madein

Indiában mindegy, hogy apró faluban vagy milliós nagyvárosban vagy, tuti, hogy lépten-nyomon állatokba ütközöl. Összeszedtük nektek a kedvenc képeink.

(Ezzel a poszttal érthetőbb lesz minden.)

Összesen majdnem két és fél hónapot, egész pontosan 71 napot voltunk Indiában: 21 napot Észak-Indiában (india1) és 50 napot Közép- és Dél-Indiában (india2). A kettő közé ékelődött három hét Nepál, de ahhoz külön elszámolás tartozik, amit még nem csináltunk meg, de ami késik, nem múlik.

Íme az átlagok (Ft-ban) előzetesen, lejjebb csacsogunk a részletekről:

NAPI ÖSSZ:

india1:    19.064 Ft
india2:    10.778 Ft

Az út első felében - a ránk beszélt szervezett út miatt – 19.064, a második felében 10.778 Ft volt az átlagos napi költésünk, bár ez utóbbi 9680 Ft lenne, ha nem repültünk volna el az Andamán-szigetekre (hála ég, hogy megtettük). Nem drágább itt az élet (sőt), de a repülőjegy (kettőnknek, oda-vissza) 92.000 Ft volt, ami felhúzta az átlagot.

A szállás és a közlekedés Észak-Indiában kiugróan drága és nem túl reprezentatív, mivel ezeket az utazási iroda szervezte nekünk, és csúnyán rátettek a valódi árakra. Autóval-sofőrrel bejárni Északot napi 7642 Ft-ba fájt, és persze nagyon kényelmes meg gyors, de nem ad annyi szabadságot, mint ha magad utazol.

Valódi információt a hátizsákos turizmusról india2 átlagai szolgáltatnak.

Szállás:
Mindig „double” szobát kértünk, soha nem laktunk többágyasban. Leginkább motelekban és guesthouse-okban szálltunk meg, nem a legolcsóbbakban, de általában a középkategória legalján. A hostel nem nagyon ismeretes Indiában. Átlag 2062 Ft-ért a szobánk általában kicsi volt saját fürdővel, az esetek felében tévével. Az ágynemű és a fürdő tisztasága volt a fő szempont, ebből nem nagyon engedtünk, de Indiában lazább mércére van szükség, mint otthon az árskálának e táján.

Közlekedés:
A közlekedés költségének átlagát érdemes az Andamán-szigetekre való repülőjeggyel együtt (3444 Ft) és anélkül (1604 Ft) is kiszámolni. A szárazföldön közlekedésünk gerincét a vonatozás (LINK) jelentette, ezt egészítette ki a távolsági busz. Utóbbi olcsóbb, de kényelmetlenebb. Városon belül buszoztunk is, de leginkább riksáztunk, ez utóbbival sok kérdezősködést és időt megspórolsz, és ha tudod a valódi árát (kérdezz meg egy helyit!), ez is nagyon olcsó.

Étel-ital:
Az étel-ital-ban mutatkozó 1200 Ft-os különbség Dél- és Észak-India között két dolog miatt van. Egyrészt a drága szállodákban egytől-egyig járt a szobához reggeli, amit az indiai út második felében magunknak kellett fizettünk, másrészt az elején nagyon odafigyeltünk rá, hogy mit és hol eszünk, hogy tompítsuk az előre kifizetett nagy összeg csúnya napi átlagát. A magunk uraiként ott ettünk, ahol akartunk.

Egy reggeli átlagos ára 900 Ft volt. Ez általában a hotel éttermében egy külföldieknek kitalált rém unalmas menü: tojás, ahogy szeretnéd, tósztkenyér pirítva, vaj és dzsem (a nagylelkűbb helyeken egy kis krumplis-hagymás trutyival) vagy az ő – magyarnak eleinte furcsa - reggelijeik.

Éttermekben és kifőzdékben ettünk, ez utóbbiból itt rengeteg van, főleg Magyarországhoz képest. Utcán ritkán ettünk: egyszerűen nem találtuk elég finomnak és változatosnak, hogy többször együnk standról. A költségek szempontjából fontos, hogy mi – a tengerpart hal és rákvacsoráit leszámítva - szinte nem ettünk húst, és csak ott ittunk étteremben vagy bárban alkoholt, ahol megengedett és olcsóbb volt- ilyen helyből pedig nincs sok Indiában.

Egy indiai étteremben elköltött kétfős ebéd/vacsora körülbelül 1500 Ft, kicsit több, ha a turistáknak szánt étteremről van szó. Ez feltornázható 3500-re, ha igazán menő helyen eszel. Ugyanez egy kifőzdében 650-ből megvan. Ha valami otthoni ízre vágytunk és találtunk értelmes boltot a bevásárláshoz, a magunk készített szendvics körülbelül ugyanúgy 1500-re jött ki, mint a vendéglő, ezzel nem nagyon tudsz spórolni. Aki fillérezik, annak sem lesz gondja: egy tál zöldséges tésztát találni 200 Ft-ért, egy csáj 20 Ft, az utcán szamoszával jóllakni 85 Ft.

A gyümölcs keserű csalódás volt: szinte semminek nem volt szezonja, mikor mi itt voltunk, seízű almát (250Ft/kg), banánt (40Ft/fürt), Délen ananászt (250Ft/darab) lehetett kapni. A várva várt mangónak se híre, se hamva nem volt. A gyümölcs ára fix, nincs alku, de azért körbe lehet kérdezni, ki mennyiért adja.

Városnézés és vásárlás:
Városnézésre és vásárlásra is 1000 Ft körül költöttünk naponta a két és fél hónap alatt. A belépők egy külföldinek általában tízszer, tizenötször többe kerülnek, mint egy indiainak, az átlagos belépő még így is kevesebb 1000 Ft-nál. Vásárolni mi csak a legszükségesebbeket vásároltuk: ruhát, kozmetikai termékeket, felszerelést, szinte semmi szuvenírt.

Egész különleges memóriára tesz szert az embert, ha megszokja, hogy minden este vissza kell mondania fejből az aznapi utolsó kis költéseit is. Nem esküszünk meg rá, hogy minden 25 Ft-s rágót sikerült lekönyvelni (Indiában ugyanis 25 Ft egy 8 darabos Orbit! Cserébe olyan tünékeny íze van, mint az autós rágónak volt.), de a számok így is elég pontosan fedik a valóságot.

Minden költésünket visszaszámoljuk USA dollárba, mert a pénzünk ebben a valutában van két bankszámlán. ATM-ből veszünk fel annyit, amennyit a gép limitje enged. A blogon a közérthetőség és könnyebb összehasonlítás kedvéért minden összeg Ft-ban lesz megadva 1 USD=200HUF váltással számolunk.

A napi átlag költésünk hat részre bontva számoltuk:
A „szállás” a napi hotelnek vagy guesthouse-nak a szobáért kifizetett összeget gyűjti.

Az „ételital” tartalmaz mindent, amit ettünk vagy ittunk, mindegy, hogy étteremben elköltött ebédről, egy boltban vásárolt vacsoráról vagy piacon vett gyümölcsről van szó.

