(A zebrán átkelős képek egytől-egyig nekünk zöld lámpánál készültek. Én csak fotóztam, Marci meg karon fogva vitt át a zebrán a kocsikat kerülgetve.)

DK-Ázsiáról mindenki azt gondolja otthon, hogy a tömegközlekedés egy katasztrófa, nincs járda, nincs zebra, az utakon őrült riksások és motorosok száguldoznak. És nem járnak messze az igazságtól. De aztán meg mégiscsak.

Itt valóban nincsenek olyan szigorú szabályok, mint otthon, itt inkább van a tömegnek egy közös ritmusa, egy lüktetése, amit a megtanulsz felismerni, nagyobb gondok nélkül tudsz eljutni bárhonnan bárhova. Nyolc hónap alatt mondhatjuk, hogy kiismertük magunkat mind alkalmi motorosként, mint gyalogosként, és különösebb félelem nélkül kelünk át a hatsávos főúton is.

Mivel nem nagyon vannak szabályok, mindenki nagyon figyel a másikra. Sosem tudhatod például, hogy hirtelen milyen irányból kell kikerülj vagy figyelembe vegyél egy motorost: jöhet mögüled jobb vagy bal oldalon is, jöhet egész nyugodtan szembe, de jöhet oldalról, vagy rád fordulhat 180 fokban előlről is, úgyhogy lassan mész, és odafigyelsz. Cserébe senki nem idegeskedik vagy morog, bénázhatsz, mehetsz lassan, minden megtörténhet, semmi nem ciki vagy tilos.

Dk-Ázsiában. De nem Kínában.

Ez mindent felrúgott, amit eddig láttunk. Itt van zebra, járda, közlekedési lámpa, forgalomirányító, minden, ami szem-szájnak ingere, csak épp senki nem figyel rá. Na ennél jobban semmi nem tud összekavarni: vannak szabályok, amiket te ösztönszerűen betartanál, de ezek szimplán mindenkit hidegen hagynak, úgyhogy lényegében konstans életveszélyben vagy.

A kétféle közlekedés, amit láttunk, az jobban vagy rosszabbul, de működött: vagy volt szabály, és betartották, mint mondjuk Szingapúrban (vagy otthon) vagy nem volt, de az áramlat elve és egymásrafigyelés kiváltotta (pl.: India, Laosz, Kambodzsa). A kínai - és különösen pekingi - módi azonban úgy ötvözi a kettőt, hogy esélyed nincs életben maradni jó reflexek, kellő mennyiségű agresszió és sok sprint nélkül.

Íme Peking közlekedése:

Borzalmasan széles utak, ezeken végtelen hosszúnak tűnő zebrák, amelyek vége a szmogba veszik sokszor. Nagyon sokat kell várni némelyik gyalogos zöldre, az emberek többsége nem is bajlódik ezzel, nekivág átkelni a száguldó autók között. A piros lámpánál az autók nagy része aztán megáll, egy része viszont nem, nem is beszélve az oldalról ötvennel bekanyaradókról. Tehát elindulsz át a zebrán az elérhetetlennek látszó másik oldal felé, de bármikor ledudálhat egy száguldó csuklós busz vagy egy őrült taxis. Ilyenkor rohansz az életedért.

Ennél jobb, mikor nagyon sokáig kell várni a zöldre, és egy nagy csoport kínai megunva a várakozást elindul át az úton, mert épp nem jön semmi. Ekkor feltűnik a távolban egy kb. százzal feléjük száguldó taxis, aki már száz méterről nyomja a dudát megállás nélkül, és egy pillanatig nem gondolkodik a lassítás lehetőségén. Egyenesen beleszáguld a tömeg közepébe, akik vetődnek, amerre tudnak. Neki van zöld ugye, gondolhatja, a babakocsis anyuka nem tudom mit gondol, de az tuti, hogy a következő pirosba is bele fogja tolni a kocsit, milliószor néztük végig ugyanezt a jelenetet.

A pekingi városvezetés is aggódhat, mert a forgalmasabb kereszteződéseknél és szélesebb járdéknál vannak kukásmellényes embberek, jellemzően nem egy, hanem három-négy, akik csak azért felelnek, hogy a járókelők kizárólag akkor menjenek át, mikor nekik zöld van. (Ilyen emberek egyébként a fontosabb buszmegállókban dolgoznak, ahol a buszra várakozókat rendezik kígyózó sorokba. A lenti képet látva, nem mindig sikerül, de ez ismerős otthonról.)

Lehet, hogy csak mi nem értettük a rendszert, amiben ez működik, de eléggé úgy tűnt, hogy nem egyeztetnek különösen egymással, mert volt, hogy a zebra feléig jutottunk egy heves zászlólebegtetés és ideges útnak indító kiabálás nyomán, mikor a másik, út közepén állló fazon már üvöltött velünk, hogy most nem lehet átmenni, itt meg kell állni. Állsz az út közepén, tűnődve, hogy vajon a gyorsan közledő busz arrébb megy-e egy kicsit, mikor integet a fazon mellőled, hogy indulhatsz. A másik irányból veled szembe érkezőket ugyanekkor, ugyanezen a szakaszon azonban nem engedi elindulni az ő oldali zászlósuk.

Többször volt, hogy zöldben, zebrán átkelve nagyon kicsivel úsztuk meg, hogy elüssenek, ilyenkor az ijedt elvetődés után nagyon kevés kellett volna hozzá, hogy ne üssünk teljes erőből a motorháztetőre, hogy te nem vagy normális. Busz, motor, terepjáró, taxi - mindhez volt szerencsénk.

A járda. A járdák általában szélesek, nem csoda, hiszen nagy tömegeket szolgálnak ki. A gyalogosoké a főszerep, de ez nem szigorú dolog, számtalan robogós érzi úgy, hogy itt hamarabb jut előre, mint autókat kerülgetve, hát nemes egyszerűséggel nekiáll a tömegben éktelenül dudálva minket kerülgetni. De ez a jobbik eset, mert legalább messziről tudod, hogy el fog melletted haladni. A rosszabb, mikor egy duda nélküli, szinte hangtalan villanyrobogó -amiből egyébként nagy pirospontként rengeteg van Pekingben - nyit utat magának az ijedt tömegben.

A kedvencünk egyébként nem Pekingben, hanem Xiánban esett meg velünk, ahol egy nagy plázaépítkezés az egész járdát elfoglalta. Az építkezést körbevették egy embermagas kerítéssel, és ezzel minden gyalogost leszorítottak a buszsávba. Mentél a tömeggel a buszsávban és imádkoztál, hogy a hátulról rendszeresen dudálva érkező buszok még időben lassítsanak, illetve ha nem teszik, ijedtedben ne egy robogó elé ugorj, amik közöttünk cirkáltak. Na az egy pokol volt.

Eltűntek a biciklisek sanos, alig láttunk, helyüket a villanymotorok vették át, amik kellemesen (és kellemetlenül, lásd fent) halkak és egészen menők.