madein

Motorra szerelt gyümölcs és husi árus pult. Ha gurul, csenget. Leinted, megáll és rittyent neked bármit.

6,5 deci 200 Ft. Minden délkelet-ázsiai sörnek ugyanolyan íze van (kb. Arany Ászok, csak nem annyira kenyérízű), ez sem kivétel.

Ez egy tipikus reggeli. Valami zsíros löncshússzerű izé bagettre kenve zöld hagymával, savanyú uborkával és a fehérjebiztonság kedvéért még három féle felvágottal.

Kambodzsában és Laoszban annyi gyerek kószál szabadon a falvakban és mezőn-erdőn, illetve iskola előtt és után annyi kis lüke vonul csoportban az egyenruhájában, hogy külön posztot érdemelnek.

Itt van az öt kedvencünk, aki tovább akar olvadozni, vagy egyszerűen csak ki akarja tolni a koszküszöbét kicsit, az nézze meg a diavetítést is!

A legelmélyültebb Laosz egy déli falvából. Bár igazából semmi érdemit nem tudott kezdeni a karikával, nagyon foglalkoztatta, hogy mit kéne.

A leglelkesebbek Kambodzsa egy csatornája mentén.

A legmegilletődöttebb  Laosz egy vendéglőjében. Legalább öt percig állt mellettünk az anyukájába kapaszkodva és gondolkodva, hogy ez (már hogy mi, nyugatiak) hogyan lehetséges.

Kétségkívül a legmenőbbek Battambangban, Kambodzsa második legnagyobb városában. Nagyon bonyolult és finom süteményeket sütöttek, bár csak engem mertek megkínálni, Marci nem kapott.

Marci abszulút kedvence: Angkorban biciklizünk templomtól templomig, mikor szembejön a testvérpár, és beleszeretve a kislány nadrágjába megállok fotózni. Ő meg pózol.

És itt a többi:

Battambang felé hajóval.

Hajóút Battambang felé.

A CIA titkos bázisa Kambodzsában.

SihanoukVille tengerpartja után gondoltuk töltünk még egy napot Kep-en is, ami a rövidke tengerpart másik szegletében fekszik.

Félúton volt szerencsénk elhaladni a Bokor Nemzeti Park mellett, ami egy nagyobb hegység rajta DK-Ázsia egyik utolsó valóban érintetlen őserdejével. (Amikor az LP azt írja, hogy az ország melege után hűsölj egyet Bokor árnyékában, az vicces.) Nagyon sajnáltam, hogy nem maradt rá időnk.

Kep a vörös khmerek előtti Kambodzsa legnagyobb napozótelepülése volt, akkor még itt napoztak az itteni franciák. Az egész olyan lehetett mint a Francia Riviéra települései villákkal, sziklás tengerparttal, drága francia éttermekkel csak kicsiben.

A forradalom beköltöztével a franciák kiköltöztek, a vörös khmerek elsőként a hátrahagyott villákat fosztották ki, a városban - hasonlóan a többi nagyvároshoz - egy lélek sem maradt. A szerencsés távozásukkal aztán a települést még  kifosztották a visszatérő nincstelen, éhező kambodzsaiak is.

Maradtak az utcák csodálatos elvadult kertekben álló Bauhaus villák kiégett üres maradványaival. Elég lehangoló sétálgatás közben újabb és újabb házmaradványokra, vagy csak betonoszlopokra, csupasz falakra bukkanni. Van ahol még egy gyönyörű kőkerítés is áll a rom körül. A településen ma is csak kevesen laknak, a tengerparton van néhány hotel, motel, felújítottak egy szocreál szállodasort. Mi is egy ilyen kínai gyöngyszemben laktunk valami háromezer Ft-ért.

A gazdagodó kambodzsai elit azonban már felfedezte magának a  dombok között bujkáló, gyönyörű fasorral futó sétányos tengerpartot: csapatostul járnak le Lexus terepjáróikkal rákot enni hétvégenként. Fürödni nem nagyon lehet, napozni lehetetlen, mi is leginkább a LP-által meglengetett olcsó rákvacsorákért jöttünk ide. Sajnos azonban rá kellett jönnünk, hogy a sihanoukville-i tengerparti nénik rákjai olcsóbbak a helyi minimál éttermek rákjainál, a barakkudánál pedig nincs jobb.

Sütirák Kambodzsában. Nagyon rossz íze volt, de otthonra javasoljuk a rák formájú túrósbatyut.