A „közlekedés” az A-ból B-be való eljutás költségét fedi le, ha egy városon belül használtunk tömegközlekedést, az a

a „városnézés” kategóriába tartozik. Ez gyűjti továbbá a belépőkért, az engedélyekért és mindenféle egyéb mókáért (például snorkelling) kifizetett pénzünk.

A „vásárlás”-ba kényszerül minden egyéb kiadás a ruhavásárlástól a mosatás költségéig.

Indiában és Nepálban még a vásárlásba tartozott, de a többi országban  az internetezés már külön kategória lesz.

Az egész együtt kiadja a napi költségünk, amit az összes itt töltött napunkra átlagolunk, és így lesz országonként napi átlagköltség.

Ezen felül pedig külön számoljuk a vízumokért és a nemzetközi repülőjegyekért kifizetett pénzt.

Hogy pontosabb képet kapj róla, pontosan MIRE is költöttünk el átlag x USD-t, országonként és kategóriánként részletezni fogjuk, hogy mit kaptunk a pénzért cserébe.

Katt ide Indiáért.

Chennai, hindu templom.

Ha indiai étel, a magyar embernek a curry jut az eszébe. Gerald Durell Mamája is folyton ezen sopánkodott, más nem is nagyon derült ki indiai múltjáról, mint a curry. A szó ugyan valóban létezik az indiai konyhában, a sárga fűszer(keverék), amit otthon jelent, azonban aligha. A curry tulajdonképpen egy fűszeres ragu, a legtipikusabb indiai ételtípus. Szeretnénk felszámolni a magyar előítéleteket az indiai konyháról: felszínes és méltatlan egy nemzet konyháját a curry-vel elintézni. Ami valóban megérdemli, hogy összefoglaljon és fémjelezzen, az a MASALA.

Ez egy mindent belepő, mindenbe beleivódó, mindenhol jelen levő fűszerkeverék, ami rég túllépett a háziasszonyok konyháján és világuralomra tör. Még a magyar vegetánál is kegyetlenebb diktátor. A tízrúpiás, a vonat, a riksás mind-mind maszala szagúak. Az izzadságod és a pisid is maszala szagú egy idő után. A szemetek még a gyümölcssalátát is képesek úgy megmaszalázni, hogy kifordult a szánkból az ananász.

Ezzel azonban minden panaszunknak vége, ami az indiai konyhát illeti. Szag, szín, illat és íz kavalkád. Sokféle íz érik egyszerre össze a szádban, minden bonyolult és gazdag, mégsem nehéz. Nagyon fog hiányozni!

Ha egy indiai otthon leül vacsorálni, az asztalra két vagy három  zöldséges szósz, egy óriási tál rizs és néhány lepénykenyér (chapati) kerül. Az étteremben is így rendelsz: rizs, kenyér (aminek sok-sok fajtája van) és szószok. A jobb helyeken van savanyúság, ami általában nagyon csíp, és savanyú joghurt (curd) is, ami az étkezés végén remek a sok fűszertől égő torokra. Ha joghurtot zöldségekkel keverik, raita a neve. Nagy kedvencünk.

A legtöbb helyen ezt menüben is kérheted: így thali-nak hívják. Ezt egy nagy, direkt erre a célra kialakított fémtálon szolgálják fel. Különböző kis rekeszekben vagy tálkákban vannak a trutyik, a rizs, a curd, az édesség, és egy helyes kis kosárban érkezik a kenyér. Ez a legolcsóbb és legkézenfekvőbb módja, hogy valaki az indiai konyhát megismerje. Egy olcsó vegetáriánus thali egy kifőzdében 200 Ft, egy drága egy felső kategóriájú étteremben 900 Ft.

Fél India az utcán eszik kisebb-nagyobb standokon olajban kisült, tészta és krumpli alapú, egyszerű ételeket. A legtipikusabb a szamósza, ami egy tetraéder (höhö) alakú, fűszeres krumplis-hagymás töltelékkel kibélelt zsák. Lehet még mindenféle maszalás és nagyon csípős trutyikat enni tányérrá formált levelekben. Mikor nekünk könnyünk folyt a csípőstől, az indiaiak kicsi, zöld erőspaprikákat is rágcsáltak hozzá mintegy köretként.

A hindu és buddhista hit is megköveteli, így a lakosság nagy része többé-kevésbé vegetáriánus. Disznó a muzulmánok miatt ritka (de ami van, az szabadon mászkál az utcán, és úgy néz ki, mint egy vaddisznó!), marhát pedig hatóságilag tilos felszolgálni, úgyhogy maradnak a csirkék és a kecskék szerencsétlen célpontnak.
Az éttermek már a nevüket hirdető táblán jelzik, hogy tiszta vega (pure veg) vagy vegyes étteremről (veg and non-veg) van szó. Ahol hús is van, ott az étlapon mindig külön szerepelnek a veg és a non-veg ételek. Szerettük, hogy a hús főszereplőből a többi szereplővel egyenrangú avanzsált az ételekben.

A tartós muzulmán megszállás hagyatéka, hogy Indiában elég jól megkülönböztethető az északi és a déli konyha.
Északon több húst esznek, az ételek gazdagabbak, sok a nehéz, tejszínes, kesudiós, bonyolult szósz. Ezekért éltünk-haltunk. A tipikus kenyerük a naan (kemencében sült lapos kenyér), ami mindig frissen készül, így fantasztikus állagú. Kérheted simán, fokhagymásan vagy vajjal is – mi az utóbbira esküszünk. Az északiak találmánya a lasszi is. Ez egy savanyú joghurtital, ami mindenféle ízesítésben kapható: ihatod magában, édesen, sósan vagy a mangótól a kókuszig bármilyen gyümölccsel ízesítve. Sára a gránátalmást és az ízesítetlent, én a sósat szeretem. (Zsuzsi és Andris! Még India után is sóvárgással gondolunk a mangó lasszitokra.)

Délen szinte egyáltalán nem esznek húst, csak a part menti településeken halat, herkentyűket. A fish curry csodás dolog. Az ételek inkább rizsalapúak, a szószok kevésbé sűrűek, egyszerűbbek. Az ő találmányuk a dósza, amiből végtelen mennyiségűt meg tudok enni. Ez egy olajban sült, ropogós kéreg - talán rízslisztből -, ami körülvesz egy sűrű, krumplis, zöldséges, fűszeres trutyit. Jár hozzá kétféle mártogató: egy kókuszos édes és egy paprikás erős. Az egészet kézzel kell a szájba pakolni, így a végén mindened úszik az olajos, fűszeres szószban. És mindez alapvetően egy reggeli:).

Mindenhol van byriani. Ez egy zöldséges, egész fűszerekkel elkészített rizs egytálétel. A forralt bor összes szükséges fűszerét tartalmazza, meglepő, de csudás dolog egyszer csak egy darabka fahéjra vagy egész szegfűszegre harapni.

Az indiai étlapon teljesen általános a kínai étel is. Legalábbis amit az indiaiak kínainak hisznek. Ez leginkább zöldséges tészta és zöldséges sült rizs, ami mindenhol bámulatosan ugyanolyan. (Kivéve a Havelock szigeten, ahol valami okból kecsáppal keverik, aminél rosszabbat soha.) A turistásabb helyeken a multikulinaritás jegyében olasznak titulált tésztákat is találni, amik mindig sokkal drágábbak a többinél, és csak a legritkább esetben finomak.

