madein

Péksüteményboltok vannak két méterenként. Kizárólag édes, nagyon édes és brutálisan édes pékterméket árulnak, néha egész elképesztő neon színekben. Ha sajttal van megszórva, akkor is édes.

Minden fogyasztást mérő óra a társasházak aljában van egy kupacban.

Buxusleves Camiguin szigetén.

(Igazából halleves és finom volt.)

1. lehetőség:

Camiguin szigetén összefogtak a kakastartók és egy nagy, közös, pálmafás telken van mindenki kakasa.

2. lehetőség:

Valamelyik camiguini kakastartó nagyhatalom telke.

Nem tudjuk, mindenesetre szinte belökdöstek és büszkedégtől dagadó mellel végignézték, ahogy egyesével és alaposan megnéztük az összes kakast.

Kisördög a rizsteraszok között.

Banaue-ből egyik reggel átdzsipniztünk Sagadába. Itt viszonylag hamar kivettünk egy szobát (2300 Ft) – a legolcsóbbat az egész fülöp-szigeteki út alatt. DK-Ázsia úgy általában iszonyatosan pazarul bánik a fával: ebben a motelben is gyönyörű hajópadló és hatalmas tömörfa bútorok voltak négyzetméterenként – ez egyrészt gyönyörű és otthonos, másrészt szörnyű, az erdőirtás mértéke borzolja az ember hátán a szőrt.

Sagada egy hangulatos hegyi falucska, ahova leginkább a közelében található természeti látványosságok miatt jönnek az emberek. A leghíresebb a szinte a falu végében kezdődő barlangrendszer, aminek a bejáratánál az úgynevezett „függő koporsók” vannak a falra ácsolva. Több száz koporsó fekszik a sziklák között vagy meredezik a függőleges falról, a helyiek így felfelé temetkeznek a mai napig a vidéken, persze ma már nem itt, hanem egy csendesebb helyen függesztik fel a koporsókat.

A barlangot idegenvezetővel mássza meg a legtöbb ember, aki nem profi barlangmászó, mert nem egy sétagalopp. Nekünk esélyünk sem lett volna a vezetőnk, Jordan nélkül, aki a legdurvább szakaszokon lépésenként mutogatta, hogy hova kell melyik lábamat tennem miközben hol kapaszkodom a kezemmel és eközben hány fokban csavarom ki a csípőmet melyik irányba. Hárman másztunk vele, mi ketten Marcival és az út közben összeszedett Fabian, a csillogó szemű, örökvidám német srác.

Fabian Ausztráliában élt három évig, ahol kerti munkákkal, traktor- és teherautóvezetéssel összeszedett annyi pénzt, hogy beteljesíthesse egyik nagy álmát: vett egy autót, áthajóztatta Calcuttába és végigkocsikázott először Indián, majd egészen haza Németországig. Most épp Szingapúrból jött, ahol félévig tanult egy egyetemi csereprogram keretében, és hazafelé még megállt kicsit a Fülöp-szigeteken.

Az indiai élmények felidézgetése és Fabian töretlen érdeklődése és közvetlensége hamar csodás kis barlangászó csapattá kovácsolt minket, sorra hagytuk le a fülöp-szigeteki, gyorsételen és halo-halo-n megzsírosodott turistacsoportokat.

Delhiről például kiderült, hogy valószínűleg azért ANNYIRA nem rossz hely (de az), leginkább csak ott találkoztunk először az India nevű jelenségével a világnak, mert ő határozottan állította, hogy Calcutta (ahova ő érkezett először) messze-messze szörnyűségesebb város.

A flip-flopról meg kiderült, hogy hacsak nem vagy barlang-idegenvezető, nem a legideálisabb viselet. Akkor sem veszünk nekem túrázós szandált, üzenem innen is Marcinak, ennyi nőiségem még maradt hét hónap utazás után is.

Annyira sztorizgattunk, hogy néha szinte elfelejtettünk elámulni az amúgy szerintem tényleg ritka szép barlangon. A helyiek természetesen mindent elnevezhetőt alakot elneveztek valami nagyon találóra: én ugyan bárhogyan igyekeztem, nem nagyon láttam a királynőt (illetve a punciját), de például a kicsi rizsteraszok és a félős teknősbéka pofás volt.