A laoszi és kambodzsai vidék egyik nagy élménye - gyerekek mellett, akikről hamarosan -, hogy milyen szép is tud lenni a baromfi. Édes sznob budapesti barátaim erre nyilván mind diadalmasan lecsaptok most: mégiscsak faluról vagyok ezzel a tyúk-kacsa-pulyka-kakas-izé perverzióval, végre kibújt a szög a zsákból. Szentendre nem csak azért vidék tehát, mert sárga busz jár arrafelé, hanem mert egyértelműen parasztlányokat nevel ki.

Családomhoz fordulok megértésért, Zoli például biztosan mellém áll.

A világlátott parasztlánynak nagyon tetszenek a kacsák és egyebek és igen, ki is posztolja őket. Nem létezik, hogy a rücskös csőrű ne nyerje meg a szívét még a legmegátalkodottabb budainak is.

A legművészibb:

A legcsinosabb:

A leglazább (természetesen a Négyezer sziget vidékén)

A legagresszívebb:

Egy szigorú anya:

Egy laza anyuka:

A rücskös:

Sára meséli:

Szóval volt az a buszjegyünk Battambangból a tengerpartra, ami elvileg direkt járat volt, de már amikor a jegyvásárláskor a szemembe nézve mondta ezt a kambodzsai pasi, akkor is tudtuk, hogy nincs az az isten, hogy ez egy direkt jegy lesz, át kell majd szállnunk Phnom Penhben. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha a nem épp aprócska főváros nem épp aprócska dugójában nem vesztegelünk másfél órát, és a sofőr érzékenyebbnek bizonyul a problémánk iránt – lekéssük a csatlakozásunk, ember! - vagy mondjuk legalább válaszol bármit a faggatózásunkra.

De sajnos dugóban álltunk még a második buszunk elvbeni indulása után negyedórával is, és a pasi még csak Marcira nézni sem volt hajlandó, mikor részletezte neki a problémát. Amikor az orra alá dugott jegyet is tökéletesen ignorálta, feladtuk a kommunikációt és idegesen számolgattuk, hogy vajon Kambodzsában alapból mennyit késik egy buszindulás, hátha, hátha elérjük valahogy.

Mikor negyven perccel a tervezett indulása után megérkeztünk, Marci a csomagokért vágtatott – szerencsére nem volt rizsföld a közelben -, én meg a buszunk után érdeklődtem egy hostesslánytól, aki ijedten mutatott egy a pályaudvarról békésen, de magabiztosan kifelé gördülő buszra. Nekem a legősibb és eddig meglehetősen mélyen lapuló ösztöneim léptek működésbe, két kordonon átvetve magam és legalább három embert fellökve a hála égnek dugóban előre araszolgató busz után eredtem.

Kocsik dudáltak, riksások kiabáltak inkább kéjesen, mint aggódva, de én már csak a prédát láttam. Teljes erőmből ütöttem a busz oldalát a vezetőig elérve, ahol a megrökönyödött kalauznak a szükségesnél egy árnyalattal hangosabban elmagyaráztam, hogy késtünk, de jönnénk, és egy percet adjon, hozzuk a csomagot.

Ekkor tűnt fel Marci a hátán-hasán-fején-karján csüngő négy táskával Eléggé amorf térfogatával nehezen, de elszántan próbált átjutni az autók között a négysávos úton. Hát nem volt szép dolog, de - a nagy stressz tetejébe - én rég röhögtem ekkorát. Elértük, na.

Marci meséli:

Szegény Kambodzsának a történelem csak egy kis szeletnyi tengerpartot hagyott, a partvonal nagyja a thaioké és a vietnámiaké lett. Ezen az alig százötven kilométernyi tengerparton a fő turistamágnes Sihanoukville. Ide érkeztünk meg a fenti tizenpár óra buszozás után Battanbangból.

Nem sok jóra számítottunk: mégiscsak közel van Thaiföld, meg csupa nyugatival utaztunk Phnom Penhtől idáig, úgyhogy azt gondoltuk, az lesz, mint Thaiföldön: egymást érik a puccos resortok, sehol az olcsó bambuszbodegás szállás meg a még olcsóbb szífúd. Ami mégis ide hajtott minket az az volt, hogy lassan két hónapja hűvös, sőt hideg hegyvidéki porfészkekben töltöttük a legtöbb időnket, és szükségünk volt egy kis napsütésre meg tengerzúgásra.