Az indiaiak, amit csak lehetséges, a jobb kezükkel eszik. A szószt összekeverik a rizzsel, és a masszát szó szerint beleteszik a szájukba. Van egy tipikus mozdulat, ahogy túrják a rizst (kicsit olyan, mint mikor megrázod a dobókockát mielőtt eldobnád), na olyankor kéne látnotok Sára arcát. A szokás olyan mélyen gyökerezik, hogy a legtöbb gazdag és különben nyugatias indiai is így eszik. Sokszor a reklámokban és a sorozatokban is így, kézzel maszatolnak a gyönyörű nők. Evés előtt és után szigorúan kézmosás a minden étteremben erre a célra fenntartott kis sarokban.

Az étkezés végén ánizst és kandiscukrot kapsz: egyszerre elrágcsálva a kettőt finm lehellettel távozol.

Andamán-szigetek, Port Blair.

Havelock-sziget, 7-es strand, a tourist police komolyan gondolja.

Ami nem szerettünk:

A lehúzást. Igazi intézmény ez Indiában, megkerülhetetlen és mindenre kiterjedő. Minden nyugati egy két lábon járó pénztárca az indiaiak szemében, egyszerűen nem bűn tízszeres árat kérni tőle. Ha jól tudsz alkudozni, még akkor sem fogod az indiai árát fizetni, ez teljesen biztos. (Azért az soha nem szabad elfelejteni, hogy még így is nagyon olcsó!)

Az emberek rendíthetetlen nyugalmát, lazaságát és nemtörődömségét.

A rókaképű, rühes, bolhás, sebes, gebe utcakutyákat. Jaj szegények. (A képen lévőnek például nem volt jobb lába.)

Az alkudozást. Vannak, akik szeretik, vannak, akik otthon is bevezetnék, vannak, akik művészi szintre emelik és élvezettel ölnek bele rengeteg időt, hogy olcsóbban megkapjanak valamit - én utáltam. El kell ismerjem, hogy vannak előnyei, hogy tulajdonképp igazságos valahol, de olyan nagyon fárasztó. Utáltam a felesleges köröket az ócska színjátékot, hogy alámondok az árnak, és ha nem adja, szépen kisétálok, úgyis utánam szól majd, ha megéri neki, hogy oké, legyen. Otthon olyan kényelmes az a kis címke a termék oldalán.

A szemetet.

A hazugságot. Ilyen arcátlan és gátlástalan hazugságokat elképzelni sem tudtam otthon. Hogy az a vonat nem létezik, amire jegyünk van, hogy az a szálloda bezárt, akivel két napja még e-maileztem, hogy ezt bizony csak ennyiért lehet megvenni mindenhol. És ezzel a legnagyobb baj az, hogy elkezded általános gyanakvással kezelni azokat az embereket is, akik szimplán csak segíteni akarnak.

A bámulást. Egyszerűen nem tartozik az alapvető szabályok közé, hogy nem bámulunk perceken át valakinek az arcába két méterről. Pláne nem hatan egyszerre, súgdolózva. Lányok, kitartás, valamennyire meg lehet szokni.

A „nem tudom” mint olyan tökéletes ismeretlenségét. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan válaszolták a kérdésünkre, hogy nem tudják rá a választ. Mintha szégyellnivaló volna, inkább mondanak valami tökéletes hülyeséget vagy elirányítanak rossz irányba, csak ne kelljen bevallani: nem tudom.

A masalát. Egy idő után az egyszeri nyugati ölni tudna egy fűszermentes, nem túlkomponált, egyszerű, két-három ízzel bíró ételért.

A forróságot és az izzadságot. Nincs is rosszabb, mint amikor belátod, hogy esélytelen vagy Természet Anyácskával szemben, és feladod a küzdelmet: nem törölgeted, hagyod, hogy patakokban folyjon rólad a verejték. Egészen addig míg a szemedbe nem jut - ami annyira csíp, hogy azt hiszed megvakulsz -, és elölről kezdődik a reménytelen törölgetés.

A koszos gyermekeikkel kéregető fiatal anyákat. Erőszakosak és lerázhatatlanok. Utáltam, hogy együttérzés helyett haragszom rájuk.

A fiatal sráchordákat. Telefonról hangosan hallgatják zenét, oldalról közelítenek meg, és ha elegendően vannak, vihorásznak, bámulnak és fotóznak.

Az informális működést. Hárman háromfélét mondanak a komp indulási időpontjáról, ami persze nem egyezik a hivatalos kiírással. A komp végül elindul veled, de vagy alig éred el, vagy három órával később, mint a legkorábbi tipp volt.


Sára utálta, Marcinak közömbös volt:

Az indiaiak tárva-nyitva hagyják a hotelszobájuk ajtaját. Utáltam, hogy nem tudtam úgy végigmenni a folyosón, hogy ne bámult volna a képembe egy az ágyon fekve a farkát vakargató, dagadt, bajszos indiai hapsi.

Nem szerettem, hogy mindig mindenhol attrakció voltam. Nem lehetett úgy besétálni egy helyi étterembe, hogy ne bökje meg mindenki a szomszédját: nézd csak. Ezek után pedig megindult a fiatal fiúk áthelyezkedése a jobb látószögért. Ráadásul Marciban soha nem támadt fel egy szemernyi féltékeny birtoklástudat sem, hogy jelentőségteljesen odanézzen, és szétrebbentse a verebeket, inkább élvezte a szituációt. (A szőkék szenvedéseibe bele sem merek gondolni.)

A köpködést. A hang, a látvány, az eredmény. Pláne, hogy egyfolytában dohányt rágnak, és pirosat köpnek tőle. Az öregasszonyok is. Ehhez én túlságosan is prűd európai vagyok.

Ami szerettünk:

Lenyűgöző, ősi és szent emlékművek félelmetes koncentrációját.

Az újra és újra megdöbbentő árakat, mint 25 Ft egy kompjegyért vagy egy 100 Ft-os múzeumbelépő. 350 Ft-ból degeszre reggelizni magad? 500 Ft-ból nadrágot venni? 100 Ft-ból frissen facsart gyümölcslevet inni? Legjobb.

Az emberek rendíthetetlen nyugalmát, lazaságát és nemtörődömségét.

A szülőket. Csak remélni tudom, hogy én is ilyen laza és a „majd a maga kárán megtanulja” anyuka leszek: sosem láttunk még ilyen szabad és önálló gyerekeket, mint itt. Az apukákról nem is beszélve: gyengédek, gondoskodóak és rengeteget foglalkoznak a gyerekekkel.

A gyerekeket. Hangosak, gátlástalanok, aktívak. Játszanak, ismerkednek, csintalankodnak folyamatosan. És senki nem szól rájuk. Ami még megdöbbentőbb volt, hogy nem hisztiznek! Két és fél hónap alatt összesen két bömbölő gyereket láttunk.

A ruganyos öregembereket. Guggolnak, hajolnak, lépcsőznek, cipelnek, le a kalappal.

A biszbaszárusokat.

A kizökkenthetetlen teheneket.

