madein

Yangon, Mianmar, taxisok ejtőznek.

Mianmarban még a vártnál is rosszabb a net: korlátozott, lassú, sokszor hozzá sem férünk, úgyhogy úgy döntöttünk, a mianmarról írottak és fotózottak thaiföldön kerülnek fel a blogra. Január 8-ától kezdve élni fog a blog.

Mi jól vagyunk, esszük a sok zöldséges rizst és bejgliről álmodozunk.

MarciSára

Hó és fenyő nélküli, de boldog a karácsony Mianmarban, hasonlót mindenkinek otthon!

Mindenekelőtt: Mianmarban korlátozva van az internethozzáférés, így sajnos itt létünk alatt nem tudunk képeket feltölteni a blogba. Thaiföldre visszaérve januárban ezt azonnal pótolni fogjuk.

Ha nem is tudja az ember, hogy pontosan mi is, de arról mindenkinek van fogalma, hogy Mianmarral valami nem stimmel. Valami diktatúra. Mi is elgondolkodtunk, hogy ellátogassunk-e Mianmarba: pont idén voltak a választások, és az eredmény közel sem fedi le azt, amit egy valódi szavazás hozna. (A határon mindenfelé harcok folynak a mai napig, nem mintha ez nem lenne általános.) Köszönhetően az utánaolvasásnak és a sok megerősítő beszélgetésnek külföldiekkel, akik mind-mind nagyon dicsérték az országot és az embereket, úgy döntöttünk: jövünk!

Mianmarban a britek 1947-es kivonulása óta nincs érdemben működő demokrácia - nem mintha előtte bármi ilyesmiről lehetett volna beszélni. Volt itt háborús hős tábornok, temérdek politikai gyilkosság, szocializmus, és egy jóideje már tábornokok váltják egymást a diktatúra élén. Az országot egy katonai elit irányítja a mai napig, a rezsim óriási jómódban él a nyomorgó országhoz képest.

A helyzetet még bonyolítja, hogy Mianmarban több jelentős létszámú kisebbség is él, akik a britek alatt viszonylagos függetlenséget élveztek, és ezeket a jogaikra a mai napig igényt formálnak. Az ország egyes területeire éppen ezért külföldieket be sem engednek, itt a miliciák és a hadsereg lövöldöz egymásra immár hatvan éve.

Az „ellenzék” vezetője egy nemzeti hősként tisztelt nő, Aung San Suu Kyi, „The Lady”, ahogy a burmaiak hívják. Életének jelentős részét töltötte börtönben (1988 óta szinte folyamatosan ott volt), de soha nem volt hajlandó visszavonni semmilyen a „kormányt” kritizáló állítását. Idén szabadult újabb három éves fogságából, amit azért kapott, mert engedély nélkül fogadott egy külföldit (egy amerikai újságírót) az otthonában. Jelenleg háziőrizetben van, a házát megközelíteni nem nagyon szabad. 

Mianmart mintegy tíz éve embargó sújtja az USA és Európa részéről, a külföldi bankok és cégek kivonultak az országból. Clinton és Bush politikája is rezsimellenes volt, Tony Blair pedig turistabojkottot hirdetett az ország ellen. A gazdaságot egyedül a környező országokkal: Thaifölddel és a két naggyal, Indiával és Kínával folytatott kereskedelem tartja életben. A külkereskedelem legnagyobb részét a diktátor környezete irányítja, az egyszeri embereknek az ilyesmi illegális. 

Az embargó miatt az egész ország olyan mintha a nyolcvanas években megállt volna az idő. Yangonban húsz-harminc éves Toyoták és Hondák döcögnek a széteső aszfalton, a kilincsek leesve, a kárpitok lekopva. Az épületek rohadnak, hatalmas a szegénység. Sehol az otthonról jól ismert márkák hirdetései. Olyan, mintha egy időkapszulába kerültél volna.

A burmaiakról nem lehet elmondani, hogy nem próbálnák megváltoztatni a helyzetüket: legutóbb 2007-ben a megugrott üzemanyag árak miatt lett elegük a rendszerből. A buddhista szerzetesek vezetésével tömegek vonultak az utcákon, előbbiek megtagadták a katonáktól a szertartásokat. A hadsereg fegyveres közbelépése elfojtotta a felkelést, később sokakat letartóztattak. 

