madein

A képek nem azért ilyen színtelenek, mert elrontottunk valamit, egyszerűen ilyen nagy a szmog Kínában. Varázsolhattunk volna rajtuk, hogy szebbek legyenek, de nem tettük, azt akarjuk megmutatni, amit szabad szemmel láttunk.

Az utolsó pekingi napunkon szedtük össze magunkat a betegségből  annyira, hogy elzarándokoljunk a Nagy Falig, és mászkáljunk egy kicsit rajta fel s alá, mint jó turista. A szállásunk utazási irodája ajánlott háromféle nagyfalat is túra jelleggel. Az olcsóról tudtuk, hogy kerülni kell mint a tüzet, mert a közeli szakaszra visz, ahol annyi a turista, hogy a kisebb gyerekeket és a bátortalanabb európaiakat agyontapossák.

A maradék kettőből, ahova mi igazán szerettünk volna menni, azt épp felújították, így kizárásos alapon a Mutianyu szakaszra esett a választásunk. Mivel sokalltuk a 12ezer Ft/fő árat, amire még a belépőt is rá kellett volna fizetnünk, úgy gondoltuk, hogy nekivágunk tömegközlekedéssel és minibusszal.

Reggel elmetróztunk a megfelelő buszpályaudvarig, amit kivételesen ott találtuk meg, ahol a térképen is volt, és fel is pattantunk gyorsan a 906-os buszra, ami a Moszkva tér helyett egy megfelelő autópálya szakaszig repített minket. Itt két kedves lány segítségével egyedüli nyugatiként leszálltunk a buszról, és az ott megtalált egyetlen minibuszossal kezdtünk el tárgyalni egy értelmes fuvardíjról. Sikerült kb. a felére lealkudnunk az általa ajánlott viteldíjat, am még így is rengeteg pénzt jelentett. A Mutianyu Nagy Falnál található gigaparkolókomplexumig azon tanakodtunk, hogy:a. mennyire lettünk pofátlanul átverve,b. még így is, mi az ördög kerül a buszos-csoportos verziónál majdnem háromszor ennyibe.

A parkoknál, teljesen zöldfülű módon, sikerült még megenni a sofőrünk gusztustalan húzását, miszerint „ő tud egy olcsóbb éttermet a Subway-nél”, és fizetni 2500 Ft-t egy undorító frájdrájszért és két teáért. Sára még okosan előre megkérdezte, hogy mennyi a rizs, és azt nem tudta a sátáni nő felverni, de a mindig fillérekért kapott teára nem kérdeztünk rá, hát azért kért csillagászati összeget. Ettől aztán az agyam ledobta a láncot, és a sílift tetejéig bazdmegoltam, szegény szerencsétlen Sára meg szoborként hallgatta.

Mert persze a falra síliftlibegő visz fel, ha akarod. Mi akartuk. Annak ellenére, hogy a bejáratnál kiderült, az utóbbi években – a kétéves útikönyvben említetthez képest - az itteni belépő ára is a duplájára emelkedett, mint oly sok helyen eddig Kínában. Plusz a libegő ára. 
A Nagy Fal maga grandiózus és felemelő, ha az ember kifogja azt az öt napot az évben, amikor a környéket nem lepi el egyenletesen a szürke szmog. Mi egy közepesen jó napot választottunk, még a viszonylag távol lévő dombokat is láttuk, igaz szürkén, kicsit sem zöld növényzettel.

Három örökérvényű dolgot sikerült megállapítanunk a falról: nagyon hosszú (ahogy gondolnád), néhol nagyon meredek (nem is gondolnád), és ahova út vezet, ott nagyon sok rajt a turista (gondolnád, gondolnád, de azért rossz).

Viszonylag könnyen szabadultunk meg a késztetéstől, hogy mind az öt  bejárható kilométert bejárjuk, és egy okosan választott kitérővel lesétáltunk a domboldalról a bejáratig, lefelé menet biztosítva minden izzadó felfelé mászót, hogy már nincs olyan messze és nem olyan meredek, csak egy kicsit. Lent mereven előrekoncentrálva, rendíthetetlenül ignorálva mindenkit áthatoltunk a félelmetes koncentrációjú gagyiárus soron, és bepattantunk a minibuszunkba.
Ez letett minket valahol teljesen máshol, mint ahol felvett, „jön ám ide is a busz” felkiáltással.

