madein

Ebéd ay utcán valahol Laoszban.

Az ország tökélyre vitte a turisták kiszolgálását. Például mindenről van ingyenes térkép, prospektus és füzetke.

Thaiföld alkotmányos monarchia. Királyuk "őméltósága Bhumibol Adulyadej király" 65 éve "van hatalmon" és széles népszerűségnek örvend: az útikönyvek hangsúlyozzák, hogy turistaként se kritizáld nyilvánosan. Bangkok tele van az ő képeivel, a moziban pedig minden film előtt elhangzik a thai himnusz az ő fényképeiből és róla készült felvételekből összeállított filmecskével aláfestve.

A honlapján a nyitó képet mindenkinek ajánljuk figyelmébe. Bangkok Charlie meg itt írt róla például.

Csak úgy séta közben elropogtathatod. Nem, mi nem ettünk. Majd Kínában.

Vientiane, Vietnámi ingatlanfejlesztő reklámfala.

Laosz.

Bangkok (de tulajdonképp az ország többi része is) tiszta hely. Budapestnél meg egyenesen sokkal tisztább.

Itt is sokan járnak robogóval, mint eddig akárhol Ázsiában, ilyen tökéletes csajrobogó csak itt lehet viszont.

Amilyen bizarrnak tűnik, pontosan olyan bizarr érzés. A kishalak lecsipegetik a felesleges hámot a lábadról, a thaioknak meg van pofájuk fish massage-nak hívni ezer Ft-ért/félóra.

Bangkok, Akvárium.

Buvárkodtunk a digitális tengerben

Mianmar, bácsi kapálja a dudvát az Inle tóban.

Urban Art Burma

A diktatúra szó hallatán rémes dolgok jutnak az eszébe. Nem egészen úgy rémes a mianmari rendszer, ahogyan azt véres filmben látni. Katonával vagy rendőrrel szinte nem is találkoztunk, nincs folyton papír ellenőrzés, nem szállítanak le a buszról, nem voltak mindenhol szögesdrótok. A diktatúrára inkább a hiányzó dolgok utalnak, mint a meglévőek. Nincsenek nemzetközi márkák, nincsenek otthon megszokott reklámok, nincsenek bankok. Minden végtelenül régi, ütött-kopott, elhasznált. Húszéves lerobbant japán autók, újra felhasznált alkatrészek. Ami újat lehet venni, az leginkább Kínából vagy Thaiföldről érkezik. Olyan is.

Azon túl, hogy lelkileg megviselő feldolgozni egy mesterségesen a múltban tartott nép szenvedéseit, van egy csomó dolog, ami megnehezíti a mianmari turista életét. Itt semmi sem olyan egyszerű ugyanis, mint amilyen valójában.

Mivel nincs gép, amiből az ember bankkártyával pénzt csinál, minden itt elköltendő pénzt készpénzben kellett behozni a határon. Ezt sem akárhogy: kizárólag szép, ropogós dollárokat érdemes hozni, ha van egy kis gyűrődés vagy kosz a pénzjegyen, nem fogadják el. Tényleg nem. Ez nem az ő szeszélyük, a bankoké (a kormányé), ahol a burmaiak kötelesek beváltani a dollárt. Tehát ropogós USD-vel érkezel, és ennek úgy körülbelül a felét át kell váltsd a helyi pénzre, kyatra (ejtsd csat), mert az ételekért és a közlekedésért kyattal, a belépőkért és szállásért dollárban fizetsz. A város legnagyobb piacán (ami pont úgy néz ki, mint a Vásárcsarnok) egy indiai tévés bemondótól vettünk kyatot: manapság 870 kyat egy USD. (Egy éve még ezerszáz felett volt, a fene essen bele.)