A 2008-ban megtartott választások előestéjén az ország (és Ázsia) történetének legpusztítóbb vihara, a Nargis ciklon döntötte romba az egész déli partszakaszt. Annak ellenére, hogy mintegy egymillió ember maradt tető és élelem nélkül, a kormány nem engedte be a külföldi segélyeket, a választásokat pedig megtartották. A kormánypárt győzött.

Sok kritika érte és éri a mai napig az idelátogató turistákat azért, hogy a puszta jelenlétükkel legitimizálják az elnyomást, és hogy az itt elköltött pénzük nagy része a rezsim zsebében landol. Maga a Lady is azt nyilatkozta (mondjuk nagyon régen), hogy az ország még nincs készen a turistákra. A szervezett turizmusra nagyrészt igazak is a vádak: lefotózzák a gondosan felújított látványosságokat, majd hazamennek – miközben rengeteg pénzzel támogatják a kormányt.

A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Az idelátogató turista, ha ésszel költi a pénzét és tudatosan „jól” viselkedik, igenis sokat tud segíteni a helyieken. Kis odafigyeléssel nagyrészt kikerülhetőek a kormány belépődíjai, az utazás pedig megoldható kizárólag magánvállalkozások használatával. Az információéhes burmaiak mindig örülnek, ha a saját országodról mesélsz nekik, ha kicsit kinyitod nekik a világot. A hiánycikkek (toll, fogkrém, fogkefe, gyógyszer) ajándékozása a helyi vezetőknek, tanároknak nagy segítség.

És persze hazatérve el kell újságolni mindenkinek, hogy Dél-Kelet Ázsia egyik legkedvesebb és legőszintébb népe küszködik a felszínen-maradásért a gyönyörű országában.

Bármennyire is kényelmes kis életet alakítottunk ki Ko Lantán, kötött a repülőjegyünk Mianmarba, úgyhogy összeszedelőzködtünk, elköszöntünk Ádzsibótól (LINK), és elindultunk Bangkok felé. A Krabiig tartó úton megtaláltuk a thai populáció mogorva és megpuhíthatatlan egyedeit: minden undok embert eldugtak Thaiföld e „jelentéktelen” pontján. Tudtuk mi, hogy nincs olyan, hogy mindenki kedves egy országban, háhá.

Az apró kis kellemetlenkedéseket gyorsan feledtette a kedves család, akinek a kávézójába keveredtünk a buszra várva. Vasárnap lévén az esélytelenek nyugalmával ücsörögtünk az asztalunknál a NatGeo kétéves Kína különkiadását olvasgatva, dominózva, teázgatva.

Elnéztünk a közeli Tescoba is, ami ugyanolyannak bizonyult, mint otthon, csak több volt az izé. Az ország szinte összes bankja képviseltette magát az épületben, és az ország szinte összes bankja képtelennek bizonyult rá, hogy az USD számlánkról USD-t tegyen a kis kezünkbe. Amit mi naivak természetesnek gondoltunk, az itt a legkevésbé sem volt az. A problémát elnapoltuk másnapra, mondván, Bangkokban majd nyilván dobálják utánunk a dollárt.

Az éjszakai buszunk délután 5-kor indult visszafelé. Ázsia tömegközlekedésének a külföldi számára legfontosabb és legvéresebb tulajdonsága az éjszakai „teamegállók” intézménye. Bizonyos időközönként (értsd: amikor végre elaludtál egy tolerálható pozícióban) a busz megáll, felnyomják a teljes világítást, valami öblös férfihang kiabál valamit, mindenki lekászálódik a buszról, és mintha ez a világ természetesebb dolga volna, iszik egy kis csájt vagy eszik egy-két halgolyót.

A thai-ok tökélyre vitték ezt a szép szokást: hajnali egykor olyan vásárcsarnokba érkeztünk, ahol a világ összes létező ételét meg lehetett venni a sült gesztenyétől az instant algán át a grillezett akármiig. A szokásos húsz perc helyett a buszunk eltűnt több, mint egy órára. Ez még az annyira rendíthetetlen ázsiaiaknak is sok volt, nem hogy nekünk. Nagy nehezen kiderítettük egy sráctól, hogy épp szerelik, úgyhogy a következő negyven percet sült gesztenye, ananász, narancslé, keksz és jaj még mennyi minden fogyasztásával töltöttük. Jó is az ilyesmi az éjszaka közepén.