Jött is, de mint kiderült, a világ ezen részén legalább három 906-os jelzésű zöld busz közlekedik, amik mindössze a számok mellé firkantott, számunkra tökéletesen megkülönböztethetetlen karakterekben és nem mellesleg a bejárt útvonalukban különböznek. 
Mi hősiesen mindegyikre fel-, majd különböző mennyiségű másodperc után mindegyikről leszálltunk, hol a sofőr, hol az utasok biztatására. Pont mielőtt komédiába fulladtunk volna (még szerencse, hogy a kínaiak nem nagyon nevetnek, mert hogy mi halálra röhögtük volna magunkon magunkat otthon, a hetes megállójában, az biztos), a legtömöttebben érkező 906-os busz valóban Pekingbe tartott.

A buszon öt azaz öt darab kínai kooperációjából kiderült, hogy huszonnégy yuant kell fizetnünk a jegyekért, amit mi hálásan megtettünk, majd állva összepréselődve mintegy száz kínaival. Innentől 3 óra volt a dugókkal és durva fékezésekkel teli út, aminek minden egyes megállójában akadt egy hatvanas néni, aki mindenképpen megpróbált - valószínűleg titkos ülőhelyek reményében - az első ajtón felszállva hátrajutni a busz hátuljába, rajtunk, gyerekeken, és más kevésbé elhivatott néniken keresztül. Egy idő után persze mind rájött, hogy a tömeg annyira zsúfolt, hogy a szerencsésebbje is maximum annyit tud mozdulni, hogy felváltva kapaszkodik a jobb és bal kezével, úgyhogy maradtak ameddig jutottak levegő és kapaszkodó nélkül.

Gyilkos út volt, mi ételekről való álmodozással töltöttük, és egyben érkeztünk a buszállomásra, ahonnan rohantunk haza, mert estére akrobata show-ra volt jegyünk.

Mi szentül meg voltunk győződve, hogy ezt  kedves öreg magyar bácsikák gyártják kis mennyiségben a pici magyar gyerekek lokális örömére.

Datong meletti Yungang barlangok egyikében.

Datong körül

Sajnos későn kezdtük venni a fáradtságot, hogy lefotózzuk ezeket a gyöngyszemeket, és a legviccesebbekről nincs bizonyítékunk, de van néhány egész jó fotó angol, de leginkább chinglish feliratokról:

Mi inkább nem fotóztunk:

Egy városfalon kiírva:

Misztikus tűz haiku:

Összecsúszott picit:

Egy pici mező közepén!:

Nem cicóztak:

A krumpli megégeti a marhát.

A kedvencünk, exit helyett:

Mindenki - korra és nemre való tekintet nélkül - mániásan fotózza a virágokat, különösen, ha fa virágáról van szó.

A blog kedvéért mi is készítettünk egy művészi virágképet csak nektek, ha nem is makró, de szívből van:

(A zebrán átkelős képek egytől-egyig nekünk zöld lámpánál készültek. Én csak fotóztam, Marci meg karon fogva vitt át a zebrán a kocsikat kerülgetve.)

DK-Ázsiáról mindenki azt gondolja otthon, hogy a tömegközlekedés egy katasztrófa, nincs járda, nincs zebra, az utakon őrült riksások és motorosok száguldoznak. És nem járnak messze az igazságtól. De aztán meg mégiscsak.

Itt valóban nincsenek olyan szigorú szabályok, mint otthon, itt inkább van a tömegnek egy közös ritmusa, egy lüktetése, amit a megtanulsz felismerni, nagyobb gondok nélkül tudsz eljutni bárhonnan bárhova. Nyolc hónap alatt mondhatjuk, hogy kiismertük magunkat mind alkalmi motorosként, mint gyalogosként, és különösebb félelem nélkül kelünk át a hatsávos főúton is.

Mivel nem nagyon vannak szabályok, mindenki nagyon figyel a másikra. Sosem tudhatod például, hogy hirtelen milyen irányból kell kikerülj vagy figyelembe vegyél egy motorost: jöhet mögüled jobb vagy bal oldalon is, jöhet egész nyugodtan szembe, de jöhet oldalról, vagy rád fordulhat 180 fokban előlről is, úgyhogy lassan mész, és odafigyelsz. Cserébe senki nem idegeskedik vagy morog, bénázhatsz, mehetsz lassan, minden megtörténhet, semmi nem ciki vagy tilos.