Vannak bizonyos falvak, tájak és nevezetességek, amiért belépődíjat (government fee) kell fizetned, ami egyenesen a kormány zsebébe vándorol. A Lonely Planet fanatikusan ellene van mindennek, ami direkten vagy kevésbé direkten (12 százaléka minden turistából származó jövedelemnek) pénzt juttat a rezsimnek, úgyhogy hosszas oldalak szólnak a könyvben arról, hogy hogy kerüld ki a díj kifizetését, hogy minimalizáld az ilyen irányba folyó pénzt. Ugyan nem szakadtunk meg az erőfeszítéstől, de ahol lehetőség nyílt rá, megpróbáltuk elsunyizni a belépődíjat, és az is számít nagyon kicsit, hogy olcsó hotelekben szálltunk meg.

A nyugati bojkott miatt félelmetesen szegényes a boltok kínálata. Ennél rosszabb minőségű, sokszor undorító portékát még sehol nem láttunk. Minden polcon kínai, abszolút műanyag kinézetű és ízű édességek, sütemények előrecsomagolva. Egyszerűen nincs importárú. Soha nem gondoltuk volna, hogy így tud hiányozni egy normális üdítő vagy csoki. Mindenkit mentsen meg az ég a mianmari chipstől. Később arra is figyelmeztetettek, hogy a gyógyszereket mindig ellenőrizzük le, mielőtt megvesszük, mert Kína itt adja el olcsóbban a hamarosan lejáró szavatosságú gyógyszereit.

Ázsiában még soha nem volt gond a telefonálással, mindig tudtunk előre szállást foglalni, ha szükséges volt, ez ugyanúgy alapvető volt, mint otthon. De nem Mianmarban. Az utcán kis asztalokon vagy boltfrontokban várakozó telefonokon lehet telefonálni - ha kapsz vonalat. Ami ennél is gázosabb, az az internet.

Mióta elkezdtek nem túl előnyös képek és beszámolók felkerülni az országról a hálóra, az internetfelhasználás korlátozott. Legálisan csak a kormány licensszel rendelkező netkávézókban lehet netezni. Ezeknek minden öt percben rögzíteniük kell a felhasználók tevékenységét, ezeket az adatokat pedig el kell tárolniuk, mert bármikor érkezhet ellenőrző bizottság gyanús tevékenység után kutakodni. Az internet sávszélessége borzasztó alacsony, hogy a felhasználók száma ne haladja meg az ellenőrizhetőt. Nem tudsz semmilyen oldalt betölteni, aminek a címe tartalmazza a blog vagy a free szót. (Micsoda mázli: postr!) A hotmail nem működik, a gmail is csak https-sel. Képeket, tömörített fájlokat nem lehet feltölteni.

Ugyan van egy két hősies, proxy szerverrel üzemelő internetkávézó, de ezek ritkák. Általában, mikor pár naponta rávettük magunkat, csigalassúsággal az email postafiókunkig jutottunk.

Bangkok, akvárium.

A Yangonban töltött harmadik napunk délutánjára időzítettük a legnagyobb látványosságot, a Shwedagon Payát.

Ez a mianmari buddhizmus legfontosabb épülete. A sztupa (vagy paya vagy pagoda) egy sík tetejű dombon épült, és lévén maga is mintegy száz méter magas, majdnem mindenhonnan látható a városból. A pontos korát senki sem ismeri, a mianmariak 2500 évesnek hiszik, punktum. Az biztos hogy a 15. századtól minden magára valamit adó uralkodó adományozott aranyat, épített kis sztupát vagy végzett nagy felújítást a dombon. Ennek köszönhetően a fő sztupát ma kisebb sztupa-szentély-templom erdő veszi körbe.

Az angolok az érkezésük lendületével rögtön el is foglalták: jól kirabolták és erőddé alakították, tudván, hogy nincs az a burmai, aki ágyúval lőne a legszentebb épületre.

A Swedagon paya a mianmari buddhizmussal szerves egységet alkotó kesze-kusza babonatenger központi eleme. Van itt jövőbe látó, szerencsét hozó és gyógyító Buddha szobor is, van egy hatszögnyi terület, ahol az ember minden vágya teljesül, végül találtunk vizsgán átsegítő Buddha szobrot is.