Három óra mászás után jutottunk ki a napfényre lucskosan és fáradtan. Megettünk négyen egy kiló mandarint, aztán szép lassan hazasétáltunk. Az érzékeny búcsú után lezuhanyoztunk, kicsit rendbe szedtük magunkat, megszámoltuk a fenekünkön a lila foltokat, és elindultunk vacsorálni. Innentől kezdve sajnos csak egy nagyon gyenge leírását tudom adni az estének, ugyanis olyan vacsoraélmény elébe néztünk, amihez foghatóban az egész út alatt nem volt részünk, és aminek érzékeltetéséhez nincsenek megfelelő szavaim.

Először ettünk két csodálatos spagettit, de az semmi. Desszertnek házi joghurtot kaptunk friss eperrel a tetején, amiről jobb, ha meg sem próbálom elmesélni, hogy milyen érzés volt, mert már most alig tudom lenyelni a nyált, ami a számba tódul az emléktől.
Fontolgatjuk, hogy Sagadában éljük le utolsó napjainkat egy szép kis faházban kizárólag joghurtot fogyasztva eperrel a tetején.

Kiskutya a Fülöp-szigeteken.

Nemzeti étel a Bangus, magyarul talán tejhal. Mindig ilyen lapos, elég halizű, de finom. Főleg reggeli.

Buszablakon át bármit, ha kell, futnak az induló busz mellett a visszajáróddal.

Bangkokból éjfél körül érkeztünk a manilai repülőtérre, gyorsan el is taxiztunk az egyik külvárosban található szállásunkra. A távolság annyira ledöbbentett, hogy nem is nagyon vágyódtunk be a belvárosba várostnézni, inkább aludtunk egy jó nagyot, és a hotelben kivártuk az este esedékes banaue-i buszjáratunkat.

A buszterminálok felé taxizva három tulajdonságát fedeztük fel a  fővárosnak: 1. kocsiból nézve koránt sem olyan iszonyatos, mint némelyik észak-indiai város. 2. Azért elég gusztustalan. 3. Minden elképzelhetőt felülmúlóan nagy. 4. A filippínók nem gyalogolnak, még a legrövidebb távolságokat is triciklivel teszik meg, ezért aztán nincsenek járdák és sétálóutcák sem.

Az éjszakai buszon egy roppant szórakoztató indonéz fazon ült előttünk, aki – két zsebkendőt az arca elé szorítva - nem hagyta élni a mellette ülő szemmel láthatóan elég beteg angol srácot, hogy mi a baja, és terjed-e. Mi jókat nevettünk, a fiú meg végül leviharzott, és soha többet nem jött vissza. Csak ködös elképzeléseim voltak a Kordillerákról; hogy milyen szép is a filippínó Alpok, az szép meglepetés volt hajnalban megérkezve a hatalmas hegyek közé.

Banaue a rizsteraszairól híres. A rizsteraszok több mint kétezer évesek az ifugaók építették őket kőkorszaki módszerekkel. Egyes kutatók (pl.) szerint a teraszos rizstermesztés módszere a kínaival párhuzamosan, önállóan fejlődött ki a Fülöp-Szigeteken. Sajnos mára az elvándorlás miatt a teraszok kis részét művelik csak, és mivel ezek folyamatos karbantartást igényelnek, sokat közülük elvisznek a nagy esőzések.

A hajnali érkezés után egy kis egészségügyi alvás után béreltünk egy  autót sofőrrel, és nekivágtunk felfedezni a rizsföldeket. Elég szerencsétlen időpontban érkeztünk, a Banaue környéki rizsteraszok épp a palántázás előtti állapotukat mutatták, ami felülről szemlélve jobban hasonlít egy nagyon bonyolult sokemeletes welness-fürdőre, mint veteményeskertre.

Rá kellett azonban jöttünk, hogy a girbe-gurba hegyvidék miatt a mikroklíma annyira változatos, hogy az egyel távolabbik völgyben már kikerültek a palánták, még egy kicsit odébb meg már javában nőtt a rizs.