Dk-Ázsiában. De nem Kínában.

Ez mindent felrúgott, amit eddig láttunk. Itt van zebra, járda, közlekedési lámpa, forgalomirányító, minden, ami szem-szájnak ingere, csak épp senki nem figyel rá. Na ennél jobban semmi nem tud összekavarni: vannak szabályok, amiket te ösztönszerűen betartanál, de ezek szimplán mindenkit hidegen hagynak, úgyhogy lényegében konstans életveszélyben vagy.

A kétféle közlekedés, amit láttunk, az jobban vagy rosszabbul, de működött: vagy volt szabály, és betartották, mint mondjuk Szingapúrban (vagy otthon) vagy nem volt, de az áramlat elve és egymásrafigyelés kiváltotta (pl.: India, Laosz, Kambodzsa). A kínai - és különösen pekingi - módi azonban úgy ötvözi a kettőt, hogy esélyed nincs életben maradni jó reflexek, kellő mennyiségű agresszió és sok sprint nélkül.

Íme Peking közlekedése:

Borzalmasan széles utak, ezeken végtelen hosszúnak tűnő zebrák, amelyek vége a szmogba veszik sokszor. Nagyon sokat kell várni némelyik gyalogos zöldre, az emberek többsége nem is bajlódik ezzel, nekivág átkelni a száguldó autók között. A piros lámpánál az autók nagy része aztán megáll, egy része viszont nem, nem is beszélve az oldalról ötvennel bekanyaradókról. Tehát elindulsz át a zebrán az elérhetetlennek látszó másik oldal felé, de bármikor ledudálhat egy száguldó csuklós busz vagy egy őrült taxis. Ilyenkor rohansz az életedért.

Ennél jobb, mikor nagyon sokáig kell várni a zöldre, és egy nagy csoport kínai megunva a várakozást elindul át az úton, mert épp nem jön semmi. Ekkor feltűnik a távolban egy kb. százzal feléjük száguldó taxis, aki már száz méterről nyomja a dudát megállás nélkül, és egy pillanatig nem gondolkodik a lassítás lehetőségén. Egyenesen beleszáguld a tömeg közepébe, akik vetődnek, amerre tudnak. Neki van zöld ugye, gondolhatja, a babakocsis anyuka nem tudom mit gondol, de az tuti, hogy a következő pirosba is bele fogja tolni a kocsit, milliószor néztük végig ugyanezt a jelenetet.

A pekingi városvezetés is aggódhat, mert a forgalmasabb kereszteződéseknél és szélesebb járdéknál vannak kukásmellényes embberek, jellemzően nem egy, hanem három-négy, akik csak azért felelnek, hogy a járókelők kizárólag akkor menjenek át, mikor nekik zöld van. (Ilyen emberek egyébként a fontosabb buszmegállókban dolgoznak, ahol a buszra várakozókat rendezik kígyózó sorokba. A lenti képet látva, nem mindig sikerül, de ez ismerős otthonról.)

Lehet, hogy csak mi nem értettük a rendszert, amiben ez működik, de eléggé úgy tűnt, hogy nem egyeztetnek különösen egymással, mert volt, hogy a zebra feléig jutottunk egy heves zászlólebegtetés és ideges útnak indító kiabálás nyomán, mikor a másik, út közepén állló fazon már üvöltött velünk, hogy most nem lehet átmenni, itt meg kell állni. Állsz az út közepén, tűnődve, hogy vajon a gyorsan közledő busz arrébb megy-e egy kicsit, mikor integet a fazon mellőled, hogy indulhatsz. A másik irányból veled szembe érkezőket ugyanekkor, ugyanezen a szakaszon azonban nem engedi elindulni az ő oldali zászlósuk.

Többször volt, hogy zöldben, zebrán átkelve nagyon kicsivel úsztuk meg, hogy elüssenek, ilyenkor az ijedt elvetődés után nagyon kevés kellett volna hozzá, hogy ne üssünk teljes erőből a motorháztetőre, hogy te nem vagy normális. Busz, motor, terepjáró, taxi - mindhez volt szerencsénk.

