madein

Észak-Mianmar.

Túrázunk.

Iskolás gyerekek örülnek meg nekünk ("Englishmen"-ként elkönyvelt fehér embereknek) az észak-mianmari Shan tartomány egy hegyi falvacskájának iskolájában.

Mandalayba 12 óra éjszakai buszozás után érkeztünk meg Yangonból valamikor hajnal felé. A buszmegállóban mint mindenki, mi is áldozatul estünk egy új, egyszerű, de nagyszerű turistaátbaszásnak. Az utazástól zombi turistákat a LP-ből ismert hotelek tábláival hadonászó, angolul remekül beszélő emberek fogadják, és terelik be a feláras taxiba, ami egyenesen az adott hotelhez visz. A van-e szabad szobájuk kérdésre szemrebbenés nélkül hazudják, hogy van, pedig valójában semmi közük a hotelhez. Mi is eltaxiztunk másfélszeres árért az egyik tele lévő hotelhez, ahelyett, hogy jó utazó módjára fogtunk volna egy autót az út szélén. Később másokkal beszélgetve kiderült, mindenki így érkezett a Mandalayba.

A városba befele menet meg kellett állapítanunk, hogy Dél-Kelet Ázsia talán legszürkébb csücskébe érkeztünk. Mandalay - Yangon belvárosához hasonlóan - négyzetrácsos utcahálózatú városka. Sajnos a Második Világháború alatt két nemzet is porig bombázta a házakat és a királyi palotát. Ami maradt nekünk, az a lélektelen betonépületek végtelenje, és lehangoló poros, szmogos utcák. A kínai határ relatív közelsége miatt rengeteg a kínai kereskedő, aki itt él vagy átutazóban van.

Mivel az egykori palota helyén épített imitációért sokalltuk a fejenként tíz dolláros belépőt, délutánra szereztünk magunknak egy kedvesnek tűnő biciklis riksás srácot, hogy hurcolja a fenekünk templomról templomra. Kezdésképp besurrantunk egy gyönyörű, ici-pici, fából készült fakolostorba, a kevesek egyikébe, amelyik túlélte a háborút.

Ezután elvitt minket a helyi csodatévő buddhaszoborhoz, ami egy nagyméretű, bétellel teleköpködött komplexum közepén nézett békésen a több kiló arany alól a reménykedő helyiekre.

Itt szerencsétlenségünkre belefutottunk egy aljas buddhista szerzetesbe, aki miután kéretlenül végigrángatott a teljes épületegyüttesen, közölte, hogy leszek szíves venni neki egy új köntöst harminc dollárért, mint fizetség. Kiröhögtem, de szegény Sárában leomlott az eddig féltve dédelgetett sztereotípia, miszerint minden buddhista szerzetes kedves, szép, őszinte ember.

Másnap elhajókáztunk Mingunba, ami egy teljesen átlagos burmai falvacska lenne, ha nem itt kezdték volna el építeni a világ legnagyobb sztupáját. Az építtető király azonban meghalt, az épületet soha nem fejezték be, így az eredmény egy teljesen átlagos burmai falu a világ legimpresszívebb téglarakásával.

A félig összeomlott sztupára semmilyen civilizált országban nem engednék föl az embereket, Burmában belépőt is szednek, hogy mezítláb felmászhass. A fentről belátható végtelen síkság és az Ayeyarvaddi folyó látványa azonban kárpótol mindenért.

A hajóúton minden turistát fontolóra vettünk, mint másnapi falutúra partnert, de vagy túl sokan voltak együtt, vagy egyszerűen csak nem voltak szimpik. A francia pár tökéletes barátságtalanságát Sára többszöri mosolygós kísérlete sem tudta megtörni, úgyhogy feladtuk, majd este keresgélünk.

Visszaérve Mandalayba már várt ránk az előzőnapi riksásunk. Az történt ugyanis, hogy előző nap megígértük neki, hogy reggel kivihet a kikötőbe, de mivel nem jelent meg időben, mással mentünk ki. Nem sokkal később megjelent ő is rém dühösen, ő ott volt időben, mi pedig megszegtük az ígéretünk. Kiderült, hogy igaza volt, az órám sietett, úgyhogy kárpótlásként megállapodtunk, hogy ha a hajó visszaér ő fuvarozhat vissza. De miután elvitettük magunk az állatkertbe – ami jóval több volt, mint a reggeli fuvar lett volna -, elkezdett hepciáskodni: az elszalasztott reggeli fuvardíját akarta behajtani rajtunk. Sára iszonyatosan felhúzta magát, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy kárpótoltuk és hogy már így is a földhöz kéne csapkodni a seggét örömében, annyi zsetont kapott. Egy kiabálós vita után végül elküldte az anyjába, és bemenekültünk az állatkertbe, ahol még két óráig csillapodott az igazságérzete. Még soha életemben nem láttam így kiakadni, pláne emberrel kiabálni.

Az állatkert semennyire nem volt jó ötlet: kisméretű ketrecek, rozzant állatok, lerobbant kisvasút, glükózsziruppal összeragasztott hideg popkorn. Hamar haza is szaladtunk vacsizni.

A burmaiak a mai napig hordják a hagyományos nemzeti ruhadarabjaikat. A longyit (ami gyakorlatilag egy csípőn megkötött férfi szoknya) már láthattátok néhány fotón, de ez a szőtt táska is teljesen általános viselet az iskolás gyerekektől a munkába siető férfiakig.

Hsipaw, fogorvos: pedálhajtású fúró.