A busz a kényszerszünet ellenére hamarabb ért Bangkokba, mint ígérte, hajnali 4-kor – miután Marci megkapta a kávéadagját – fogtunk egy taxit, hogy egy szállodába, de gyorsan. Egy véget nem érő forgalmi dugókkal terhelt út után bezuhantunk a „vörös lámpás negyed” szélén lévő legendás szállóba, és némi kötelező recepciós-új vendég játszma után kaptunk egy szobát.

A régivágású és önérzetes hotel minden négyzetmétere különféle intelmekkel, szabályokkal, jótanácsokkal, tanításokkal volt tele. A lobbiban elhelyezett könyvecskéktől az étlapba szúrt oldalakig minden a helyes és meglehetősen konzervatív életvitel alapvetéseit ontotta magából. A szexturizmust (fröcsögve) elítélő részek persze érthetőek és üdvözlendőek voltak, de korántsem gondolnánk a helyzetet olyan egyszerűnek, mint ahogy azt beállították. Csak idő kérdése, hogy Marci posztja megjelenjen a szexturizmusról a fotóinkkal.

A teljes nap elment a szükséges dolgok beszerzésére, mint ropogós új USD, útikönyv, fényképezőgép kábel. Ez utóbbihoz szükségünk lenne egy USB kábelre (akkora, mint ami a Nokiákba kell), de Bangkokban ez teljesen érthetetlen módon hiánycikk. Hétezer Forintnál olcsóbban nem találtunk, pedig nem keveset kerestük. Ha valakinek van ötlete, szívesen fogadjuk. Nagyon fáradtan és egy kicsit izgulva feküdtük le aludni, a repülőnk másnap hajnalban indult Yangonba, Mianmar exfővárosába.

Bangkok, hajókikötő: pénztáros néni kisfia nagyon koncentrál a matekházira.

Thaiföld: mindenhol kapható tintahal rágcsa (először halízű, aztán egy darabig édes, legvégül hányásízű)

A thaiföldi tengerpartozásra szánt időnk egy hétre rövidült a betegségem és a királyi születésnap miatt, így feladtuk az összes thaiföldi sziget felfedezésének amúgy is reménytelen célját. A Ko Lanta nevű sziget még nem ötcsillagos szállodatömeg, legyen az - körülbelül így foglalható össze döntésünk háttere.

A szigetre érkezvén fedél után kellett néznünk. A Lonely Planet délkelet-ázsiai kiadásából menedzseljük a thaiföldi kalandozásokat, így sok választási lehetőségünk nincs, mikor a szálláskeresésre kerül a sor, alig említ egyet-kettőt. Itt újra beigazolódott a korábbi tapasztalatunk: nem jó LP által ajánlott helyre menni.

A könyv hatalmas népszerűsége ugyanis tökéletesen alkalmatlanná teszi arra, hogy olcsó szállásokat ajánljon. Mivel minden turista arra a szállásra zúdul, amit az utazóbiblia megdicsér, a tulajdonosok az esetek nagy részében hamar elpofátlanodnak. Jó esetben csak megdrágulnak (nem is kicsit), rosszabb esetben nemtörődömmé és fennhéjázóvá válnak: mi nem egy helyről fordultunk ki a személyzet „nekem tökmindegy, úgyis jönnek még ezren utánad” stílusa miatt.

Lényeg a lényeg, a könyvben ajánlott „olcsó és hangulatos” hely barátságtalan és drága volt. Sem kedvünk, sem erőnk nem volt azonban továbbállni, úgyhogy kivettük egy éjszakára: a nagy táskák nélkül kényelmesebb lesz keresgélni.
Másnap felfedeztük a szigetet, ami – elnézést kérünk a fagyoskodó otthoniaktól - korántsem olyan egzotikus, mint azt az ember Thaiföldről előzetesen elképzeli. A tengerpart gyönyörű, de az Andamán-szigetek (LINK) magasra tette a mércét vadon és egzotikum szempontból. Thaiföldön óriási biznisz a nyaralóépítés, a parton egymást érik a minden jóval felszerelt resort lakótelepek. A megfáradt európai középvezető vásárolhat drága pénzért egy épületet, hogy a nyugdíjas éveit thai prostituáltakkal és olcsó seafooddal tegye színesebbé. (Meséltük már mennyi angol/francia/német férfi-thai nő pár van erre? Mert ijesztően sok.)