A járda. A járdák általában szélesek, nem csoda, hiszen nagy tömegeket szolgálnak ki. A gyalogosoké a főszerep, de ez nem szigorú dolog, számtalan robogós érzi úgy, hogy itt hamarabb jut előre, mint autókat kerülgetve, hát nemes egyszerűséggel nekiáll a tömegben éktelenül dudálva minket kerülgetni. De ez a jobbik eset, mert legalább messziről tudod, hogy el fog melletted haladni. A rosszabb, mikor egy duda nélküli, szinte hangtalan villanyrobogó -amiből egyébként nagy pirospontként rengeteg van Pekingben - nyit utat magának az ijedt tömegben.

A kedvencünk egyébként nem Pekingben, hanem Xiánban esett meg velünk, ahol egy nagy plázaépítkezés az egész járdát elfoglalta. Az építkezést körbevették egy embermagas kerítéssel, és ezzel minden gyalogost leszorítottak a buszsávba. Mentél a tömeggel a buszsávban és imádkoztál, hogy a hátulról rendszeresen dudálva érkező buszok még időben lassítsanak, illetve ha nem teszik, ijedtedben ne egy robogó elé ugorj, amik közöttünk cirkáltak. Na az egy pokol volt.

Eltűntek a biciklisek sanos, alig láttunk, helyüket a villanymotorok vették át, amik kellemesen (és kellemetlenül, lásd fent) halkak és egészen menők.

Bögrés tészta. A hatalmas adag, instant tészta fillérekért kapható mindenhol. Sokféle ízesítés, egyformán rossz egyeníz, de sokszor ez az egyetlen megoldás, hogy meleget egyél. A vonatra egy kínai átlagosan hármat-négyet hoz magával egy olyan tíz órás útra. Ingyen van iható, tűzforró csapvíz, azt - a különféle gyanűs porok után - csak ráöntöd, és két perc múlva kész a reggeli/tízórai/ebéd/uzsonna/vacsora.

Ehhe nincs mit hozzáfűzni, gondolom mindenkiben feltámadt a vágy, hogy vegyen egyet.

Xian muszlim piacán. A barna fánk nagyon édes, de finom. A piac Sárának jobban tetszett, mint az agyagkatonák.

A Tiltott Város Kína hatalmi központja volt közel ötszáz évig. A Ming dinasztia  Yongle császára építtette az előző Yuan dinasztia palotájának a helyére a tizenötödik században. Mikor a mandzsuk elfoglalták Kínát, és vele együtt a Tiltott Várost, annak bizonyos részeit átépíttették, de a lényegen nem változtattak, így a mai napig az eredeti elképzelés szerint állnak a falak és pagodák.

A Tiltott Városnak több napos betegeskedés után végül egyedül vágtam neki. Sikerült kiválasztanom a tíz napos pekingi tartózkodásunk leghidegebb és legszelesebb napját, ami szerencsésnek bizonyult, mivel viszonylag kevés turistacsoporttal kellett megküzdenem.
Még a kapunál szereztem egy magyar (!) nyelvű audióguide-ot, ami a gps nevű varázslat alapján működött gyanítom, mert bekapcsolt minden nagyobb téren, és egy kellemetlen női hang elmagyarázta kínaiéttermes magyarul (!), hogy melyik császár, melyik épületben, a nap melyik szakában épp mit csinált.

Kiábrándító, de tény: a Tiltott Város rengeteg nagy betonozott grundból és az őket elválasztó kapukból áll. Jelen állapotában élettelen, a szemnek redundáns, szerintem csak a legelhivatottabb kínamániások vetődnek el az eldugottabb épületekbe, hogy megtekintsék egy eunuch valahai, ma teljesen üres hálóhelyét. Ahol  gazdag, interaktív kiállítások állhatnának, ott közepesen érdekes, unalmas vagy baromi unalmas porosodók töltenek meg néhány épületet. A maradék teljesen üres. Azt kell mondjam, hogy számomra az öt rokokó karosszék és néhány korhadó puskatus több hangulatot varázsolt a gödöllői kastélyban.

Sokat ront a hangulaton az is, hogy a bejárható terület nagy része vibráló színekben pompázik, mintha két éve mindent, de mindent, a semmiből újáépítettek volna.