A ShianoukVille (nagy v-vel sokkal jobban néz ki) tengerpart óriási pozitív csalódás volt mindkettőnknek. Koránt sem szállták meg még a nyugati turisták a készpénzért vásárolt barátnőikkel (azért láttunk nem egyet), a strand nagyobbik felét felöltözött kambodzsaiak és temérdek gyermekük lepte el. Építették teljes belefeledkezésben a homokvárat, illetve egy páran kacérkodtak a gondolattal, hogy a térdig érő vízbe bemerészkedjenek úszógumi/életmentő mellény/traktorgumi nélkül. A kambodzsaiak sem tudnak úszni.

A tengerpart az általunk eddig tapasztalt legtökéletesebb homokkal rendelkezett: állagára nézve szemcsés, nem tartalmaz szúrós korallokat vagy sziklákat, percekig lehet lábmasszázs gyanánt taposni a helyiek legnagyobb örömére. A part teljes hosszában vendéglátóipari egységek szolgálják fel a sört, az óriás adag fish'n'chips-et illetve az elmaradhatatlan happy élelmiszereket. A helyiek mégis inkább a folyamatosan fel-alá járkáló néniktől veszik a macska méretű srimpeket (garnélarákokat), tarisznyarákokat és azokat kopasztják, eszik az éttermek asztalain miután pofátlanul rendeltek egy kólát. Európával ellentétben ezt az éttermek nem bánják.

Amikor Sára fotózni indult végig a parton, gyakorlatilag minden szülő remgve nézte, hogy az ő gyereke vajon megfelel-e a Nyugat igényeinek, és LE LESZ-E FOTÓZVA. Ha megkérdezte őket, hogy fotózhat-e, egy fél perc alatt összekapták a családot és együtt pózoltak boldogan a gyerekeket előretolva a szomszédok irigységére.

A parthoz tartozó település ShianoukVille teljes átalakulás alatt áll. Az utak fele fel volt törve, mindenhol félig kész kockahotelek és gazos, üres parcellákon rozsdásodó betonkeverők. Rengeteg a tehén, az egész jobban hasonlít a román tengerpartra, mint thaiföldire. A románságnak/kambodzsaiságnak hála az árak teljesen elfogadhatóak, mi egy tengerre néző szobában éjszakáztunk 3000 Ft-ért, és minden este tökéletes barrakuda barbekjút vacsoráztunk (fejenként 600 Ft-ért) a mosolygós kambodzsaiakkal egy utcával arrébb a tengerparttól.

Hirtelen nem jutott eszükbe, hogy mit nem szabad még, de ki tudja előre, hagytak neki helyet. Angkor egyik temploma előtt.

Keresd a kacsát!

Az Angkort fájó szívvel, de ott kellett hagyjuk, az elnyúlt Laosz után összesen 11 napunk volt Kambodzsára, és még nagyon sok minden hátra volt. Mindenekelőtt az útikönyv által egekig magasztalt hajóútra akartunk sort keríteni. Siem Reaptől Battambangig jár a hajó először egy tavon, az idő nagy részében pedig egy csatornán. Hat óra vagy több az út, írta a könyv, ebből inkább a több volt az igaz, mint a hat: mi reggel 8-kor indultunk és este hatra értünk oda.

A hotelünk (Rosy Guesthouse, négyezer Ft/éjszaka) az egyik legjobb volt az út során, de kár volt tőlük venni a hajóra a jegyet, finoman szólva nem a legjobb társasággal szerződtek. Reggel hétre jött értünk a minibusz, amibe a minibusz tervezői és az utasok szerint nyolc embernek kell beférnie a sofőr mellé. Az ázsiai sofőröknek azonban általában alternatív (alulfejlett?) térérzékelésük van, és a kapacitás kétszeresét próbálják bepréselni a járműbe, bármi legyen az.

Természetesen a mi minibuszunk vezetője se volt kivétel: egyre újabb és újabb hotelnél álltunk meg és vettünk fel egyre több turistát. Végül tizenhárman (fejenként két táskával) is befértünk a kisbuszba, Marcinak beszorult a bal keze egy meglehetősen kövér német asszonyság segge alá, nekem az alulra került jobb lábam zsibbadt el annyira, hogy attól féltem, soha nem állok rá.

Amikor utolsónak egy utazási iroda előtt felvettünk egy kambodzsai nénit, aki teljes természetességgel leült az utolsó szabadon felhasználható térbe, egy angol úriember ölébe, akkor az egész busz hisztérikus röhögőgörcsöt kapott.