A sziget egyik utolsó megmaradt autentikus thai bungalótulajdonosa: Ádzsibó. Szerinte Hutjee Boat-nek kell írni a nevét angolul, mi erről nem vagyunk meggyőződve. (Sára amúgy is azt hitte több napon át, hogy ez egy bérbeadandó hajónak a neve.) Fél nap sétálgatás és szálláskutatás után akadtunk rá a bungalóira egy bűvös 350 bath/bungaló (kb. 2500 Ft) táblát követve a part menti pálmadzsungelben. Az édes-kedves muszlimba beleszeretve azon-nyomban kivettük négy éjszakára az egyik faházikót, és megtalálva a helyünk máris sokkal jobban éreztük magunkat.

Ádzsibónál lazább és kedvesebb embert még nem sodort elénk az elmúlt három hónap. Ha a nap bármelyik szakaszában a család egyik nőtagja valamit kotyvaszt a kert közepén álló „konyhában” (értsd faasztal, széngrill)azonnal mindenkit meg akart vendégelni. A semmiből tudott feltűnni egy fürt banánnal, vagy egy szép, nagy kulcstartóval, amit azon nyomban rá kellett tennünk a kulcsunkra. 
A part és az egyszem út közötti csapás keresztülvisz a telkén, így az összes strandra igyekvő turistát meginvitálta kávéra és megkérdezte, akar-e esetleg bungalót. (Életemben nem hallottam ennyiszer összesen a szót „bungalló”, mint itt egy óra alatt.) Iszonyat viccesen beszél angolul: a thai-ok nem nagyon tudják kimondani az 's' és a 'cs' hangot, de amit ő művel angol nyelv címén, az mindenkit leköröz. Felejthetetlen emlék, mikor egyik reggel együtt kávéztunk vele öten külföldiek: egy itt dolgozó, német búvároktatópár, egy laza muszlim ausztrál srác és mi ketten. Össze-visszabeszélt mindenféléről, felváltva csacsogott és kiabált, aztán egyszer a mondókája közepén csörgött a mobiltelefonja: olyan artikulálatlan, állati üvöltéssel szólt bele valami hallófélét, hogy mindannyian egyszerre kaptunk visszatarthatatlan és hangos röhögőgörcsöt. Mikor lerakta négy-öt bungalló! után, ő is kacagott velünk jóízűen perceken át.

Ádzsibó az egyik bungalló!-ban éldegél ismeretlen számú feleségével, gyerekével és unokájával, boldogan kiabál, és nem vágyik ennél többre. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom a verandánk függőágyában, hallom ahogy thai-ul kiabál valakinek, akárkinek valami nagyon fontosat a bungalló!-ról.

Ko Lanta tengerpartján hintázik a kisfiú.

Bangkok, Sára felfedezi a Jim Thompson-házat.

Bangkok,  a király születésnapján.

A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.

A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így  állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.

Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek  tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.

Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.

Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.

Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.

A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.

A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.

Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.

Bangkok: készül az új felhőkarcoló.

A királyuk születésnapja thai-oknak olyan, mint nekünk augusztus huszadika, csak ebben talán több a lélek, mint a cirkusz. Tűzijáték, tömeg, pénzszórás és strandokról árusított hülye élelmiszerek persze itt is vannak, de egy icipicit tényleg ünnepszag van. Nekünk őscinikus magyaroknak megdöbbentő volt, hogy az emberek kétharmadán nemre és korra való tekintet nélkül az ünnep alkalmából készült rózsaszínű póló van a király jelképével. Azt írta az útikönyv, hogy a thai nép szereti a királyát, de aznap este óta komolyan hisszük: jó vagy rossz, de tényleg egyszerűen csak szeretik - kritika nélkül.

Mi kicsit megkésve, de annál kíváncsibban csapódtunk a vonuló pink thai-okhoz. Kitódultunk az egyik soksávos lezárt főútra, ahol hamar az események sűrűjébe keveredtünk. Én esztelenül fotóztam, Marci nézelődött, a thai-ok izgatottan készülődtek. Volt egy-két kisebb tűzijáték is, de az igazi nagy szám egyértelműen a lampioneregetés volt.