A legérdekesebb helyek a tróntermek, ahova azonban sajnos nem engednek be senkit. Közel meg csak kínai tud hozzájuk menni: európai közelharcban esélytelen Dowager Xixi sötétben álló trónjának látványáért elhivatott kínai turistával szemben.

A pofátlan „múzeum a múzeumban” elv itt is megvolt: vannak helyek, így az órakiállítás is, amit csak plusz pénz befizetése után lehet megnézni. Ez az órakiállítás az, ami tényleg érdekes. Illetve ez is befogadhatatlan a félhomályával és a vitrinekben porosodó gigantikus, de nem működő óráival.

Ahhoz képest, hogy milyen drága a belépő és mennyire „kötelező” a látnivaló, nekem csalódás volt. Nem tudom, aki volt még itt, szólaljon meg, hogy is van ez a híres Tiltott Város dolog.

Xian egy szentélye előtt.

Peking egyik legszebb részén.

Xián egyik leggiccsesebb szobra.

Marci Pekingből:

Pekingbe délután ért be a vonatunk. Némi tanácstalankodás után megtaláltuk a metrót, majd egy nagyobb internetkávézó kereső akció után a szállásunkat is. Aznap már nem is nagyon csináltunk semmit, csak ettünk egy turistacsapdának tűnő étteremben, ahol a végén persze turistacsapdának megfelelően jól lehúztak, majd lefeküdtünk aludni.

Másnap óriási gyaloglás árán felfedeztük Pekinget. Az eredeti célunk az volt, hogy megtaláljuk a hamisítványpiacokat, amiket az útikönyvünk ajánlott, és vegyünk meleg ruhát, lévén tíz fok körül volt az idő egész nap. Sajnos a város két év alatt annyira megváltozott, hogy némelyik metrómegállóból feljőve sem a hely neve, sem az oda befutó utcák száma nem stimmelt.

Hasonlóan szerencsétlenül jártunk a piacokkal is: amelyiknek megtaláltuk a helyét, ott zömmel már egy pláza vagy felhőkarcoló vagy tömbház vagy épp egy parkoló éktelenkedett. A tetejébe az ajánlott éttermeket sem sikerült megtalálnunk, persze azok is épp bezártak és-vagy lebontották őket.

A város pedig nagy, szürke betonozott gusztustalanság, ahol húsz percet sem szívesen gyalogol az ember, nemhogy egy egész napot. Az egész városon óriási ezersávos autópályák haladnak keresztbe kasul, ahol kereszteződnek, ott egész egyszerűen mindenki mindenfelé megy. Fel van festve ugyan egy focipálya hosszú zebra, aminek a végét rossz időben talán nem is látod, de ezen átmenni ugyanúgy életveszélyes.

Mindenki borzalmasan vezet, rettenetesen agresszívak, messziről dudálva, teljes sebességgel száguldanak bele a zebrán átkelő tömegbe. Sok kereszteződésben - amellett, hogy lámpa van - akad néhány kukásmellényes forgalomirányító is, akik ezen a káoszon igyekszenek úrrá lenni. Teljesen eredménytelenül.

Még sehol nem féltünk ennyire utcán közlekedni. Sára egyenesen rettegett. Indiában nincsenek szabályok, mindenki össze vissza közlekedik, nincs közvilágítás és bármikor betéved az autópályára egy csorda tehén, de legalább figyelnek egymásra az emberek, folyamatosan és éberen. Ha kiismered a „rendszert” már nem esik bántódásod.

Az első nap végére teljesen összetörten tértünk vissza a szállásunkra, Peking nem jó hely. Sőt, rossz hely. Másnapra mindketten belázasodtunk, és elhatalmasodott rajtunk az általános kínaigyűlölet. Valószínűleg megfáztunk és valamilyen ételmérgezésünk is lehetett az előző napi vacsorától. Én két napig nyomtam az ágyat, de a Sára még egy hét után sem mert kimozdulni a városba, felerészben a betegsége, felerészben a rettegett kínaiak miatt.