A kikötőbe érkezve kiosztottuk a feladatokat, én reggelit szerzek, Marci megy helyet foglalni a hajóra a lehető legtávolabb a hangos farmotortól. Mikor a sajtos bagettekkel diadalmasan elindultam a hajók felé, realizáltam, hogy Marci valahol a messzi távolban szépségesen zöldellő rizsföldeket fotóz. A felháborodásomat előnnyé kovácsolva szétcsaptam a nyugdíjas németek közt, és majdnem legelőre foglaltam helyet a kedvesnek a keskeny fapadon, aki meg is érkezett büszkén és boldogan a rizsföldes fotóival.

A hajóút örök élmény marad, számomra az egyik legszebb az út eddigi élményei közül. Nem mondanám, hogy szép tájakon jártunk. Sokkal inkább volt igazi és életszagú ez az út, mint szép, kicsit a szívünknek olyan drága Mianmarra emlékeztetett.

Az eredetiségüket teljes egészében megőrző, falábakon álló falvak, a lélekbevájó szegénység, a keményen dolgozó halászok, az ütött-kopott hajók, a botokból és fóliákból összetákolt „inkább sátrak, mint házak”, az örökvidám, kiabáló, integető gyerekhordák, akik egyetlenegyszer sem kéregettek sem pénzt, sem cukorkát, az emberek csendes napi ritmusa, amit a fotógépeink sem zavartak meg, legfeljebb egy kicsi zavart mosoly erejéig.

Csak a hajónk folyamatos küszködése zavart be a képbe, először a motorunk ment tönkre, aztán az út felétől rendszeresen megfeneklettünk, száraz évszak lévén ugyanis a csatornában néhol csak térdmagasságig ért a víz. Sokszor tűnt úgy, hogy a pusztában gyalogolva fejezzük be a kirándulást, de valahogy mindig sikerült újra elindulnunk.

Az út végén már csak egy majdnem függőleges partfalon kellett felmásznunk a négy táskánkkal, mivel egy német házaspár a lépcső közepén gondolta kipakolni a hátizsákjainak teljes tartalmát gyakorlatilag az egész feljárót blokkolva. A riksások hangosan drukkoltak, amíg nem túl méltóságteljesen fel nem másztunk a tetőre, ahol aztán ránk vetették magukat még a szokásosnál is vehemensebben.

Az „azzal megyünk, akinek a legtöbb ép foga vagy legmenőbb baseball sapkája van” szita után elminibuszoztunk a városka (illetve Kambodzsa második legnagyonn városának) retek hotelei közül az egyik retek hotelbe, és kivettünk egy szobát nevetséges 1200 Ft-ért. Kicsit sétáltunk, ettünk, ittunk, vettünk egy buszjegyet a tengerpartra, és lefeküdtünk aludni.

A meleg, a szerencsétlenkedés, az éhség ellenére tényleg az egyik legnagyobb és legmegrázóbb élményünk marad ez a tízórás hajóút, aki Kambodzsába megy és bírja a dereka, az mindenképp fizessen be rá.

Angkorban.

Angkor Watban útikönyvet bújó turisták.

Kincsek a komódban, Siem Reap.

A világ legnagyobb részének Angkor és Kambodzsa egy és ugyanaz. És nem csak azokról beszélek, akik a távolból vágynak megnézni az Angkort Kambodzsáról nem igazán tudva, hogy eszik vagy isszák, hanem azokról is, akik el is jönnek ide: a legtöbb ember iderepül, eltölt itt három napot, majd Bangkokba, Ho Chi Minh citybe vagy egyenesen hazarepül. Nem mintha mi tudtuk volna, hogy mit várjunk az országtól. A Khmer rezsim néhány éves rémuralmának hegedő sebein és az Angkoron kívül persze tudtuk az útikönyvből, hogy hova akarunk eljutni, de halvány fogalmunk sem volt, hogy milyen ország is ez.

A legtöbb ember, ha már idáig repül, nem elégszik meg Kambodzsával: Laosszal, Vietnámmal és Thaifölddel egy csomagban szokás megszemlélni. Annyira szokás ez, hogy a RG-nak és az LP-nek is van egy kiadása, ami együtt tárgyalja ezeket az országokat. Szóval akarva-akaratlanul olyan érzésed van, mintha ez az ország önmagában nem tudna megtölteni egy két-három nyaralást. Hogy Kambodzsát megjárva mi ezzel mennyire nem értünk egyet, az ki fog rajzolódni az elkövetkezendő posztokból.

Az utóbbi fél évben - Bangkokot és Mumbait leszámítva - itt találkoztunk a legtöbb magyarral is, ők is csak pár napra ruccantak át Thaiföldről.