Minket teljesen lenyűgözött a hely, egy egész délutánt a dombon való lófrálással és üldögéléssel töltöttünk. Csupán attól, hogy a város fölött van és le van burkolva márvánnyal, olyan mint a katolikus mennyország egy magyar rajzfilmben. A domb megszámlálhatatlan kis épülete, sztupája, szentélye, mind aranyozva és faragásokkal díszítve a bennük fekvő/ülő/álló buddhaszobrokkal azonban egészen szürreális, valóban transzcendens élménnyé teszi a Shwedagon Payát.

A helyiek le-föl sétálgatnak, keresik az aznapi imájukhoz megfelelő helyet, imádkoznak valamelyik eldugott szobor előtt, vízzel locsolják a Buddhát buddhista szokás szerint: első a Buddhának, második a Tanításoknak, harmadik a szerzeteseknek, negyedik a szüleidnek, ötödik a mesterednek. Minden nagyon békés és csendes.

Bangkok, akvárium.

A Chaung tha tengerpart teljes teltházzal fogadott minket lévén épp Mianmar legszentebb nemzeti ünnepe. (Január 5. a függetlenségük napja.) Szerencsére még az Inle tónál eszünkbe jutott felhívni egy szállást, és foglalni egy szobát. A hotelt – a szobánkat féltve - azután minden településről biztosítottunk telefonon, hogy megyünk ám csak a mianmari tömegközlekedés áldozataiként.

Végül meg is kaptuk a szobánkat, és nem kellett harminc óra utazás után még mianmari fiatalokkal hurcoltatnunk magunkat fel-alá a településen a szürkületben, mint a szerencsétlen izraelieknek.Sára másnap közölte, hogy még alkalmatlan a szocializációra (értsd: ha hozzá szól vagy akár csak rá néz egy ember, epilepsziás rohamot kap), így egyedül indultam felfedezőútra., míg ő otthon egy a hotelben talált nyálas angol regényt olvasott.

A település lényegében egy hosszú partmenti út. Mi a - a balatoni értelemben vett – sín túloldalán kaptunk helyet, míg a tehetősebb mianmariak a túloldali Thaiföld-resort utánérzésben töltötték az idejüket. Az egész parton elenyésző számú külföldi van, a helyiek a gazdagabb yangoni fiatalok közül kerültek ki jellemzően. Családostul laktak a hotelszobákban, esetenként 8-an, 10-en, hogy ki is tudják fizetni. A kedvenc strandtevékenység egyértelműen a sekély vízben való traktorgumi-belsőn ringatózás, ilyen célra halmokban állt a bérelhető gumibelső a parton. A helyiek az indiaiakhoz hasonlóan csak divatból járnak tengerpartra: sem úszni nem tudnak, sem levetkőzni nem hajlandóak, így nyakig felöltözve, feketében viháncolnak a parton.

Este a nemzeti ünnep jegyében a burmaiak családostul karaokéztak, barbekjúztak és viszkiztek hajnalig. Ez az előző nap megismert antiszemita-hippi-amerikai ex-matróznál teljesen betette a kaput, reklamált, reklamált, mi még mindig kellően fáradtak voltunk a nyugodt alváshoz.

A településtől északra találtuk meg azt, amiért jöttünk: tökéletesen tiszta, fehér homokos, pálmafás tengerpart, ahol egy lélek sincs egy-két kósza kókuszvágó mauglit leszámítva. Itt aztán teljesen elengedtük magunkat, három napig fetrengtünk, olvastunk, építettünk homokvárat (ki homokcicit, ki modern, minimalista homokkastélyt) és ittunk kókusztejet.

Esténként visszabattyogtunk az apály miatt kilométer szélesre hízott tengerparton, hogy arcátlanul olcsón vacsorázzunk óriási adag szifúdot a hotelünk éttermében. Ez az egyik igazán élvezhető eleme a burmai konyhaművészetnek a kevés közül, ezt is jellemzően a frissessége adja el.

Sajnos a tengerpart, ahol süttettük magunkat, utoljára idén volt ilyen tökéletes, a buldózerek egy részen már letarolták a pálmafákat, hogy apraja falvát építsenek a kevés kiváltságosnak, aki megengedheti magának ebben az országban, hogy tengerparti nyaralót vásároljon. Ha nagyok leszünk, veszünk egyet mi is.