Mikor már kicsit jobban éreztem magam, elkezdtem a betegnek európai ételeket, kenyeret, pizzát, egyebet hordani, hogy egy kicsit kirobbantsam az elhatalmasodott undorából, amivel a világot és szűkebb környezetét, Pekinget szemlélte, az állapota azonban csak lassan javult.

Elmentem egyedül megnézni a tiltott várost - amiről majd egy külön bejegyzésben -, és néhány egyéb jelentéktelenebb múzeumot. Mikor erőnek erejével kirángattam az utcára, sikerült egy hosszabb sétát is megtennünk közösen csak egy egész kicsi ájulós rosszulléttel.

Utána úgy éreztük, hogy ismét alkalmasak vagyunk rá, hogy befogadjunk látnivalókat és egy-két kínait. El is határoztuk, hogy másnap megnézzük a kötelező Nagyfalat, hogy a lehető leggyorsabban elmenekülhessünk ebből a rettenetes városból.

Sára a szobából:

Az út legelején, Delhiben éreztem azt utoljára, hogy nem vagyok hajlandó kimenni a szobám magányából, mert nem éri meg. Na Pekingben – nyilván a kálváriánk hatására – újra előbukkant az érzés, hogy a hotelszobában jobb érzés lenni, mint a városban.

Miért?

Mert nekem jönnek, bámulnak, megfognak, nem őszinték, rám kiabálnak, lehúznak, elütnek a zebrán, nem értik, amit mondok nekik, nem is igyekeznek megérteni, nem lehet érteni, amit mondanak, minden szürke, minden túl nagy.

A látnivalót nem lehet megtalálni, mert egy új pláza miatt elköltöztették, ha megtaláljuk, a kínai turistacsoportoktól nem látni, ha látjuk is, giccsesen fel van újítva és a lényege elveszett.

Szóval nekem nem jött be Peking, és csak arra tudtam gondolni, hogy továbbálljunk innen. Ha kicsit lenyugodtam, írok egy-két értelmesebb gondolatot is róla.

Az agyagkatonáktól nem messze.

Ping-pong pali Pekingben.

Kúl cipőbolt Pingyaoban.

Karamellel leöntött különféle húsgolyók vagy apró virslik vannak felszúrva egy pálcikára. Ezt zabálják a kínaiak a nap bármely szakaszában. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy kipróbálom, de nem vitt rá a lélek végül. A képen a maradék.

Akinek ma van a nulladik születésnapja!

Férfiak beszélgetnek a főutcán, Pingyao

Poszt a tulou vagyis körház lakberendezésről:

Előszoba:

Fürdőszoba:

Variációk a konyhára:

Konyha1:

Konyha2:

Nagy levegőt vettünk, és felszálltunk a kompra. Hajnali fél hat volt, elindultunk Yongding felé.

Yongding vidékén az itt élő emberek furcsa soklakásos körházakat építettek öt-hatszáz évvel ezelőtt. A kínai történelemben sok olyan időszak van, ami inkább hasonlít feudális anarchiára, mint egy központosított birodalomra, ezeket átvészelendő eszelték ki a hakkák - vándorló kínai népcsoport - a házépítés új módját. Így együtt tudott élni száz, százötven család egy fallal körülvett házban, így biztosítva, hogy csak a nagyobb rablóbandák tudják elrabolni a disznóikat és megerőszakolni a lányaikat.

Xiamenből mi a Yongding térség központjában fekvő Yongding faluba vettünk jegyet egy buszra. Az állomáson szerencsésen találkoztunk egy több nyelven beszélő kínai nővel, Cherryvel, akivel mint kiderült egy helyre tartottunk, és aki nélkül valószínűleg már az elején rossz helyen szállunk volna le vagy ilyesmi.

Cherry nagyszülei Malajziába vándoroltak jobb megélhetés reményében, ő már itt nőtt fel malájok, kínaiak, indiaiak között. Az egyetemen angol és francia szakos volt, egy évet tanult az USA-ban, végül pedig Dél-Franciaországban diplomázott egy több éves ösztöndíjjal. Végül itt telepedett le, angolul tanított egy középiskolában, hozzáment egy laoszi férfihez, akitől van egy lány, és akitől azóta elvált. Anyanyelvi szinten beszél franciául, remekül angolul és egyre kevésbé kínaiul.

