Ami nem szerettünk:

A lehúzást. Igazi intézmény ez Indiában, megkerülhetetlen és mindenre kiterjedő. Minden nyugati egy két lábon járó pénztárca az indiaiak szemében, egyszerűen nem bűn tízszeres árat kérni tőle. Ha jól tudsz alkudozni, még akkor sem fogod az indiai árát fizetni, ez teljesen biztos. (Azért az soha nem szabad elfelejteni, hogy még így is nagyon olcsó!)


Az emberek rendíthetetlen nyugalmát, lazaságát és nemtörődömségét.

A rókaképű, rühes, bolhás, sebes, gebe utcakutyákat. Jaj szegények. (A képen lévőnek például nem volt jobb lába.)

Az alkudozást. Vannak, akik szeretik, vannak, akik otthon is bevezetnék, vannak, akik művészi szintre emelik és élvezettel ölnek bele rengeteg időt, hogy olcsóbban megkapjanak valamit - én utáltam. El kell ismerjem, hogy vannak előnyei, hogy tulajdonképp igazságos valahol, de olyan nagyon fárasztó. Utáltam a felesleges köröket az ócska színjátékot, hogy alámondok az árnak, és ha nem adja, szépen kisétálok, úgyis utánam szól majd, ha megéri neki, hogy oké, legyen. Otthon olyan kényelmes az a kis címke a termék oldalán.

A szemetet.

A hazugságot. Ilyen arcátlan és gátlástalan hazugságokat elképzelni sem tudtam otthon. Hogy az a vonat nem létezik, amire jegyünk van, hogy az a szálloda bezárt, akivel két napja még e-maileztem, hogy ezt bizony csak ennyiért lehet megvenni mindenhol. És ezzel a legnagyobb baj az, hogy elkezded általános gyanakvással kezelni azokat az embereket is, akik szimplán csak segíteni akarnak.

A bámulást. Egyszerűen nem tartozik az alapvető szabályok közé, hogy nem bámulunk perceken át valakinek az arcába két méterről. Pláne nem hatan egyszerre, súgdolózva. Lányok, kitartás, valamennyire meg lehet szokni.

A „nem tudom” mint olyan tökéletes ismeretlenségét. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan válaszolták a kérdésünkre, hogy nem tudják rá a választ. Mintha szégyellnivaló volna, inkább mondanak valami tökéletes hülyeséget vagy elirányítanak rossz irányba, csak ne kelljen bevallani: nem tudom.

A masalát. Egy idő után az egyszeri nyugati ölni tudna egy fűszermentes, nem túlkomponált, egyszerű, két-három ízzel bíró ételért.

A forróságot és az izzadságot. Nincs is rosszabb, mint amikor belátod, hogy esélytelen vagy Természet Anyácskával szemben, és feladod a küzdelmet: nem törölgeted, hagyod, hogy patakokban folyjon rólad a verejték. Egészen addig míg a szemedbe nem jut - ami annyira csíp, hogy azt hiszed megvakulsz -, és elölről kezdődik a reménytelen törölgetés.

A koszos gyermekeikkel kéregető fiatal anyákat. Erőszakosak és lerázhatatlanok. Utáltam, hogy együttérzés helyett haragszom rájuk.

A fiatal sráchordákat. Telefonról hangosan hallgatják zenét, oldalról közelítenek meg, és ha elegendően vannak, vihorásznak, bámulnak és fotóznak.

Az informális működést. Hárman háromfélét mondanak a komp indulási időpontjáról, ami persze nem egyezik a hivatalos kiírással. A komp végül elindul veled, de vagy alig éred el, vagy három órával később, mint a legkorábbi tipp volt.


Sára utálta, Marcinak közömbös volt:

Az indiaiak tárva-nyitva hagyják a hotelszobájuk ajtaját. Utáltam, hogy nem tudtam úgy végigmenni a folyosón, hogy ne bámult volna a képembe egy az ágyon fekve a farkát vakargató, dagadt, bajszos indiai hapsi.

Nem szerettem, hogy mindig mindenhol attrakció voltam. Nem lehetett úgy besétálni egy helyi étterembe, hogy ne bökje meg mindenki a szomszédját: nézd csak. Ezek után pedig megindult a fiatal fiúk áthelyezkedése a jobb látószögért. Ráadásul Marciban soha nem támadt fel egy szemernyi féltékeny birtoklástudat sem, hogy jelentőségteljesen odanézzen, és szétrebbentse a verebeket, inkább élvezte a szituációt. (A szőkék szenvedéseibe bele sem merek gondolni.)

A köpködést. A hang, a látvány, az eredmény. Pláne, hogy egyfolytában dohányt rágnak, és pirosat köpnek tőle. Az öregasszonyok is. Ehhez én túlságosan is prűd európai vagyok.