Miután zötyögtünk öt órát föl s alá a völgyek között, délután úgy döntöttünk, hogy a maradék időt inkább gyaloglással töltenénk, így a sofőrünk útmutatásával elindultunk egy magaslati pontról vissza faluba. Először úgy gondoltuk, hogy ezért is fizetni a srácnak pénzkidobás volt, azonban rá kellett döbbennünk, hogy a rizsföldek egy óriási átláthatatlan labirintust alkotnak, nagyon sok a zsákutca, illetve a legutóbbi tájfun miatt leszakadt terasz.

A túravezetőnkké átvedlett sofőrünktől megtudtuk, hogy a filippínó korrupció a rizsteraszokig is elér: amerre jártunk, mindenhol fél méter széles betonozott támfalnak kellett volna lennie a gyakorlatban létező néha egy tíz centi széles omlatag fal helyett.

Ezen egyensúlyoztunk a szakadék és a mocsár között, miközben a srác a flip-flopjában halál nyugodtan sétálgatva az évente lezuhant és lábát tört turisták számát saccolgatta.

Három órát töltöttünk a támfalakon billegve, és meg kell állapítsam, hogy a középiskolai gerenda gyakorlatok a lányokat - jelen esetben Sárát - sokkal alkalmasabbá tették rá, hogy így közlekedjenek. Én leghátul kullogtam mindig, a másik kettő elöl pihenve meg rajtam nevetett boldogan egy biztonságosabb vastag szakaszról.

Hotelben.

A kedvenc képünk Kambodzsából.

Kispulyka és kispinty bújt a függönyünk mögé!

Nagyon szeretem Bangkokot.

Végtelenül csajos.

Tolong a gyümölcs.

Félelmetes mennyiségű és méretű tematikus pláza van. Ez épp elektronikai.

Erős és divatos a kortárs művészet.

Rohadt jó boltok vannak.

Ezerféle étellehetőség van.

Szeretem a belváros üveg-acél hightech-jét.

Egyszerűen csak jó itt lenni.

Marci Sihanoukville tengerpartján.

A phnom penh-i vérengzéssel kapcsolatos helyszíneken kívül Kambodzsában nem nagyon tolják az orrod alá a Vörös Khmerekhez kötödő múltját az országnak. Csak az elhagyatott nyaralók, kólaüzemek és kolostorok emlékeztetnek rá, ezek is csak akkor, ha kifejezetten keresi valaki az élményt.

Kambodzsa a mai napig nem dolgozta fel a múltat. Nehéz is feldolgozni egy kollektív pszichózist úgy, hogy az utcán jövő-menő negyvenes korosztályból sokan részt vettek benne, akadnak olyanok is, akik még csak nem is szégyenlik. Sokan csatlakoztak a mozgalomhoz, és így sem tudtak segíteni a hozzátartozóik sőt a saját sorsukon. A vallomások olvasása után úgy tűnik, a legtöbben fel sem fogták, hogy mit tesznek, hogy mivel vállalnak közösséget, mikor csatlakoztak a mozgalomhoz, sőt, mintha a mai napig nem tisztázódott volna bennük igazán, hogy miben vettek részt.

A legfelsőbb vezetők felelősségre vonása nem éppen szigorú. A vezéralak, Pol Pot - aki tagadta, hogy bűnös volna bármilyan általa felhozott vádban, és a beosztottjait tette a felelőssé, mondván, hogy ő nem tudott a kivégzésekről - természetes halállal halt 1998-ban háziőrizetben.

Egy másik fontos vezető, közismert nevén Duch - aki többek között  12.000 rab kivégzését hagyta jóvá és parancsba adta 160 gyerek kivégzését egyetlen nap alatt – 2010-ben 35 éves börtönbüntetést kapott. Ő az egyetlen felsővezető, aki beismerte a bűnét és hivatalosan is bocsánatot kért. Bizonyos kambodzsai törvények miatt azonban nem kell az egész büntetését leülnie, a jelenlegi állapot szerint 2029-ben 87 éves korában szabadul a börtönből.

A Vörös Khmerek az amerikaiak Vietnámból (és nem hivatalosan Kambodzsából) való kivonulása után nemsokkal vonultak be Phnom Penh-be és vették át a hatalmat az addig nyugatbarát kormánytól. A rég várt békét ünneplő tömeg vad ünnepléssel fogadta az érkező katonákat mit sem sejtve a közelgő szörnyűségekről.