De az Angkorról. Az Angkor lényegében marha sok felújított/romos/düledező, de mindenképpen nagyon ősi templom hatalmas területen elszórva. Mellettük fekszik Siem Reap városkája, aminek egyetlen célja, hogy az itt töltött napjaid alatt minél több pénzt költs el. Nincs olyan turistaálom a lábmasszázstól a szuvenírhegyeken át a happy pizzáig, amit ne lehetne megkapni öt méteres körzetedben.

Laosz után különösen jó volt elmerülni ebben a nyugatiakra szabott, kényelmes világban. A városka – már amit te látsz belőle - élhető, csupa zöld, az éttermek minőségiek, a hotelünk remek volt, a riksások pedig értenek a szép szóból. Sára szerelembe esett egy nagyon kövér, mosolygós riksással, aki az itt töltött öt alatt minden egyes nap  megkérdezte, hogy kívánjuk-e igénybe venni a szolgáltatásait (természetesen az sem zavarta, ha épp abban a pillanatban másztunk ki egy másikból), de általában a mondat felétől már röhögőgörcsben fuldokolt saját lehetetlenségétől.

A templomok nagyjából Budapestnyi területen vannak elszórva, így az óriási tömeg egyenletesen oszlik el a látnivalókra, zsúfoltnak talán csak az Angkor Wat és a leghíresebb templomok mondhatók. Az első két nap Mr. Mana, a hallgatag, barátságos riksás hurcolt minket fel-alá, harmadnapra már csak egy-két fontosabb templom és a kedvenceink újra megcsodálása maradt, ezt megpróbáltuk biciklivel letudni, de az elviselhetetlen hőség végül hazakényszerített a zuhany alá – egy kimaradt.

Az ősi angkori épületek közül - hasonlóan Baganhoz - csak a templomok maradtak meg, mivel minden más fából épült annak idején - még a királyi palota is, aminek ma már csak az alapjai láthatóak. Az épületek mintegy 600 év alatt épültek fel, ezalatt a khmer (kambodzsai) civilizáció három vallást is gyakorolt, hogy ebből odahagyjon kettőt, kétszer majdnem teljesen eltűnt és volt három tündöklése, mikor majdnem az egész DK-Ázsiát a hatalma alatt tartotta.

A hektikus történelemnek és a változatos isteneknek hála a templomok rendkívül sokfélék. A legelsők piramisszerűek, mint Baganban. Van egy korai piramis, aminek az egyik oldalát a későbbi korok khmerjei juszt is egy óriási fekvő Buddhává alakították, a jelenlegi rekonstrukciós koncepció egyszerre próbálja helyreállíttatni a templomot és a Buddhát is, én sem tudnék dönteni.

A középső periódusban bonyolult-folyosós-zegzugos kolostorokat építtettek. Az Angkor Wat is ezek közé tartozik. Itt a turisták tömött sorokban másznak fel a belső szentélybe, ahol istenigazából nincs is semmi. Az épületegyüttes hatalmas, szürke, rendíthetetlen. Grandiózus - nekünk tetszett. A kedvencünk azért messze nem ez volt, mindkettőnknek a szándékosan Lara Croftosra meghagyott két templom tetszett a legjobban. Ezek az épületek keszekuszák, tele beomlott átjárókkal, furcsa helyekről kinövő ötven-hatvan méter magas gigantikus fákkal. Az utolsó napon le is vontuk a következtetést, hogy az Angkor fele ennyire sem lenne jó, ha mondjuk Magyarországon volna, mert amitől valóban lenyűgöző, az a dzsungel. A templomok szépek, de a fák, a gyökerek és trópus enyészete, az az igazi.

A legutolsó időszakhoz köthető épületekhez egyetlen közös jellemző kapcsolható: a fej, ami a négy égtáj felé mosolyog szolidan minden egyes toronyról. Ezek a nyugodt mosolyú fejek is lenyűgözőek.

A sokféleségnek hála még a harmadik nap sem kellett Sárát noszogatni, hogy megnézzen újabb és újabb templomokat. Izzadtan, fáradtan, de törhetetlen lelkesedéssel néztük meg a templomok véget nem érő sorát mind a három napunkon. Szóval akár csak három napra jössz, akár megnézed Kambodzsa többi részét is, az Angkorban nem fogsz csalódni.

Siem Reap.

Angkor

Forgalom az Angkor Wat-on.

Kú-tya.

A reggeli végének nagy dilemmája - Marci narancsos dzsemet, Sára epreset szeretne enni - igazságos véget ért.

Négyezer sziget vidéke, Laosz.

Cica Luang Prabangban