Hogy nem lopnak. Az útikönyv írta, hogy a lopás nem nagy probléma Indiában. Hittük is meg nem is, aztán szép lassan hozzászoktunk, hogy egyszerűen nem szokás. Egyedül Goán lopták el dolgaink, de hát ahol drog, ott lopás, hogy kényelmes világnézettel éljünk.

Hampit.

A Dolce&Gabbana feliratú, zsírfoltos pólóban feszítő riksásokat. Marci egy ideig azt tervezte, hogy Budapesten óriásplakátokon fogja mutogatni a róluk készült fotókat a fiatalok okulására.

Az ételt. Amilyen olcsó, olyan finom tud lenni. Nagyon fűszeres, sokszor nagyon csíp, de rohadt finom. Mi Északot jobban szerettük, de Délre sem panaszkodunk .

A déli embereket. Kedvesek, mosolygósak, érdeklődőek, és másodszorra (!) megértik, hogy nem kell riksa, kendő, hasis és nyaklánc.

A gyönyörű dolgok at a bazárban. Kendő, szobor, ékszer, szőnyeg, antikvitás, bármi.

Az őszintén kedves hoteleseket.

A szárik színét.

A működő, megfizethető, kényelmes vasútat.

Hogy nincsenek az alkoholtól tönkrement, emberi mivoltukból kivetkőzött, fetrengő, artikulálatlanul üvöltő hajléktalanok az utcán. Mi egy durván leromlott emberrel sem találkoztunk, pedig félelmetesen sok ember él az utcán.

Azokat az embereket, akik csak úgy maguktól segítettek vagy útbaigazítottak. Hát lehet valaki ennél kedvesebb?

A nyugalmat. Nem féltünk az utcán soha. Egy a buszunk által lefröcskölt és az ablakon egy PET palackot bosszúként behajító, kiabáló fiún kívül nem találkoztunk agresszióval. Nem kötött bele senki senkibe, a részeg, kiabáló Terence-t (LINK) megmosolyogták, a közlekedési káoszt napi rutinként kezelték, a félórás titokzatos egyhelybenállásokat a busszal némán végigülték.

A büszkeségüket. Egészséges nemzeti öntudat beteges túlzások nélkül.

Az egyenruhás iskolásgyerekeket. A boldog „hiii!”, ami lépten-nyomon felcsendült, amerre csak jártunk, ellenállhatatlanul aranyos.

A rengetegféle gyümölcslevet.

A munkához való hozzáállást. Senki sem panaszkodik vagy háborog, mindenki teszi a dolgát. A nincstelen riksás, aki az utcán alszik és az minden tulajdona, ami épp rajta van, nem kesereg, hanem szó nélkül, sőt vidáman hajnaltól napnyugtáig keményen biciklizik a pénzéért.

Az érdekes növényeket.

Havelock-sziget, palmafak a partig a szallason

Még az útikönyvünk is így kezdi India bemutatását: „az ország, amit lehet imádni, lehet gyűlölni, a legtöbb utazó pedig folyamatosan a kettő között oszcillál”. Mi is így voltunk vele: megéltük itt a poklot és megéltük a mennyországot is. Az elején utáltuk és féltünk tőle, a közepén egyik napról a másikra változott, hogy melyikőnk akar azonnal továbbállni és melyikőnk maradna örökké, és a most, a végén elmondhatjuk, hogy szeretjük és jó volt, hogy itt voltunk.

India nehéz, sokszor elkeserítő és csüggesztő, és nem csak arról van szó, hogy egy európainak sokkoló. India sokszor egyszerűen csak fafejű és zárkózott. Ugyanakkor a lenyűgöző sokféleség, a szürreális tájak, a lehetetlenül idős műemlékek, az ezer lábon álló és mindent behálózó kultúra és a nyugodt (megnyugodott? belenyugodott?), dolgukat tevő emberek felejthetetlenné teszik az itt eltöltött időt, és nem mellesleg elgondolkodtatnak az otthonról és rólad.

Hacsak valaki nem egy Keletre feltüzelt, lelkes bölcsészhallgató és nem járt még Ázsiában, kétszer gondolja meg, hogy mikor, mennyi időre és kivel vág bele egy indiai utazásba - ha belevág egyáltalán. Ha az ember a rég várt évi kéthetes nyaralására indul, mi nem ajánljuk úticélnak. Ennyi idő alatt mindent fog, csak pihenni nem. Két hét pont a sokk kiteljesedésére és az elburjánzó, legyűrhetetlen honvágyra elegendő – azért nyilván embertől is függ, hogy hogyan bírja.

Mikor otthon Bandit faggattam az indiai élményeiről az indulásunk előtt, azt mondta: „annyian voltak az utcán és olyan hangosan, hogy azt hittük valami fesztivál van; aztán megszoktuk, hogy itt így zajlik az élet.” És ez pontosan így volt velünk is. Itt minden hangos, tömeg van, mindenki neked akar eladni mindent hatszoros áron. Nem működnek az otthon megszokott társadalmi, társasági szabályok, sokszor gyanakodva vagy enyhe rosszindulattal kezelnek, és mindenhol mindig TURISTÁNAK érzed magad.

A tapasztalt utazók, akikkel találkoztunk, mind azt mondák, hogy India legalább a második, de inkább a harmadik ázsiai úticélod legyen. Elsőre mély víz. A korai sokkunk mértéke alapján egyelőre teljesen egyetértünk, de azt hozzá kell tegyük, hogy ha úgy döntesz, India, mindenképp Délen kezdd. Ne Delhibe, hanem Mumbaiba, esetleg Bangaloréba érkezz. Nem egy indiaitól hallottuk: „Delhi people are crazy.”

Bár ez nem a mi asztalunk, de úgy képzelem, szervezett úton szűrve kap az ember mindent, ami India fárasztó oldalához tartozik. Még így sem lesz pihentető az a két hét. Így egyszerűen csak a turistabusz ablakán át próbálnak meg eladni mindent, nem az út szélén. A hasmenés pedig így is csak hasmenés marad.

Az anyagiak miatt nem kell aggódni. Légkondi és durvább dőzsölés nélkül kevesebb, mint napi 11.000 Ft-ból már kijön egy pár. Igaz, az alkohol és a hús ritka volt az asztalon (ezek drágák, legalábbis Indiához képest), de ide nem ezek miatt jön az ember. Ha valaki nagy húsevő vagy sokat akar inni, az jóval többet költ, és sokszor nem is olyan könnyű megoldani, főleg Észak-Indiában. Ha érdekelnek az anyagiak, a hamarosan megjelenő posztban elolvashatod részleteire bontva, mi mire mennyit költöttünk.

A nagy evők szeretni fogják Indiát: teljesen új ízvilág gazdag és érdekes ételekkel. A hús trónfosztása csodás, itt megtanulhatod - ha akarod -, hogy elég az ízért enni, remekül jól tudsz lakni nélküle is. Marci írása az indiai konyháról napokon belül kikerül a blogra.

Ha nem a legelső állomásunk, hatalmas mennyiségű ajándékot tudtunk volna itt venni, úgy magunknak, mint bárkinek, akit szeretünk. Rengeteg itt a csodaszép, különleges, jó minőségű és nagyon olcsó portéka, könnyem-nyálam egybefolyt sokszor a bazárokban, hogy nem vásárolhatok. „Az egy évig még sem cipelhetjük!”-ket mantrázva mindent (és a szívem egy kis darabkáját) szépen otthagytunk a csalódott árusoknál.