Ingyen osztogatták a vékony kis fémdrótra feszített papírbúrából és egy egy kis éghető toastkenyérből

(igaziból valami éghetőbe áztatott szövet) álló lampionokat, eleinte csak figyeltük és fotóztuk, ahogy lelkesen gyújtogatják, és ha kellőképp feltöltődtek meleg levegővel elengedik őket, aztán nekünk is a kezünkbe nyomtak egyet. Boldogan eregettük a sajátunk, ekkor fotózott le egy hivatásos thai fotós, itt a kép, 'sajnos-hála ég' ezerszer szebb a mieinknél. Dobjatok össze nekünk egy még jobb fotógépre, ígérem, akkor kaptok majd ilyen csúcs minőségű fotókat.

Légballont eregetni csuda jó móka, de amikor ezer meg ezer világító lampion lebeg feletted, amerre csak a szem ellát, akkor érik csak be az élmény. Elképesztően szép volt. Sajnos a fotóink tényleg nem tudják visszaadni tökéletesen, amit láttunk, de minden fotós tudásunkat beleadtuk, hogy legalább megközelítsék.

A tűzijáték is szép, de ez nekünk jobban tetszett. Arról nem is beszélve, hogy személyesebb és olcsóbb is. Ha nem lenne nagyon tűzveszélyes, azt mondanánk, LAMPIONEREGETÉST AUGUSZTUS HUSZADIKÁN!

Bangkok, Jim Thompson, egy amerikai selyemkereskedő házának kertjében egy akváriumban. Huh.

Miután végre visszanyertem a szabadságomat, és el tudtam hagyni a hotelszobát, elindultunk felfedezni a várost. A király születésnapja közeledtével a teljes palotanegyed el volt zárva a turisták elől, úgyhogy nem tudtuk a nyilvánvalóval kezdeni.

Nagy szerencse, hogy Bangkokban nagyon jól működő és kelet-európainak csúcsmodern tömegközlekedés van, úgyhogy, ha épp csak MENTÜNK valahova, az is élményszámba ment. Az én kedvencem a folyón le-föl közlekedő hajó. Kényelmesen és dugómentesen lehet hajókázni a paloták, templomok és felhőkarcolók között hömpölygő folyón. A - legalábbis pesti – közérthetőség kedvéért: mintha az 1-es villamos a Dunán járna. Még egyszer, de nem utoljára: BKV-T A DUNÁRA!

A szárazföldön az úgynevezett skytrain a módi, ami valljuk be, teljesen futurisztikus egy magyar embernek. Ez egy felüljárón közlekedő (többvonalas), szabad ég alatti metró. Vadiúj, tiszta, gondosan kitáblázott, és a lógást a minimumra szorító rendszerben működik. Ilyen egyszerűen és átláthatóan működő metró jegyrendszerhez még nem volt szerencsénk. Éljenek az újra felhasznált jegyek!
Vannak kevésbé izgalmas, elvétve légkondis buszok is, ezek a víz- és felhőkarcolószegény városrészeken járnak. A legritkább esetben vannak angolul feliratozva, a thai-ok közül pedig kevesen beszélnek érthetően angolul, úgyhogy buszozni kicsit nagyobb kihívás, de aki értelmes, annak van úgyis útikönyve busztérképpel, mi Thaiföldet megspóroltuk.

Bangkok valódi nagyváros, tehát mindent európai szükségletünk itt kellett kielégítenünk, minden hiányunk itt kellett pótolnunk a közelgő Mianmar, Laosz és Kambodzsa előtt. Jó sok időnk ment el a szükséges kozmetikumok (nem, nem alapozó, például fogkrém és naptej) és fényképezőgép alkatrészek beszerzésére, némi ruhatárfrissítésre és pláne az oly rég keresett bikini megvásárlására. Gondolom, sem férfinak, sem nőnek nem kell bizonygatnom, ebből nem az elsőt vettük meg.
A készletfeltöltés miatt lényegében egy napunk maradt érdemi városnézésre. A Jim Thompson-ház mellett döntöttünk, ami egyike Bangkok kevéske nem vallási és vásárlási látványosságainak. Jim barátunk egy amerikai katona volt, aki Thaiföldön csinálta meg a szerencséjét. A világháború után felvirágoztatta a thai selyemkereskedelmet, majd az így összeszedett pénzből építtetett egy hagyományos thai stílusú rezidenciát Bangkok külvárosában. Lelkes és jó ízléssel megáldott műgyűjtőként délkelet-ázsiai műtárgyak garmadáját vásárolta össze. Jim haláláról nem sokat tudni: egy malajziai nyaralásán soha nem tért vissza szokásos reggeli sétájáról. Sokféle elmélet létezik a széttépték a vadállatoktól a szándékos eltűnésig, de igazából nem lehet tudni, mi történt. Ma a teljes gyűjteménye a szobákban és a kertben van kiállítva: karbantartott és ízléses múzeum működik itt negyedóránként ingyen idegenvezetéssel.