A burmai férfiak (és elég sok nő is) az indiaiakhoz hasonlóan bételt (a bételdió magvait) rágnak az íze és az élénkítő hatása miatt. Egyrészt feketére színezi a fogaikat, másrészt vér színűt köpnek. Eszméletlen undorító, Yangonban be is van tiltva.

Amarapura tikfa hídján tartanak haza a burmaiak.

Thaiföldhöz hasonlóan itt is minden járókelőre két ételárus esik. A legkülönbözőbb dolgokat tudják elrágcsálni nasiként, rendszeresen láttunk például egyben megsütött kis madárkákat - ott van a kosár hátuljában.

Amarapura.

Mandalay, királyi palota

Mandalay, szuvenírárus.

Eladó madarak Mandalayban.

Mandalay, divatikon néni a nepáli étteremben.

A repülőgépünk hajnalban szállt fel Bangkokból. Egyszer külön posztot fogok írni az éjszakai/hajnali utazás intézményéről, itt kevés a hely ehhez most. A gépen nem voltak sokan, valahogy többen igényeltek vízumot bangkokban, mint ahányan eljöttek az országba valójában. Ez az érzésünk egyébként végig megmaradt, bármerre jártunk.

A belvárosba egy rozzant Toyota mikrobusszal kocsiztunk be a reptérről, aminek az összes ajtaját ugyanaz az egy csavarhúzó nyitotta és zárta. A kocsikázás alatt két dolog rögtön egyértelművé vált: egyrászt Yangon hatalmas, másrészt valahol a nyolcvanas években megszűnt haladni a korral. Otthon csak képeslapokról ismert autók, koszos, feketére szmogolt házak szerte a városban. Lélekmegmozgató atmoszféra.

Yangont a britek építették a 19. század végén a szokásos módon a meglévő település mellé. A belváros ennek megfelelően tökéletesen tükrözi a britek akkori városépítési elképzeléseit: széles, egyenes utcák keresztezik egymást derékszögben, a keresztutcák számozottak, mintha csak New Yorkban lenne az ember. A belvároson kívüli rész  inkább dimbes-dombos kisváros fíling lerobbant lakóházakkal és helyi arannyal fedett buddhista sztupákkal.

Yangon belvárosa teljesen elvarázsolt minket! Már a város hétköznapi létezéséről rengeteget lehet mesélni. Kevés autó jár az utakon, sőt sok keresztutca olyan mintha sétálóvá lenne alakítva. Erről szó sincs: kevesen engedhetnek meg maguknak egy autónyi luxust, drága az üzemanyag, az autók pedig szinte csak a szétesés határán léteznek. Az épületek kevés kivétellel mind a brit időkből maradt omlatag, nagy, századfordulós paloták, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha Budapesten lenne. Sikeresen azonosítottuk például a Ráday utca egyik sarkát. 
Szóval Pesten vagy, valahol a Dohány utca körül, csak elromlott a közvilágítás, a rendszerváltást ünneplő, jól sikerült retro fesztivál van, az emberek pedig mindenüket eladják éppen az utcán.

Egy nagy egybefüggő ázsia-bazár a belváros, az esernyőhuzattól a kiskutyán át a pizsamáig MINDENT meg lehet venni. Az emberek szó szerint itt vesznek meg mindent, amire szükségük van. Ahol nem árulnak valamit, ott enni lehet.

Minden magyarnak volt már köze az Ikea Lack kiasasztalához, tudjátok, amit olyan sok színben lehet venni fillérekért. Na, Yangonban pont ilyen méretű asztalkák borítják a csendes mellékutcákat, a szmogos főutcák járdáit és a kis tereket egyaránt. Icipici kis sámlikon üldögélnek körülöttük az emberek és eszik a reggelijük, az ebédjük, a vacsorájuk. Nagyon aranyos, elég kényelmetlen.

Az emberek nagy része longyit visel, egy jelentős részük teljesen nyugatiasan öltözködik, csak érződik rajtuk a kínai bolt uralom. Teljesen általános, hogy maró kíváncsisággal vizsgálgatnak, szólnak a másiknak, ha esetleg nem vett észre. Ez nem a gyanakvó méregetés, mint Indiában, kedvesek, sőt huncutak, de azért kicsit zavarbaejtő, mikor egy teljes mellékutca pislog rád a tányér felől, hogy azt a mindenit. Sokan köszönnek, és végtelen boldogok, ha rájuk mosolyogsz.
Az utcán lepedőkön árulják a több tízéves magazinokat, újságokat, könyveket. Fiatalok állják, guggolják körbe a vásznat, és turkálnak reménykedve a salátásodó irodalomban.

Rendőrt, katonát nem látni az utcán, legfeljebb egy-két forgalomirányítót. Nyugalom van, mindenki teszi a dolgát. Kéregetővel nem nagyon találkoztunk. A gyerekek utánad szaladnak itt is, de nem cukorkát vagy pénzt szeretnének, hanem egy mosolygós hellót.

Yangon, buddhista fatemplom zsaluja.

Yangon, Swedagon Paya, imádkozó buddhista szerzetes.

Yangon, Swedagon Paya.

Yangon, Swedagon Paya, a mianmari buddhizmus legszentebb sztupája.

Yangon, madárlakások.

Kóborkutyus Yangonban Csucsunak és az ökológiának.

Buddha talpa Yangonban.

Yangon, kedvünkért kinyitott zsinagógában.

Yangon, electricity.

Yangon, a fazon kígyót árult egy kis kosárban, és mikor fotóztuk, mosolyogva vett elő egy zsákból még és még.