A Mekong Dél-Laoszban, mielőtt kilép a országból szétválik ezernyi mellékágra, hogy létrehozzon a rizsföldek között egy csendes kis szigetvilágot. A folyó teljes hosszát nézve itt a legszélesebb, és a sok kis szigetecske tényleg nagyon szép, nyugalmas. Eredetileg kajakozni, hajózni, úszkálni, tengeni-lengeni jártak ide a turisták. Aztán persze az erre járó nyugati fiatalok egyre nagyobb tömege miatt az egyik sziget hamar átalakul Szigetté. Annak minden tartalma nélkül. Sajnos a többi szigetre idő hiányában nem hajóztunk el (azok még őrzik az eredetiséget valamennyire), de itt nem éreztük jól magunk.
A fiataloknak annyi jött le, hogy remek hely ez a csoportos fűszívásra és alkoholizálásra. A hely mára egy komplett falunyi füstölgő hippit, tetovált junkie-t és a miniszoknyás, kisminkelt nőiket tartja el. Minden egyes falusinak van egy-két kiadó, lábakon álló, silány kalyibája, amikor a gazda hazaér, már nem bánja, hol alszik. A csónakkikötőhöz közelebb lévők már a rizstermesztéssel is felhagytak, és kocsmában szolgálják fel a sört meg a „happy” (értsd füves) pizzát.
Az egész hely olyan mintha kelet-európai fesztiválról leválasztanánk a fellépőket, az érdekességeket, tulajdonképpen mindent, amit érdemes csinálni, majd legalizálnánk a kábítószereket.
Nekünk a következő problémáink voltak ezzel a jelenséggel:
A folyamatosan készen lévő klientúrát kiszolgáló éttermek és kocsmák színvonala borzasztó. A pincérek(hehh) flegmák, a kaja kifejezetten rossz, a sör meleg, a helyek mocskosak és igénytelenek. Az egyik helyen például a negyedik asztalnál tudtunk végül leülni, a többinél az ételmaradék, ragacsos kitudjami fedett mindent.
Esténként az addigra alapon lévő srácok és lányok levetik a napközben viselt len-hippi-raszta-bobmarley felszerelésüket a réjbennel együtt, felveszik az izomtrikót és a miniszoknyát, és a három házzal arrébbi bungalló-kocsmában állatodnak hajnalig. Mivel nincsenek fellépők vagy dj-k, az erőszakosabb i-pod tulajdonos zenei ízlése dominálja az estét és a környékbeli alvók álmait.
A laoszi élet leginkább a családról és az életbenmaradásról szól. Kereskedő nép, hamar megtanulták, hogy a külföldinek sört meg füvet kell adni, meg egy koszos lukat, végül ki kell írni hogy „happy family” és már jönnek is lakni a tyúkól helyére. Mindezen túl azonban nem szocializálódnak az ideáramló nyugatiakkal, fel alá biciklizgetnek, egymással csevegnek, kíváncsian, értetlenül szemlélik az eseményeket, néha kínosan érzik magukat. Máshol igenis meg lehet velük inni egy sört vagy egy vizes whiskyt, és haverkodás is van.
Jó, hogy a laosziak találtak megélhetést, és az égvilágon semmi bajom nem lenne az ilyen hippifalvakkal, ha erre fogékonyabb népek szigetein építenék őket. Szerbiában mondjuk vagy Ukrajnában vagy akár Magyarországon, még talán el is mennék, és talán élvezném is, ha lenne még valamit csinálni az önpusztításon kívül. Mondjuk játszana az Eagles of Death Metal.

A Mekong Dél-Laoszban, mielőtt kilép a országból szétválik ezernyi mellékágra, hogy létrehozzon a rizsföldek között egy csendes kis szigetvilágot. A folyó teljes hosszát nézve itt a legszélesebb, és a sok kis szigetecske tényleg nagyon szép, nyugalmas. Eredetileg kajakozni, hajózni, úszkálni, tengeni-lengeni jártak ide a turisták. Aztán persze az erre járó nyugati fiatalok egyre nagyobb tömege miatt az egyik sziget hamar átalakul Szigetté. Annak minden tartalma nélkül. Sajnos a többi szigetre idő hiányában nem hajóztunk el (azok még őrzik az eredetiséget valamennyire), de itt nem éreztük jól magunk.


A fiataloknak annyi jött le, hogy remek hely ez a csoportos fűszívásra és alkoholizálásra. A hely mára egy komplett falunyi füstölgő hippit, tetovált junkie-t és a miniszoknyás, kisminkelt nőiket tartja el. Minden egyes falusinak van egy-két kiadó, lábakon álló, silány kalyibája, amikor a gazda hazaér, már nem bánja, hol alszik. A csónakkikötőhöz közelebb lévők már a rizstermesztéssel is felhagytak, és kocsmában szolgálják fel a sört meg a „happy” (értsd füves) pizzát.


Az egész hely olyan mintha kelet-európai fesztiválról leválasztanánk a fellépőket, az érdekességeket, tulajdonképpen mindent, amit érdemes csinálni, majd legalizálnánk a kábítószereket. Nekünk a következő problémáink voltak ezzel a jelenséggel:

A folyamatosan készen lévő klientúrát kiszolgáló éttermek és kocsmák színvonala borzasztó. A pincérek(hehh) flegmák, a kaja kifejezetten rossz, a sör meleg, a helyek mocskosak és igénytelenek. Az egyik helyen például a negyedik asztalnál tudtunk végül leülni, a többinél az ételmaradék, ragacsos kitudjami fedett mindent.


Esténként az addigra alapon lévő srácok és lányok levetik a napközben viselt len-hippi-raszta-bobmarley felszerelésüket a réjbennel együtt, felveszik az izomtrikót és a miniszoknyát, és a három házzal arrébbi bungalló-kocsmában állatodnak hajnalig. Mivel nincsenek fellépők vagy dj-k, az erőszakosabb i-pod tulajdonos zenei ízlése dominálja az estét és a környékbeli alvók álmait.


A laoszi élet leginkább a családról és az életbenmaradásról szól. Kereskedő nép, hamar megtanulták, hogy a külföldinek sört meg füvet kell adni, meg egy koszos lukat, végül ki kell írni hogy „happy family” és már jönnek is lakni a tyúkól helyére. Mindezen túl azonban nem szocializálódnak az ideáramló nyugatiakkal, fel-alá biciklizgetnek, egymással csevegnek, kíváncsian, értetlenül szemlélik az eseményeket, néha kínosan érzik magukat.

Máshol igenis szoktak velük inni egy sört vagy egy vizes whiskyt a szuperlaza angolok. Olyan ez a hely, mint egy a látnivalók mellett felállított karám, ahova unottan beterelték a népet x dollárért, hogy ne kószáljon már mindenfelé, ott készítse ki magát.


Jó, hogy a laosziak találtak megélhetést, és az égvilágon semmi bajom nem lenne az ilyen hippifalvakkal, ha erre fogékonyabb népek szigetein építenék őket. Szerbiában mondjuk vagy Ukrajnában vagy akár Magyarországon, még talán el is mennék, és talán élvezném is, ha lenne még valamit csinálni az önpusztításon kívül. Mondjuk játszana az Eagles of Death Metal.