Az Angkort fájó szívvel, de ott kellett hagyjuk, az elnyúlt Laosz után összesen 11 napunk volt Kambodzsára, és még nagyon sok minden hátra volt. Mindenekelőtt az útikönyv által egekig magasztalt hajóútra akartunk sort keríteni. Siem Reaptől Battambangig jár a hajó először egy tavon, az idő nagy részében pedig egy csatornán. Hat óra vagy több az út, írta a könyv, ebből inkább a több volt az igaz, mint a hat: mi reggel 8-kor indultunk és este hatra értünk oda.

A hotelünk (Rosy Guesthouse, négyezer Ft/éjszaka) az egyik legjobb volt az út során, de kár volt tőlük venni a hajóra a jegyet, finoman szólva nem a legjobb társasággal szerződtek. Reggel hétre jött értünk a minibusz, amibe a minibusz tervezői és az utasok szerint nyolc embernek kell beférnie a sofőr mellé. Az ázsiai sofőröknek azonban általában alternatív (alulfejlett?) térérzékelésük van, és a kapacitás kétszeresét próbálják bepréselni a járműbe, bármi legyen az.


Természetesen a mi minibuszunk vezetője se volt kivétel: egyre újabb és újabb hotelnél álltunk meg és vettünk fel egyre több turistát. Végül tizenhárman (fejenként két táskával) is befértünk a kisbuszba, Marcinak beszorult a bal keze egy meglehetősen kövér német asszonyság segge alá, nekem az alulra került jobb lábam zsibbadt el annyira, hogy attól féltem, soha nem állok rá.

Amikor utolsónak egy utazási iroda előtt felvettünk egy kambodzsai nénit, aki teljes természetességgel leült az utolsó szabadon felhasználható térbe, egy angol úriember ölébe, akkor az egész busz hisztérikus röhögőgörcsöt kapott.


A kikötőbe érkezve kiosztottuk a feladatokat, én reggelit szerzek, Marci megy helyet foglalni a hajóra a lehető legtávolabb a hangos farmotortól. Mikor a sajtos bagettekkel diadalmasan elindultam a hajók felé, realizáltam, hogy Marci valahol a messzi távolban szépségesen zöldellő rizsföldeket fotóz. A felháborodásomat előnnyé kovácsolva szétcsaptam a nyugdíjas németek közt, és majdnem legelőre foglaltam helyet a kedvesnek a keskeny fapadon, aki meg is érkezett büszkén és boldogan a rizsföldes fotóival.

A hajóút örök élmény marad, számomra az egyik legszebb az út eddigi élményei közül. Nem mondanám, hogy szép tájakon jártunk. Sokkal inkább volt igazi és életszagú ez az út, mint szép, kicsit a szívünknek olyan drága Mianmarra emlékeztetett.

Az eredetiségüket teljes egészében megőrző, falábakon álló falvak, a lélekbevájó szegénység, a keményen dolgozó halászok, az ütött-kopott hajók, a botokból és fóliákból összetákolt „inkább sátrak, mint házak”, az örökvidám, kiabáló, integető gyerekhordák, akik egyetlenegyszer sem kéregettek sem pénzt, sem cukorkát, az emberek csendes napi ritmusa, amit a fotógépeink sem zavartak meg, legfeljebb egy kicsi zavart mosoly erejéig.

Csak a hajónk folyamatos küszködése zavart be a képbe, először a motorunk ment tönkre, aztán az út felétől rendszeresen megfeneklettünk, száraz évszak lévén ugyanis a csatornában néhol csak térdmagasságig ért a víz. Sokszor tűnt úgy, hogy a pusztában gyalogolva fejezzük be a kirándulást, de valahogy mindig sikerült újra elindulnunk.


Az út végén már csak egy majdnem függőleges partfalon kellett felmásznunk a négy táskánkkal, mivel egy német házaspár a lépcső közepén gondolta kipakolni a hátizsákjainak teljes tartalmát gyakorlatilag az egész feljárót blokkolva. A riksások hangosan drukkoltak, amíg nem túl méltóságteljesen fel nem másztunk a tetőre, ahol aztán ránk vetették magukat még a szokásosnál is vehemensebben.

Az „azzal megyünk, akinek a legtöbb ép foga vagy legmenőbb baseball sapkája van” szita után elminibuszoztunk a városka (illetve Kambodzsa második legnagyonn városának) retek hotelei közül az egyik retek hotelbe, és kivettünk egy szobát nevetséges 1200 Ft-ért. Kicsit sétáltunk, ettünk, ittunk, vettünk egy buszjegyet a tengerpartra, és lefeküdtünk aludni.


A meleg, a szerencsétlenkedés, az éhség ellenére tényleg az egyik legnagyobb és legmegrázóbb élményünk marad ez a tízórás hajóút, aki Kambodzsába megy és bírja a dereka, az mindenképp fizessen be rá.