Szóval szóval sokszor megviselő, de szuper volt itt lenni. Visszagondolva semmiképp nem hagynánk ki.

Havelovk-sziget, 7-es sziget, indiaiak a tengerben.

Indiai utolsó állomásunk Chennai volt. Ez egy hatalmas város valódi tömegközlekedéssel, sok látnivalóval és majdnem igazi „hop on-hop off” városnézéssel. Mivel minden repülőnk innen indult vagy ide érkezett, szinte több időt töltöttünk a repterén, mint magában a városban. Azért láttunk ezt-azt.

Utolsó indiai éjszakánk drága hotelszobával és drága étteremmel ünnepeltük. Az utolsó reggelen jó korán keltünk, hogy elérjük a 8-kor induló hop on-hop off városnéző buszt. Ugyan ez nem igazi hoponhopoff, mert csak egy busz van egy idegenvezetővel, de nagyszerű módja a hatalmas város felfedezésének. Az utazási irodában azonban kiderült, hogy aznap nem volt nekünk megfelelő járat. Mit volt mit tenni, egy szívós alkudozás után riksával néztünk szét.

Utoljára Terence-szel néztünk várost, ez az alak most sokkal kellemesebbnek bizonyult. Értelmes volt és sumákolni is alig sumákolt. Ennél több port nem verek már el Terence-n, ígérem.

A nap az Erőd Múzeummal kezdődött, aminél - valljuk be - jártunk már lenyűgözőbb helyen. Két emeletnyi puska, pisztoly és régi érme nem tudott lázba hozni, pedig még nagyítót is kaptam az indiai felügyelőtől. Marci becsülettel végignézte, aztán tovariksáztunk.

Voltunk a világ egyik leghosszabb strandján, a Marina strandon, és elolvasgattuk Swami Vivekanadának, India nemzeti hősének, a Nyugatot megjárt és szinte szentként tisztelt meditátornak és tanítónak a bölcsességeit az úgynevezett Jégházban. Egyszer tíz napra megszállt az épületben, ezért a halála után múzeummá illetve meditációs központtá alakították az emlékére.

Két keresztény és egy hindu templomban jártunk, egytől-egyig csodálatosak voltak. A Szent Mária templomnak a kertje volt gyönyörű,

de a Szent Tamás katedrális, ahol Szent Tamás hamvait őrzik egész egyszerűen a legszebb templom, amit valaha láttam. A hindu Kapalishvara templom is szebb volt az átlagosnál, déli szokás szerint a gazdagon faragott épület színesre volt festve.

A bejáratnál egy száguldó riksás konkrétan lehasította rólam a fél nadrágomat, úgyhogy kénytelenek voltunk a délutánunkat nadrágkereséssel egy plázában tölteni. A nap végén tehát egyenlített a női oldal: Marci  a plázában pontosan ugyanolyan érdektelenséggel kószált utánam biztonságos távolságban, mint én reggel utána a fegyveres múzeumban. Ráadásul ő nem fotózgatta magát hülye pofákat vágva unalmában.

Estefelé még beugrottunk a világszerte üzemelő, indiai gyorsétteremlánc, a Saravana Bhavan egyik éttermébe frissen facsart füge dzsúzt inni. A dzsúzról megoszlanak a vélemények, szerintem uncsi, Marcinak ízlett, de az étterem egyértelműen szuper. SHARABANA BHAVANT BUDAPESTRE!

Innen már a reptérre vezetett az utunk, ahol folytatódott utazási kálváriánk, amiről már olvashattál korábban.

Havelock-sziget, az 5-ös strand naplementében

Az Andamán-szigetek – India anyaföld – Thaiföld utat nem akármilyen három nap alatt tettük meg: volt több többórás sorban állás, problémás repülőgép, reptéren alvás, meglepő vízumszabályzat és sok egyéb kihívás. Az út végén félhalottként zuhantunk egy bangkoki szálloda hófehér lepedős ágyába. De kezdjük az elejéről.

Első nap. (Havelock-sziget – Port Blair)

Ugyan csak másnapra szólt a repülőjegyünk vissza az indiai félszigetre, de mivel a szigetek közti hajóösszeköttetésnek nem előnye a gyakoriság, egy nappal korábban kellett hajóra szállnunk, hogy elérjük a gépet. Megpróbáltuk két nappal és egy nappal korábban is megvenni a jegyünket a hajóra, de egy röpke félórás sorban állás után mindkétszer azt mondták, jöjjünk vissza holnap. Nincs előzetes jegyvétel mondta az indiai az „előzetes jegyvétel 9-től” tábla alatt.

Elhajózásunk napjának reggelén tehát teljes úti pompánkban odavonultunk a kasszához nyitásra, hogy az elvileg 10:30-kor induló hajóra legyen helyünk. Két és fél hónap India megkeményíti az ember szívét és elveszti minden európai gátlását a másokkal való fizikai kontaktust illetően. Minden tanult agressziónk kevés volt azonban AHHOZ a tömeghez, ami itt a nyitás után hömpölyögni kezdett.

Női sor, mi? Csodálom, hogy nem tapostak halálra. A buli tetőpontján a kasszás rendőrt hívott, aki egy hatalmas bottal nyomatékosítva felszólított minden kedves jegyvásárlót, hogy alkosson egy sort, és tartsa tiszteletben a női sort is, mint olyant. Ez volt az a pillanat, mikor Marci kiparancsolt a tömegből, és a méregtől remegve hősiesen a negyedik helyet szerezte meg a kialakuló sorban. (A nyugatiak között első helyezett!)

Mintegy két órával az érkezésünk után sikerült két jegyet venni a délután 3-kor induló hajóra. Hogy miért van egy egészen másik indulási időpont kiírva a hirdetőtáblára – bármennyire is jogos kérdés  is -, azt nem volt erőnk megkérdezni. A választ tulajdonképp ismerjük: csak.

Elüldögéltünk itt-ott, ettünk ezt-azt, aztán hajóztunk három és fél órát, hogy tök sötétben megérkezzünk Port Blair-be, a „fővárosba”. Míg Marci ATM után kutatott a városban, én a hotelünk menedzserével (és a szokásos, semmittevő férfi pereputtyal) próbáltam dűlőre jutni a szobánkat illetően. Minden indiai hotelben regényeket kell írni, ha kiveszel egy szobát: legalább két papírt ki kell tölteni a legkülönbözőbb információkkal. (Volt már például, hogy meg kellett adnunk a külső ismertetőjegyeinket és a köztünk lévő pontos viszonyt.) Ez általában egy öt perces rutinmunka.

Na, itt nem volt ilyen egyszerű. A pasas ragaszkodott hozzá, hogy mindent neki kell kitöltenie, különben a rendőrséggel gyűlik meg a baja, hogy olvashatatlan. (Képzelem.) Negyven percen át betűnként diktáltam neki a magyar szavakat. Eleinte még becsülettel (Marci Kerepestarcsán született) (miért is született volna rövid nevű helyen), később arcátlanul és fantáziadúsan (Nemtud utca 5., Angolul, 2000, Hungry). Ezúton üzenem a magyar útlevél tervezőinek, hogy a kiállító szervet „Nyilvántartó Hivatal”-nak elnevezni egy szemétláda dolog volt. Vagy legyen egy befogadható rövid neve, vagy ha szemétkednek, akkor csinálják rendesen: legyen Nyúlvántőrtó Hívűtal.

Második nap (Port Blair – Chennai)

A másnapi rendkívül emberbarát reggel 7-es kicsekkolás után realizáltuk, hogy hétfő lévén semmi érdekes nem lesz nyitva, és sikertelenül kutattunk egy darabka árnyék után két órán át a dimbes-dombos városban. Az Antropológiai Múzeumba sikerült bejutni végül,  ami nem is volt rossz. A reptérre India legédesebb riksása vitt ki, még azt is szó nélkül hagytuk neki, hogy zsebre tegye a visszajárónkat.

Koradélután értünk a chennai-i reptérre, ahonnan - hősiesen átvágva az összes taxison és riksáson - bevonatoztunk a városba, és utolsó indiai napunkhoz méltón egy hiper-szuper hotelben vettünk ki szobát. Itt kiderült, hogy azért Indiában is tudják, ha akarják, mi az, hogy tiszta lepedő.

Harmadik nap (Chennai - Colombo - Bangkok)

Másnap egy megbocsáthatatlanul korai kelés és egy egész napos városnézés után este 8 körül kivonatoztunk a reptérre. A Sri Lanka Airlines gépe az anyaországban, Colombo-ban tett le minket, itt kellett megvárnunk a hajnali fél 2-es csatlakozásunkat Bangkokig. A boarding-gal ugyan bejutottunk egy kapun, de ez egy rejtélyes, levegőtlen szobába vezetett, ami tele volt kíniakkal. Kiderült, hogy a gép Pekinkig repül bangkoki pihenővel.

Mulatságos volt hajnali kettőkor Bábel csodájában elmerülni: egy kétségbeesett sri lankai hosszasan próbálta angolul elmagyarázni az egyik kínai asszonyságnak, hogy nem vihet fel egy zacskóban tíz darab fadarabot a fedélzetre. Mikor végre rájött, hogy az egy szót sem ért angolul, a tömeghez fordult, hogy közvetítsen valaki, de egyre növekvő rémületére  „do you speak english?” kérdésre még egy „no” választ sem kapott, mindenki boldogan mutogatta neki a repülőjegyét.
Miközben jókat derültünk a helyzeten, igyekeztünk elhessegetni a gondolatot, hogy nem is olyan sokára két hónapig majd mi próbálunk köztük angolul eljutni A-ból B-be.

A gépre ugyan feljutottunk, de a felszállás még odébb volt. Valami nem volt rendben a radarral, és még egy laza másfél órát ücsörögtünk a helyünkön, mígnem olyan hajnali 3 körül sikerült felszállni. Az időeltolódás miatt csak háromnegyed 9kor értünk Bangkokba. Az angolok és a németek átsétáltak a határon, mi még egy órácskát sorba álltunk a vízumunkért az indiaiakkal.

Thaiföldön magyarként (jövő tavaszig) ingyen vízumot kapsz érkezéskor. Mindenki esküdött mindenfelé az interneten, hogy harminc napos vízum jár automatikusan, ha repülővel érkezel. Mindenkit, aki erre alapozva Thaiföldre indul, ki kell ábrándítsunk! 15 napot kapsz összesen, és szigorúan elkérik az elrepjegyed. Nekünk nem gond, két hét múlva Mianmarba repülünk, de el tudok képzelni kellemetlen meglepetéseket a határon.

Vízummal a zsebünkben utolsó erőnkkel bebuszoztunk a városba, leráztunk egy utazási irodás fickót, és az utunkba kerülő második hotelben kivettünk egy szobát. Azóta alszunk.

Havelock-sziget: a növényzet itt annyira buja, hogy még a vezeték is tököt terem.

Havelock-sziget, 7-es strand

A Havelock-sziget a legfejlettebb és legturistásabb, de az infrastruktúra fejlettsége még így sem éri el egy magyar faluét. A strandok és a falvak (igazándiból egy falu van és ezen kívül házak itt-ott az út mentén) rendkívül fantáziadús módon számozva vannak, nincs nevük. Az ember előbb vagy utóbb, de bele kell nyugodjon, hogy a hármas és ötös strand között nincs négyes, úgyhogy nem a rendszer nem csak a kreativitást, a következetességet is nélkülözi.

A strandokat egy keskeny betonút köti össze, ezen száguldoznak a riksák, motorok, szkúterek, a megtömött terepjárók és naponta néhányszor a helyi busz. Közvilágítás nincs, és mivel este 6-kor már csak a csillagok vannak az égen, hazajutni az „étteremből” a szállásra valódi ideg- és reflexjáték. Libasor, zseblámpa és jó fül, aztán egyszer csak hazaérsz. Az egyik ilyen utunkon például egy kikészült angol gyerek ütött el majdnem, akit aztán mi húztunk ki a bokorból, amibe némi gyanakvás után egyenesen belekerekezett.
2006 óta van internet (a szatellites fajta, ami nagyon lassú és nagyon drága), és a faluban még ATM-re is leltünk. Az egész szigetet egy napelemfarm látja el árammal, ittlétünk alatt áramszünet nélkül.

A szigeten egy árva őslakost sem láttunk, pedig az Antropológiai Múzeum szerint élnek itt is. A helybéliek felerészben bengáliak, felerészben burmaiak (ma Mianmar), néhány százan lehetnek összesen, és mindnek van valami köze a turistákhoz.

Mi az ötös strandon laktunk. Ez hozta a klasszikus, pálmafás, fehér homokos strandérzést, itt-ott óriási, a homokon támaszkodó örökzöldekkel. Itt nagyon sziklás a part, a néhai korallok igen megkeserítik az életed, igazándiból fürdeni csak dagályban lehet. Az apályt a Balaton déli partjához lehetne hasonlítani: körülbelül a Badacsonyig kell begyalogolni, hogy ne térdig érjen a víz.

Az első pár nap után eldöntöttük, hogy nem megyünk tovább kevésbé lakott/turistás szigetre, mivel itt sem voltak sokan, az ember simán eltölthetett fél napokat a parton úgy, hogy senkivel sem találkozott.

A sziget másik oldalán van még két strand, ide azért ellátogattunk.

Az Elefánt strandon - búvárvizsgánk nem lévén - pipás búvárkodtunk egyet (6500 Ft-ért). A szirt, ami körül úszkáltunk meglehetősen halott volt, de azért sok szép, színes trópusi hallal találkoztunk. Jó volt, de megállapítottuk, hogy a felülről szemlélődésnél klasszisokkal jobb lehet a búvárkodás, úgyhogy újra feltámadt bennünk a vágy, hogy Thaiföldön – ahol a legolcsóbb - elvégezzünk egy búvártanfolyamot.