Az Angkar utasításai alapján azonnal megkezdődtek egy tökéletes kommunista berendezkedés létrehozásának első lépései. A cél egy kizárólag földművesekből, parasztokból álló társadalom létrehozása volt. A városi lakosságot vidékre telepítették, hogy rizst termesszenek, a nagyobb városok teljesen elnéptelenedtek, még Phnom Penh is szellemvárossá vált. Az iskolákat, kórházakat bezárták, minden infrastruktúrát megszüntettek.

A párt felügyelte az élet minden területét a szállítmányozástól a gyereknevelésig. A régi elit: az előző rendszer katonái, politikusai, az értelmiségiek, művészek lettek a rendszer ellenségei. Aki beszélt bármilyen idegen nyelvet, fehérgalléros szakmája volt, volt már külföldön, az vagy egy átnevelő táborban kötött ki, vagy holtan egy árokban. Már egy szemüveg birtoklása elegendő volt a „halálbüntetésre”.

A vidéki munkatáborokba terelt városi lakosságot napi 12 órában dolgoztatták a rizsföldeken, a megfelelő mezőgazdasági tudás és a fizikai állóképesség hiánya óriási éhínséghez vezetett. Az efféle munkához nem szokott emberek gyengültek le a leghamarabb, egész családok haltak meg járványokban, vagy egész egyszerűen csak éhen. A lakosság körülbelül 21 százaléka veszett oda, az ország a kőkorszaki állapotba süllyedt.

A vietnámi háborúból nagy nehezen kilépett USA és a többi nyugati hatalom ölbe tett kézzel nézte végig az ország elsötétülését. A rezsim végét végül egy paranoid Vietnám elleni offenzíva jelentette: a vietnámiak ellentámadása napok alatt elfoglalta az ország nagy részét. A vietnámiak egy ex-Vörös Khmer bábkormányt helyeztek Kambodzsa élére. A nyugati hatalmak, Kína és Thaiföld innentől kezdve egészen a kilencvenes évekig támogatták titokban – az ellenségem ellensége alapon - a hegyekben bujkáló Vörös Khmer gerillákat, a vezetők viszonylagos nyugalomban éldegéltek a thai határ menti hegyek között.

Az egyik legvéresebb hely a phnom penh-i Tuol Sleng középiskola helyén létrejött kihallgatótábor és börtön volt. Szinte a város közepén álló iskola-börtön ma egy múzeumnak ad otthont.  A békés, virágos kertben sétálva nehéz elképzelni, hogy mik zajlottak itt annak idején.

Az épületek az intézmény elhagyásának állapotát idézik, a kiállítás létrehozói szó szerint mindent úgy hagytak, ahogy volt. Koránt sincs minden egyes szög kis felirattal ellátva, mint Auschwitzban vagy a Terror Házában. A megmaradt kínzóeszközök, láncok az egykori osztálytermekben hevernek szanaszét, a falakon még ott zöld tábla, szinte látod a vérnyomokat (ez az egyetlen dolog, amit eltakarítottak valójában) és ott a szögesdrót, ami megakadályozta, hogy a rabok a mélybe vessék magukat.

Nincsenek részletes magyarázatok, ábrák, minden szobában ott egy megfakult kép egy szerencsétlen rabról, amint összeverve, megkínozva fekszik a földön vagy a vaságyhoz láncolva. Hosszú paravánokon néznek a borzongó turistára az egykor volt áldozatok – a kivégzők által - precízen dokumentált fotói. 
Ez nem egy múzeum, ez egy darabka szinte érintetlen múlt.

Tizenketten élték túl a majdnem tizenhatezer ide szállított rab közül a fogságot, az ő beszámolóik és néhány naiv festészetet idéző illusztráció részletezi kicsit a szörnyűségeket.

A kiállítás legfrissebb része már nem csak eléd tárja ami megmaradt, egy kicsit kezd valamit az örökséggel. A különböző (jellemzően alsó) beosztásban tevékenykedő, és jelenleg is élő egykori vörös khmer tagok beszámolói borítják a falakat. Hogyan kerültek a beosztásukba, mit és hogyan csináltak, mi lett a hozzátartozóikkal, hogy élnek együtt a múltjukkal. Mindez fényképpel.