A házak köré azóta felhőkarcolók épültek, egy kontrasztos múltidőbe váltasz jegyet. Az épületek fából készültek, egy kis kertet zárnak közre, ahol aprólékos műgonddal megtervezett girbe-gurba utacskák vezetnek ide-oda az óriási szobanövények és színes halakkal benépesített kőmedencék között. A legfeltűnőbb és minket legjobban megfogó a kert és a ház erős szimbiózisa volt. Nincs éles határ a kettő között, az örökös jóidő megengedi, hogy csak akkor zárd ki a belső térből a külsőt, ha nagyon muszáj.

Hatalmas szerencsénkre épp ittlétünkkor ünnepelték a király születésnapját. Egész Bangkok díszbe öltözött, nagyszabású ünnepségek voltak városszerte, estére pedig közös lampioneregetést ígértek. Ott voltunk a bulin, küldtünk az égbe miniléghajót és tapsoltunk együtt az őszintén lelkes helyiekkel, nemsokára elmeséljük részletesen.

Bangkok: skytrain végállomás.

Bangkok: a számtalan pláza egyikének földszintje.

Mindenkinek legalább egy ismerőse volt már nyaralni Thaiföldön, mindenki hallott már sztorikat a gyönyörű tengerpartokról, a kedves thai-okról, a ping-pong show-król, nem beszélve a híresen gyönyörű nőkről. Mi is. Tehát van egy elég erős kép az országról az emberben, de valahogy a főváros kívül esik ezen. Nem egy modern metropolisz képe vetül eléd, ha Bangkokra gondolsz, legalábbis mi nem így képzeltük. Vannak „ázsiai” részek persze

, de lényegében ez egy nyüzsgő nagyváros felhőkarcolókkal, Budapestet bőven felülmúló tömegközlekedéssel, hatalmas turistagettóval és gigantikus plázanegyeddel. Még nem merültünk el benne igazán mélyen, de egyelőre érdekes és nagyon élhető városnak tűnik.

Már a bangkoki reptérről a városba tartó buszon éreztem valami ámulatot, de ez akkor sehogy sem fért össze a fáradtsággal. Miután kialudtuk magunkat, átadhattam magam az őszinte rajongásnak, amit olyan sok nyugati turista él meg Bangkokban, és ami miatt olyan sokan telepednek le itt végleg. Bangkok végtelenül izgalmas város: a Nyugat fejlettsége és hatékonysága keveredik Ázsia sokféleségével és forgatagával.

Nemsokára Mianmarba megyünk, ezért megérkezésünk másnapján elrohantunk a mianmari nagykövetségre, hogy idejében megszerezzük a vízumunk. Mikor máskor, mint a sorban álláskor kiderült: Marci megbetegszik. Itt kezdődött utazásunk első 'a férfi nagyon beteg, a nő áldozattal ápol' mindenkinek ismerős fejezete. Szegény összeszedett valami gonosz baktériumot, ami olyan ramazurit csapott az emésztőrendszerében, hogy felülni se tudott wc-re szaladás nélkül.

Alapos és kitartó kórokozóként fittyet hányt a széntabletta és a paracetamol nagyobb adagjaira is, úgyhogy utolsó erőtlen kísérletként, hogy elkerüljük az antibiotikum szedését, bevettem magam egy patikába, hogy ide egy hasfogó csodagyógyszert gyorsan. Ázsia modern orvostudománya azonban nem idegenkedik az antibiotikum használatától, még ki sem tudtam mondani a hasmenés szót, a thai leányzó keze már a polcon kutatott az antibiotikum után. (Recept, mi? Hahaha.)

