több száz koporsó fekszik a sziklák között vagy meredezik a függőleges falról, a helyiek így felfelé temetkeznek a mai napig a vidéken, persze ma már nem itt, hanem egy csendesebb helyen függesztik fel a koporsókat.

A barlangot idegenvezetővel mássza meg a legtöbb ember, aki nem profi barlangmászó, mert nem egy sétagalopp. Nekünk esélyünk sem lett volna a vezetőnk, Jordan nélkül, aki a legdurvább szakaszokon lépésenként mutogatta, hogy hova kell melyik lábamat tennem miközben hol kapaszkodom a kezemmel és eközben hány fokban csavarom ki a csípőmet melyik irányba. Hárman másztunk vele, mi ketten Marcival és az út közben összeszedett Fabian, a csillogó szemű, örökvidám német srác.


Fabian Ausztráliában élt három évig, ahol kerti munkákkal, traktor- és teherautóvezetéssel összeszedett annyi pénzt, hogy beteljesíthesse egyik nagy álmát: vett egy autót, áthajóztatta Calcuttába és végigkocsikázott először Indián, majd egészen haza Németországig. Most épp Szingapúrból jött, ahol félévig tanult egy egyetemi csereprogram keretében, és hazafelé még megállt kicsit a Fülöp-szigeteken.


Az indiai élmények felidézgetése és Fabian töretlen érdeklődése és közvetlensége hamar csodás kis barlangászó csapattá kovácsolt minket, sorra hagytuk le a fülöp-szigeteki, gyorsételen és halo-halo-n megzsírosodott turistacsoportokat.


Delhiről például kiderült, hogy valószínűleg azért ANNYIRA nem rossz hely (de az), leginkább csak ott találkoztunk először az India nevű jelenségével a világnak, mert ő határozottan állította, hogy Calcutta (ahova ő érkezett először) messze-messze szörnyűségesebb város.

A flip-flopról meg kiderült, hogy hacsak nem vagy barlang-idegenvezető, nem a legideálisabb viselet. Akkor sem veszünk nekem túrázós szandált, üzenem innen is Marcinak, ennyi nőiségem még maradt hét hónap utazás után is.


Annyira sztorizgattunk, hogy néha szinte elfelejtettünk elámulni az amúgy szerintem tényleg ritka szép barlangon. A helyiek természetesen mindent elnevezhetőt alakot elneveztek valami nagyon találóra: én ugyan bárhogyan igyekeztem, nem nagyon láttam a királynőt (illetve a punciját), de például a kicsi rizsteraszok és a félős teknősbéka pofás volt.


Három óra mászás után jutottunk ki a napfényre lucskosan és fáradtan. Megettünk négyen egy kiló mandarint, aztán szép lassan hazasétáltunk. Az érzékeny búcsú után lezuhanyoztunk, kicsit rendbe szedtük magunkat, megszámoltuk a fenekünkön a lila foltokat, és elindultunk vacsorálni. Innentől kezdve sajnos csak egy nagyon gyenge leírását tudom adni az estének, ugyanis olyan vacsoraélmény elébe néztünk, amihez foghatóban az egész út alatt nem volt részünk, és aminek érzékeltetéséhez nincsenek megfelelő szavaim.


Először ettünk két csodálatos spagettit, de az semmi. Desszertnek házi joghurtot kaptunk friss eperrel a tetején, amiről jobb, ha meg sem próbálom elmesélni, hogy milyen érzés volt, mert már most alig tudom lenyelni a nyált, ami a számba tódul az emléktől.
Fontolgatjuk, hogy Sagadában éljük le utolsó napjainkat egy szép kis faházban kizárólag joghurtot fogyasztva eperrel a tetején.