A legtöbben (még a tuol slengi börtönőrök is) saját beszámolójuk szerint sodródtak az eseményekkel, és tehetetlen szemlélők voltak csupán. A leggyakoribb a válasz a mit gondolsz arról, amit tettél kérdésre: ő parancsot teljesített, semmit nem tehetett volna, ha ellenáll, ő is meghal.

A vérengzés másik hátborzongató helyén is jártunk: a tömeges kivégzések és tömegsírok helyszínén ma emlékmű áll. Az üvegpolcokon több ezer koponya és csont van kor és nem alapján csoportba rendezve. A fűvel benőtt tömegsírok egy része máig feltáratlan, a nagyobb esőzések után még mindig rengeteg csont kerül elő. Ezeket a megtalálók diszkréten a feltárt sírokból származó csontokat gyűjtő üvegdobozokra vagy melléjük helyezik. 
A tömegsírok között a mai napig mindenhonnan koszlott ruhacafatok lógnak ki a földből, egyszerűen sokkoló és torokszorító itt sétálni.

Egyértelmű, hogy Kambodzsa múltjának szörnyűségei napjainkig nem üvegdobozba, emlékműbe vagy múzeumba zárhatóak. Szinte hallod, látod, érzed a vérengzést, a kegyetlenkedést, a terrort, ököllel csap az arcodba, hogy mi történhetett itt meg nem is olyan nagyon régen. A történelemnek ezt a részét közelebbről megismerni iszonytató élmény, amit az időveli közelség, a feldolgozatlanság és a trivialitás csak még megrendítőbbé tesz.

A kedvenc kisfiúnk:

A kedvenc kislányunk:

Sihanoukville tengerpartja.

Kis kagyló snack utcai toligáról.

Sihanoukville tengerpartja.

Strandon.

Talán 50 Ft ez a két darab pici mangó. Savanykás, nagyon finom.

Jusson eszetekbe reggel a hetesen.

Szerettük:

A laoszi egyentésztalevesek után az ízzel, sőt sokszor karakterrel bíró ételeket.

A kedves, természetes embereket.

Főleg a gyerekeket.

A főváros hatalmas szupermarketeit, ahol olivabogyótól a sajtig mindent lehet kapni.

Hogy szeretik, ha fotózod őket.

Hogy a phnom penhi reptérre bevihet a riksás, és nem kell drágított taxizni.

A rengeteg olcsó gyümölcsöt.

A sok hegyvidéki hűvös után a párás nagyon meleget.

A pizzát, amin van sajt. Sok sajt.

A strandot. Nem olyan szép, de nagyon kedves és vidám.

A helyiek nemtől függetlenül örök darabját, a kockás kendőt. Most már nekünk is van. Hatszáz Ft-ért.

Hogy mentőmellényben fürdenek. Aranyos.

Hogy a turisták – persze az Angkort leszámítva - sokkal kevesebben vannak és normálisabbak, mint Laoszban vagy Thaiföldön.

Hogy tök általános a szállodákban és éttermekben az ingyen wifi.

A barrakuda grillvacsorákat és a fenti foteleket Sihanoukville-ben.

Hogy a thaiokkal és a laosziakkal ellentétben tudnak fejben számolni köszönhetően annak, hogy kétféle valutát használnak. Így nem kell számológép egy kivonáshoz.

Hogy érzed a kultúrát körülötted. Végre nem csak vízesést lehetett nézni.

Ezt a kaput Siem Reapben.

Az angol félig tehén, félig ember hoteltulajdonost.

A khmer népzenét. Tök jó európia füllel is.

A dagadt túktúkost Siem Reapben.

Nem szerettük:

Hogy a dollárhasználat miatt sok minden jóval drágább, mint a szomszédos országokban.

Hogy jóval agresszívebben vezetnek a laosziaknál.

A tömegközlekedést. A busztársaságok drágák és megbízhatatlanok.

Hogy kevés időnk volt rá, és sok mindent ki kellett hagynunk.

A számokat.  Esélyed sincs.