Di ti tám ödé, di án mong, án ining, mondta nekem hadarva, ő nem ér rá erre egész nap, ugye. Sorry?, kérdeztem én kedvesen és alázatosan, érezve a gyűlöletet. Di ti tám ödé, di án mong, án ining, ismételte el újra mérgesen, minden arcizmával azt kommunikálva, hogy nincs ideje egy gyengeelméjűvel társalogni, adjam oda a pénzt, és ha akarom, vegyem be mind egyszerre, neki aztán édes mindegy. Once again, please, mondtam én még kedvesebben, minden metakommunikációmmal azt üzenve, hogy minden az én hibám, hiszen az én angolomat választja el egy hajszál a kínaitól, és egy életem-egy halálom, én tényleg beadom mindet a Marcinak egyszerre, ha most sem sikerül, de adjon még egy esélyt.

Megszánt, és elszótagolta nekem a használati utasítást még egyszer, úgyhogy végül ki tudtam bogozni: this three times a day, this one morning, one evening (ez háromszor egy nap, ez egyet reggel, egyet este). Megvilágosodva és boldogan felmarkoltam a gyógyszereket, és hazamenekültem, hogy kikúráljam Marcit a rákfenéből.

Az elkövetkező három napban aztán nem volt sok dolgom. Minden türelmemre szükségem volt, de az összes háborús dokumentumfilmet végignéztem egy szó nélkül a különböző tévécsatornákon; megpróbáltam minél többféle „ehető” ételt felhajtani a 7/11-ben; igyekeztem elhitetni Marcival, hogy nem fog meghalni.

A betegség mélypontján éltük meg az utunk eddigi leghosszabb külön eltöltött idejét. Az „expressz” kiállított vízumunkért muszáj volt elmennem, úgyhogy magára hagytam Marcit kétnapi hideg élelemmel, vízzel és a keze ügyében a gyógyszereivel. Először voltam egyedül ilyen hosszan Ázsiában, de Bangkok turistabarát hely, esélyem sem volt eltévedni. A rendkívül komplex út (hajó, metró, gyaloglás) mintegy két órát vett igénybe, de egy kiadós sorban állás után büszkén és elégedetten siettem haza az útlevelet lengetve.

Marci idővel sikeresen meggyógyult, és nekiálltunk várost nézni, hamarosan mesélünk. Nagy mázlinkra most van a thai király születésnapja, az ezt ünneplő fesztiválról beszél mindenki, kíváncsian várjuk azt is.

Namaste India!

Bangkok: az utcán rengeteg stand van rengetegféle étellel, a kislány épp kis tojásokat süt, de nagyon.

méret: 3 287 263 négyzetkilométer

főváros: Új-Delhi

valuta: IRP, indiai rúpia 2010. szeptember-november: 1 USD=45 IRP, 1 IRP=5 HUF

GDP: 3200 $ (per fő)

népesség: kb. 1,2 milliárd fő (atya-gatya!)

vallás: hindu 80,5%, muszlim 13,4%, keresztény 2,3%, szikh 1,9%, egyéb 1,8%

nemzetiségek: indo-árja 72%, dravida 25%, egyéb 3%

vízum: Mindenképp szükséged lesz igazolványképre, a be- és kirepülőjegyre és valószínűleg szállásfoglalásra. Anyagi háttérről szóló igazolást tőlünk nem kérték. Két belépéses vízumhoz: ki-berepjegy, szállásfoglalás India első napjára, Nepál első és utolsó napjára, és az Indiába való visszatérés első napjára. Itt tudod letölteni a jelentkezési lapot. Már írtunk minderről bővebben.

oltások: Budapesten az Országos Epidemiológiai Központban részletesen tájékoztatnak a szükséges oltásokról, az egyéb fontos óvintézkedésekről, és persze be is oltanak. Malária tabletta használatáról is érdeklődni kell, India nagy részén ajánlott a szedése. Mi nem tettük.

egy tejeskávé: 300-350 Ft-ért szörnyen édes porkávé többnyire. A kávégép igazi ritkaság, ők csájt isznak, nem kávét. A nagyvárosokban trendi kávézóláncok üzletei szaporodnak gomba módra. Itt már 450-500 körül van. Az indiaik kizárólag milkkofí néven emlegetik, a milkkáfí szót egy azaz egy darab ember sem értette.

egy sör: Nagyon variál. Egy étteremben vagy bárban 400-tól 750 Ft-ig. Boltban volt 300-ért is.

egy csáj: espresso mennyiségű 25 Ft

egy ebéd egy olcsóbb étteremben két főre: 1200-1500 Ft (Alkohol és a leveseket leszámítva hús nélkül. Ezekkel együtt jóval drágább tud lenni)

egy képeslap bélyeggel haza: 25+150 Ft

mit nem lehet kapni: Még a nagyvárosokban sem találtunk bikinit és tampont.