A hetes strand tartogatta a nagy meglepetést. A paradicsomra bukkantunk. Itt nem pálmafák, hanem óriásira nőtt, szürke törzsű erdő szegélyezte a partot. Ha ez lehetséges, a homok itt fehérebb, a tenger kékebb, part még kihaltabb volt, a partra vetett kis koralldarabok – amiket Sára lelkesen gyűjtögetett - színesek voltak és az apály itt nem tette lehetetlenné a fürdést. Az erdőben sétálni olyan volt, mintha egy elveszett világban sétálgatna az ember. Itt azonban csak méregdrága luxus vagy fürdő nélküli minimum kunyhók voltak és szinte semmi étkezési lehetőség.

Vegyük előre a dolgokat, amik zavartak minket az itt töltött tíz nap alatt, hogy aztán elmerülhessünk a boldogságban és lelki feltöltődésben:
Soha nem gondoltam volna, de gyümölcsöket csak horrorisztikus áron lehetett venni. Azt hittük, tömni fogjuk magunkba az ananászt és a papaját, de ez sajnos elmaradt. Ugyanez volt a helyzet a frissen facsart levekkel is.
Az éttermekben fellelhető ételek - egy-két jól elkészített fish curry-t vagy sült halat leszámítva - meglehetősen laposak voltak, és újra otthoni ételekről álmodoztunk, mint India elején.
Az LP jóslata a szörnyű turistákról, nagyrészt igaznak bizonyult. Az utolsó napjainkban ugyan érkezett egy hajónyi angol-holland-német vidám és barátságos felmentősereg, de előtte általában menekültünk minden szociális helyről a hangos, nagyzoló, pénzükkel kérkedő és a vendéglátóinkat hangosan fikázó fiatalok elől.

A majdnem három hónap folyamatos rohanása után ennyi időt egy  helyben tölteni szálláskeresés és alkudozás nélkül, ez volt, amire a leginkább vágytunk. Reggelente a dagállyal áztunk egy kicsit a tengerben, majd a függőágyainkban olvasgattunk az ebédig. Ebéd után ugyanez még egyszer, és kilenckor már alszik az ember sokszor vacsora nélkül. Két szabály volt az életünkben összesen: korán kelni, hogy élvezhessük a napot és dagállyal fürdeni, hogy egyáltalán fürödhessünk.

Az élet itt nagyon olcsó. Mi átlagosan alig több, mint 6000 Ft-ot költöttünk naponta, pedig nem tagadtunk meg magunktól semmi komolyat. Ha azonban egy egyszeri turistapár spártai módon egy fürdő nélküli nádkunyhóban tölti az éjszakáit, unalmasan és odafigyelve eszik, akkor ez az összeg levihető napi 3000 Ft-ig. Napi 3000 Ft-ért élni egy tökéletes, trópusi paradicsomban, hát nem elképzelhetetlen ez?

Andamán-szigetek, Havelock-sziget piac. A hosszú zöld az okra, ami a legfinomabb zöldségek egyike, amit valaha ettünk.

Mammalapuram: kétfejű szörny.

Az Andamán-szigetekre az út tervezésének kezdete óta el akartunk menni, mert egy hajshow-n a sminkes lány telebeszélte Sára fejét az utolsó paradicsomok egyikéről, és az sem volt mellékes érv, hogy a The Times Ázsia legszebb strandjának választotta. Még az indulás előtti hetekben is fel-felbukkant azonban a gondolat, hogy le kellene mondani a repülőjegyet, mert drága (92.000Ft kettőnknek oda-vissza), pedig még mennyi érdekesség és szépség van Dél-Indiában, amit nem láttunk vagy nem volt rá elég időnk. Még kicsit utána olvastunk, és a sok méltató leírás után Sára meggyőzött, hogy jó lesz az nekünk nagyon is.

A lehetőséget, hogy mehetünk hajóval is jóval olcsóbban (40.000Ft kettőnknek oda-vissza), hamar elvetettük. A beszámolók alapján egy rémálom: több száz szerencsétlent beterelnek egy hajó gyomrába, három napig ott tartják őket, mígnem végül Port Blairben, a szigetek közigazgatási központjában szabadulnak a fogságból. Repülővel kevesebb, mint 2 órát utaztunk.

A szigetek a Bengáli-öböl közepén, észak-déli irányban fekszenek ötszáz kilométer hosszan. Myanmarhoz és Thaiföldhöz tulajdonképp közelebb vannak, mint Indiához. A területük nagy részét sűrű erdő fedi, itt ősközösségi körülmények között létező embercsoportok élnek az indiai hadsereg által szigorúan őrzött rezervátumokban. Pont ezért a szigetek közül csak néhány látogatható. A nagy részükön nincs vagy csak nagyon kőkorszaki szállás van, gond az élelemszerzés is. Cserébe itt lélegzetelállító, érintetlen természetet és teljesen kihalt tengerpartot találsz.

Sokat tanakodtunk merre kéne menni, erősen köti az embert, hogy nincs sátra és kétheti élelme, így lakatlan vagy alig lakott helyre menni nem bölcs dolog. Köt az a tapasztalat is, hogy az indiaiak nem nagyon szívlelik a nyugatiakat a tengerpartjaikon, akik szemérmetlenül szári és törölközőnadrág nélkül fürdőznek és napoznak. A Lonely Planet ugyanakkor több bekezdést szentel annak, hogy a világ e tájára tévedt turistáit szapulja: messze a leghangosabb, legarrogánsabb és legprimitívebb turistakép vetült elénk. (Állítólag nem ritka, hogy a vadabb szigeteken a buszból fotózzák a helyieket miközben majmokat utánoznak.)

Végül addig erősködtem, hogy a tíz napunk nem alkalmas Robinsont játszani, pihenni jöttünk, nem kihívásokat keresni, hogy végül -turisták ide vagy oda - megcéloztuk a legturistásabb szigetet, a Havelockot.

Port Blairben a repülő után még hajóra kellett szállnunk, hogy ide eljussunk. Jegyet venni azonban még indiai mércével is különösen körülményes volt: sorban állni, magyarázni, fénymásolni, sorban állni, magyarázni. Indiában a nők külön állnak sorba (akár ugyanahhoz az ablakhoz is), így általában hamarabb sorra jutnak. Ennek köszönhetően Sára intézett mindent, nekem csak a testhőmérsékletemet kellett egyenletesen tartanom egy fan alatt. Sára mondja a háttérből, hogy valójában a túlmotivált izraeli csaj intézett mindent, ő behódolt asszisztálni.

A Havelockra érve némi évődés után kivettünk egy tisztább, fürdőszobás, verandás nádkunyhót kemény 1500 Ft/éjszakáért. (Egy-két drágább helyet leszámítva minden szállás minden kunyhója ugyanarról az apakunyhóról lett klónozva, csak a lehasználtság és az ár különbözik.) A tengert és a kunyhónkat egy lepedőnyi, gyönyörű pálmafaerdő választotta el, a hely vonzerejét a házigazdáink pedig csak növelték. Ennél édesen butább és semmirekellőbb életformát még nem láttunk. Főztek, vihorásztak, néha sepertek egyet. Az egyik minden nap kifestette vörösre a körmét, soha nem derült ki, hogy miért.

A sziget önmagában is csodás, buja trópusi sziget, de a tenger az, ami mindent visz. Akár a parton ülve nézed, akár messziről a fák mögött látszik egy kis darabka kék, egy kéjközpont édes rezgésbe kezd az agyban. A kék szín új dimenziókat nyert itt. A víz olyan azúr/türkiz/égkék, amilyen színt eddig csak fotoshopban gondoltunk megvalósíthatónak.