A buszunkra a tervezett megérkezésünk előtt felszállt egy parasztasszony, és elkezdte Cherryt meggyőzni valamiről, amit aztán nekünk is alaposan elmagyarázott, persze mi csak mosolyogtunk rá. Kínai útitársunkra hatott a szöveg, mert mikor egy kanyarban megállt a busz, a göndör hajú nővel együtt leszállt, és intett nekünk is, hogy szálljunk le. Ezek után egy autóval és egy szótlan kínai paraszttal eljutottunk egy településre, aminek megpróbáltuk kideríteni, de a mai napig nem tudjuk a nevét.

A település szélén egy kisebb méretű tulounál szálltunk ki teljesen tanácstalanul. Nem értettük, mi a halál folyik itt, mint kiderült Cherrynek sujtása sincs a helyi dialektusról, így ő pont olyan elveszett volt mint mi.

A sofőr paraszt eltűnt, és előkerült egy másik, aki betolt minket a mellettünk lévő körházba, és a harmadikon mutatott két cella szerű szobát, majd lerajzolta, hogy fejenként 2000 Ft a belépő, a lyuk pedig, ahol aludni lehet pisivödörrel, az meg 1500. Később rájöttünk, hogy a fazon a kocsival sunyin a kertek alatt bejuttatott minket egy furcsa hakka skanzen faluba, és mivel a belépőt a fal másik végén szedik, szépen zsebre tette a mienket. Jegy helyett csak egy tanácsot kaptunk: ne menjünk ki, mert aztán soha többé nem engednek vissza minket.

Mi elég idegesek voltunk, mert hajnalban vissza kellett jutnunk Longyanig, a helyi nagyvárosig, hogy onnan elérjük a tartományfővárosból, Fuzhouból induló vonatunkat, úgyhogy Sára még tapasztalatlan/reménykedő/öröknaiv kínai utazóként minden helyit bepróbált angolul. A sofőrünk, aki időközben újra előkerült, a Longyanig tartó utunkat több, mint 25.000 Ft-ért gondolta versenyképesnek, és váltig állította, hogy nincs busz, ne is próbálkozzunk.

Szerencsére száz méterrel arrébb megtaláltuk a falu egyetlen ötven év alatti lakosát, aki nemcsak hogy fiatal volt, még angolul is tudott, és mellesleg az egyetlen hivatalos szállást is üzemeltette. Tőle aztán megtudtuk, hogy óránként jár a busz a falu végéből Longyanba, onnan meg Fuzhouba.

Ez aztán kellőképpen megnyugtatott minket ahhoz hogy a nap hátralévő részét falunézéssel, beszélgetéssel és szárított mangó zabálással töltsük. Miközben jártuk a faluban a tuloukat, a szociálisan kiéhezett Sára teljesen elmerült az újonnan talált barátnőnk életében.

A falu ténylegesen jobban hasonlított egy skanzenre mint igazi falura, festői kis patakkal meg díszkövezett utacskával a látványosság között. A faluban a kínai falvakra oly jellemzően szinte már csak aggastyánok és kisgyerekek éltek, ők sem sokan, egy száz lakásos épületre jó ha jutott harminc lakos.

Maguk az épületek szerintem lenyűgözőek. Ici-pici lakásokban egész közösségek éltek itt egykoron egymás hegyén-hátán. Voltak saját szentjeik, leginkább a klánalapító ősök, akiknek oltárokon füstölőket gyújtottak a ház közepén. Itt kapott helyet minden más közösségi tér is, a nagyobb tulouknak még saját kocsmája/étterme is volt. A körülmények spártaiak, itt vannak még jópofa képek.

A helyiek dohánytermesztésből éltek több száz éven át meglehetősen jól, egészen addig míg a kommunisták államosították az egész dohányipart. Ekkor az itt élő munkaképes lakosság elköltözött, hátrahagyva az öregeket, akik eztán a távolba szakadt fiaik, lányaik gyermekeit neveli iskolás korukig a mai napig.

Este még sikerült elcsípnünk a helyi asszonyok furcsa aerobic/népitánc/tömegsport eseményét, és enni egy kis vacsorát a kedves srác éttermében, majd lefeküdtünk aludni, hogy másnap hajnalban elinduljunk Longyanon és Fuzhoun át Pekingbe.

Gulangyu sziget, szuvenírbolt