mit lehet olcsón kapni: Textilt, rossz minőségű hippi ruhákat, kristályokat, (fél)drágaköveket, antikvitást.

helyi közlekedés: Az északi városokban szinte nem létezik tömegközlekedés, biciklis és motoros riksával jár mindenki. Délen jobb. Ha van, akkor félelmetesen olcsó. A vasút remek, olvass róla még itt.

indiaiak: Nehéz kérdés. Észak és dél nagyon más. Észak szegényebb, kulturálisan gazdagabb, ortodoxabb, Dél gazdagabb, turistásabb, befogadóbb. A nyugati turista egyfelől egy mozgó pénzautomata, akit nem bűn lehúzni, aki tökéletesen kívül mozog az ő világukon és ezért a szabályaikon is. Másfelől viszont sokaknak és különösen a fiataloknak maga a menőség, a követendő példa. A fehér bőrünk miatt különlegesnek és szebbnek látnak bennünket. Már írtunk róluk jót is, rosszat is.

csináld-ne csináld:

Nem illik a bal kezed használni. (Ők azzal mossák a fenekük WC után.) Ne azzal fizess, ne azzal nyúlj feléjük. Marci balkezes, és ezekre figyelnie kellett, de például az evéssel nem volt gond.

Figyelj, mert máshogy használják a fejüket igenlő válasz esetén, mint mi. Nem bólintanak, hanem kicsit oldalra biccentik a fejüket.

A templomokban mindig vedd le a cipődet! Úgyis ki lesz írva. Zokni maradhat. Kendő legyen nálad, hogy el tudd takarni a vállad, ha kérik!

Lányok, ez nem a villantás országa, mi térdnél lejjebb érő nadrágot vagy szoknyát és vállat fedő, bő szabású pólót javaslunk.

Az hogy házas vagy-e, van-e családod, mi a foglalkozásod, mennyit keresel teljesen átlagos beszélgető témák, nem indiszkréció.

Semmit ne higgy el egyetlen embernek, kérdezz mindig meg legalább kettőt!

A jelenlegi helyzet szerint mindenképp előre ki kell váltanod. Van három és hat hónapos turistavízum.

Az Indiai Nagykövetség egy rózsadombi villában működik, ide kell felmássz a vízumigényléseddel. A szükséges papírok listája fent van a honlapjukon, az igénylőlapot is le tudod innen tölteni. Mindenképp szükséged lesz igazolványképre, a be- és kirepülőjegyre és valószínűleg szállásfoglalásra. Anyagi háttérről szóló igazolást tőlünk nem kérték.

A vízumigénylés nagyszerű alkalom rá, hogy még otthon megismerkedj az ázsiai bürokrácia fájdalmas működésével. Ha egy rövid nyaralásról van szó, nem lesz problémád, pláne ha utazási irodával mész, ők elintézik neked. Bár a konzul néha szúrópróbaszerűen mégis ragaszkodik hozzá, hogy lásson személyesen. Ha azonban több időt tervezel itt tölteni, és/vagy átugranál egy szomszédos országba (mint mi Nepálba) egy időre, akkor több belépéses vízumra lesz szükséged.

Ez keményebb dió. Találkoztunk olyanokkal, akik nem kapták meg minden könyörgésük ellenére. A konzulnak az volt a kifogása, hogy nincs nepáli vízumuk. Az a választ, hogy Magyarországon nincs nepáli nagykövetség, illetve hogy a nepáli határon gond nélkül lehet vízumot kapni elengedte a füle mellett.

Mi végül kaptunk kétbelépéses, hat hónapos, turistavízumot, de megküzdöttünk érte rendesen. Több konzullal is tárgyaltunk, mindnek új igényei voltak. Mikor harmadszor is visszamentünk minden papírral, ami csak eszükbe jutott (ki-berepjegy, szállásfoglalás India első napjára, Nepál első és utolsó napjára, és az Indiába való visszatérés első napjára), végre megkaptuk.

Ha India, akkor tehenek. A hinduk legszentebb állatai külön posztot érdemelnek, íme a kedvenc tehén fotóink.

A legművészibb:

A legfoltosabb:

A leg'punk'abb:

A leglazább:

A legszebb:

A legbékésebb: