madein

Bangkokból éjfél körül érkeztünk a manilai repülőtérre, gyorsan el is taxiztunk az egyik külvárosban található szállásunkra. A távolság annyira ledöbbentett, hogy nem is nagyon vágyódtunk be a belvárosba várostnézni, inkább aludtunk egy jó nagyot, és a hotelben kivártuk az este esedékes banaue-i buszjáratunkat.

A buszterminálok felé taxizva három tulajdonságát fedeztük fel a  fővárosnak: 1. kocsiból nézve koránt sem olyan iszonyatos, mint némelyik észak-indiai város. 2. Azért elég gusztustalan. 3. Minden elképzelhetőt felülmúlóan nagy. 4. A filippínók nem gyalogolnak, még a legrövidebb távolságokat is triciklivel teszik meg, ezért aztán nincsenek járdák és sétálóutcák sem.

Az éjszakai buszon egy roppant szórakoztató indonéz fazon ült előttünk, aki – két zsebkendőt az arca elé szorítva - nem hagyta élni a mellette ülő szemmel láthatóan elég beteg angol srácot, hogy mi a baja, és terjed-e. Mi jókat nevettünk, a fiú meg végül leviharzott, és soha többet nem jött vissza. Csak ködös elképzeléseim voltak a Kordillerákról; hogy milyen szép is a filippínó Alpok, az szép meglepetés volt hajnalban megérkezve a hatalmas hegyek közé.

Banaue a rizsteraszairól híres. A rizsteraszok több mint kétezer évesek az ifugaók építették őket kőkorszaki módszerekkel. Egyes kutatók (pl.) szerint a teraszos rizstermesztés módszere a kínaival párhuzamosan, önállóan fejlődött ki a Fülöp-Szigeteken. Sajnos mára az elvándorlás miatt a teraszok kis részét művelik csak, és mivel ezek folyamatos karbantartást igényelnek, sokat közülük elvisznek a nagy esőzések.

A hajnali érkezés után egy kis egészségügyi alvás után béreltünk egy  autót sofőrrel, és nekivágtunk felfedezni a rizsföldeket. Elég szerencsétlen időpontban érkeztünk, a Banaue környéki rizsteraszok épp a palántázás előtti állapotukat mutatták, ami felülről szemlélve jobban hasonlít egy nagyon bonyolult sokemeletes welness-fürdőre, mint veteményeskertre.

Rá kellett azonban jöttünk, hogy a girbe-gurba hegyvidék miatt a mikroklíma annyira változatos, hogy az egyel távolabbik völgyben már kikerültek a palánták, még egy kicsit odébb meg már javában nőtt a rizs.

Miután zötyögtünk öt órát föl s alá a völgyek között, délután úgy döntöttünk, hogy a maradék időt inkább gyaloglással töltenénk, így a sofőrünk útmutatásával elindultunk egy magaslati pontról vissza faluba. Először úgy gondoltuk, hogy ezért is fizetni a srácnak pénzkidobás volt, azonban rá kellett döbbennünk, hogy a rizsföldek egy óriási átláthatatlan labirintust alkotnak, nagyon sok a zsákutca, illetve a legutóbbi tájfun miatt leszakadt terasz.

A túravezetőnkké átvedlett sofőrünktől megtudtuk, hogy a filippínó korrupció a rizsteraszokig is elér: amerre jártunk, mindenhol fél méter széles betonozott támfalnak kellett volna lennie a gyakorlatban létező néha egy tíz centi széles omlatag fal helyett.

Ezen egyensúlyoztunk a szakadék és a mocsár között, miközben a srác a flip-flopjában halál nyugodtan sétálgatva az évente lezuhant és lábát tört turisták számát saccolgatta.

Három órát töltöttünk a támfalakon billegve, és meg kell állapítsam, hogy a középiskolai gerenda gyakorlatok a lányokat - jelen esetben Sárát - sokkal alkalmasabbá tették rá, hogy így közlekedjenek. Én leghátul kullogtam mindig, a másik kettő elöl pihenve meg rajtam nevetett boldogan egy biztonságosabb vastag szakaszról.