A következő posztunkból kiderül, hogy milyen Ázsia legszebb tengerpartja, és mit csinál itt az ember fia tíz napig.

Kochi, eladó fémállatok tanácskoznak.

Kochi, hazefelé a kompon.

Az előzetes képem – nyilván csak filmek és fotók alapján - az indiai vonatokról nem volt valami fényes: zsúfolásig tömött, ócska szerelvények integető tömeggel a tetejükön. És igaz, ami igaz, nem egyszer láttunk már ilyet. Általában véve azonban ez csak egy kis szelete a vasúttortának, én meg lennék elégedve, ha így lehetne otthon vonatozni.
Az indiai vasút 157 éves múltra tekint vissza, és - a 2009-es adat szerint - több, mint hét milliárd embert szállít egy évben.

A MÁV a két osztályával nem igazán teszi lehetővé, hogy mindenki a pénztárcájának és az igényeinek megfelelően utazzon. Nem így az indiai vasút: hat különböző színvonalú (és árú) osztályon utazhatsz.

A legrosszabb és persze legolcsóbb osztály az „unreserved class”. Ide nem kell előre foglalni, ennek következtében nem ritka (de nem is szükségszerű) a tömegnyomor. Ezt látni a filmekben: rácsos ablakok, fürtökben lógó emberek. Ijesztően olcsó.

A következő szint a „second class (chair car)”: hasonló az „unreserved”-hez, csak ide foglalni kell előre, így nincs préselődés.

A „sleeper class” a legalacsonyabb színvonalú alvókocsi. A folyosó két térre oszlik: mindkét oldalán több szintes ágyak vannak (egyik oldalon 2 szint, másik oldalon 2x3 szint). A középsőt nappal felhajthatod, hogy a legalsón mindenki elférjen ülve. Két percenként megjelenik valaki, aki valamilyen ételt-italt árul kiabálva.

Aztán vannak a légkondicionált alvókocsik.
A harmadosztály („ac tier third class”) lényegében egy légkondis sleeper, ahol már függönnyel leválasztott térben vannak az ágyak  (maximum 6) és mindegyikhez jár tiszta lepedő, takaró, párna. A kocsi végében van egy kis mosdó, ahol lehet cicamosdani, fogat mosni. Mi ezen szoktunk utazni, soha nem volt semmi problémánk.

A másod- és elsőosztályon („ac tier second class” és „ac tier first class”) már maximum csak négyen vagytok egy fülkében, a fekvőhelyek kétszintesek. A másodosztály nekünk nem adott sok pluszt a harmadosztályhoz képest, le is szoktunk róla gyorsan.

Elsőhöz még nem volt szerencsénk. Ha valakinek volt, meséljen.

A jegy árát megteendő kilométer alapján számolják, és persze nagyban függ az osztálytól. Az indiai a legolcsóbb vasutak egyike. Olcsóbb, mint otthon. Példaként egy tipikus indiai vonatút: Bombay-Goa éjszakai expressz (600 km, 12 óra, 3 osztály) 11125 Ft kettőnknek.

Ha a pénz számít, a sleeper egy éjszakára, tizenakárhány órákra tolerálható. Ha anyagilag nem vagy annyira kötve, szerintünk megéri a harmadosztály: a légkondi kellemes, a lepedő sokat dob a tisztaságérzeteden, nem árulnak ételt 3 percenként, az utastársak általában barátságos és intelligens, tanult indiaiak: mi sokszor beszélgettünk jót, és van egy pár névjegykártyánk is – még nem ötlöttük miért keresnénk meg valaha is a kikötőtervező mérnököt, de ki tudja.

A kocsik és az ülések egyértelműen számozottak, ezzel soha nem lesz gondod. Volt olyan vonat, ahol minden kocsi ajtajára fel volt ragasztva a kinyomtatott név szerinti utaslista. A kalauznak van egy papírja, amin rajta van, hogy pontosan melyik helyre ki (név, nem, kor) fog felszállni milyen megállóban (sleeper-re ez nem vonatkozik), úgyhogy a felszállás után nem sokkal mindig megjelenik, ellenőrzi a jegyed és az útlevelet, majd soha többé nem látod. Nincs állandó „újfelszállókmenetjegyeitkérem”.

Wc-ből általában kétféle van (legalábbis a harmadosztályon), indiai (link) és európai, kinek mi a vágya. Mi csak az utóbbiban voltunk, ez egy vonat toalettjéhez képest teljesen rendben volt, lányszemmel is. Én, aki rettegek a MÁV wc-ktől, itt könnyebb szívvel indulok el pisilni.

A vonaton van egy nagy konyha, ahol reggelit, ebédet, vacsorát főznek - nem is rosszat. Ha előre megrendeled, adott időben megjelenik a pincér az ételeddel. Legutóbbi utunkon hajnalban felszállván rendeltünk reggelit és ebédet: kemény hétszázötven Forintba fájt mindkettőnknek kétszer jóllakni. Emellett folyamatosan járnak fel-alá a folyosón a legkülönbözőbb dolgokat áruló indiaiak: vehetsz snack-eket, rágcsát, hűtött üdítőt, teát, kávét, még főételt és desszertet is.

Tekintve, hogy az egész ország vonattal közlekedik, a jegyeket jó előre érdemes megvenni. Hogy mennyire előre, az a szakasz terheltségétől és az időzítéstől függ. Goa vagy Mumbai úticéllal vagy nemzeti ünnepekkor legyetek észnél.

A jegyeket 1995 (!) óta meg tudod venni az interneten, kapsz e-mailben egy e-ticket-et, kinyomtatod, ez igazolvánnyal már elegendő. A jegyedet 24 órával az út előtt egy minimális összeg fejében lemondhatod, a pénzt visszautalják a számládra. (Hallod, te Máv?)

A vasúttársaság saját honlapja borzalmas. Minden épeszű turista a cleartrip.com-t használja: remek oldal egyszerű kezelőfelülettel, korrekt kezelési költséggel. Ha nincs jegy a vonatodra, akkor várólistára kerülsz: ha valaki lemondja a jegyét, még kaphatsz jegyet. Érdemes az utolsó percig várni, általában ilyenkor mondják le a legtöbben. (Kerülhetsz RAC listára is, ilyenkor nincs helyed, de felszállhatsz a vonatra. Ha valaki nem száll fel a helyére, a kalauz odaültet.) Csak csodálni tudjuk ezt a hatékony helykihasználást.

A helyi utazási irodákban is vesznek neked jegyet - gyakran kétszeres áron. Ha elfogyott a hely a kívánt vonatra, akkor érdemes velük próbálkozni: gyakran előre lefoglalnak helyeket, hogy később borsos áron eladják a megszorult turistának.

És még valami: a vonatok irreálisan hosszúak. Végtelen hosszú ideig gurulnak be a pályaudvarra, és ha elöl állsz, egyszerűen nem látod, hol érnek véget. Fogadjunk, hogy senki nem bírja végignézni a videón, míg begurul a vonat!

Kochi, Sára kedvenc temploma