Bangkok, akvárium.

Chaung Tha beach, apály.

Az utazás majd öt hónapjának egyik legdurvább élménye az Inle tótól Chaung Tha tengerpartjáig megtett utunk. Harminc óra konstans utazás egy pick-uppal, három busszal, két taxival, két motortaxival és a tetejébe egy őrült amerikaival.Az első nap délben a tenger iránti vágytól megerősödve és elszántan szereztünk egy pick-upot, és a többi utasra várva (addig nem indultok el, míg a sofőrnek meg nem éri) megettük a következő harminc óra utolsó ételnek könnyek nélkül nevezhető ebédjét, egy avokádó salátát.

A pick-uppal egy kereszteződésig kellett eljutnunk, itt kellett leinteni a Yangonba tartó buszunkat. Mintegy órás késés után meg is érkezett a drága, felnyomultunk rá vagy tízen turisták. A mi helyünkkel (a legutolsó sorban hátul) első ránézésre nem stimmelt valami, a busz egész feneke tele volt pakolva dobozokkal. Az ijedt burmai intéző srác állította, hogy jön egy másik busz is emögött, és azon van a mi ülésünk, de ennél minket már keményebb és paranoidabb fából faragtak.

Újdonsült lengyel barátaink hangos támogatását élvezve egy tapodtat nem mozdoltunk két - angolul nem beszélő, tehát elégharcképtelen - kínaiaktól einstandolt székünkről, csak ha kézenfogva vezetnek az ülésünkig. Végül győztünk, és az egyik srác fájdalmas arccal, de szerzett Marcival egy buszt két szabad hellyel.
A "szerpentiten föld- illetve kőúton lefelé" nem a legjobb típusa  a buszozásnak, a burmaiak mellettünk feltváltva hányták tele az előre kikészített nejlonzacskókat, Marci is igen rosszult lett. A mellettünk az anyukája ölében ülő kisgyerek természetesen Marcit választotta ki és hányta telibe két kanyar között, az én székemről pedig kiderült, hogy az egyetlen, amit nem lehet hátradönteni a buszon. Ez cseppet sem hatotta meg az előttem ülő thai nőt, aki csontig hátratolta a sajátját gyakorlatilag minden lábteremet eliminálva.

Az éjszakánk rödiden tehát: durva légkondi hideg, iszonyatos zötykölődés, folyamatos kanyargás, hányás szag, kifacsart testhelyzet, öklendezéshangok és a kétóránkénti teamegállók.

Reggel pont úgy értünk be a buszállomásra, hogy hajszálra, de elérhetjük a napi egyetlen direkt buszt a tengerpartra. Mint egy ötperces kutakodás után azonban kiderült, hogy Yangonban két rohadt nagy buszpályaudvar is van, de nemes egyszerűséggel mindkettőt ugyanúgy emlegetik. Lényeg a lényeg, a mi buszunk a másikról megy. Ment.

Lenyelve a kérdést, hogy ezt miért nem tudta megmondani az előző vagy a telefonon foglalt tengerparti hotelünk vagy az utazási irodás, akitől a buszjegyet vettük, kerestünk egy taxit, akivel háromnegyedórát utazva eljutottunk a következő buszunkig. Ez ugyan nem a tengerig ment, csak az irányába, de másnapig nem akartunk várni.

Az útlevelünk és a vízumunk három (!) fénymásolatával lehetett csak jegyet venni, a fénymásolóban találkoztunk Teddel, a nem teljesen komplett és kicsit ijesztő amerikaival. Ted 65 éves, az apja állítólag CIA ügynök, ő viszont tengerész volt. Nagyon fiatalon hajótörést szenvedett, azóta nyugdíjas. A nyugdíja nem elegendő rá, hogy otthon éljen, de Ázsiában jól kijön belőle. 30 éve úton van, szinte mindenhol járt már. Előszeretettel fikázta Magyarországot, állítása szerint egyetlenegy ország van a világon, ahol nagyobb szívás élni, mint Mianmarban, és ez mi otthonunk.

Érdekes történetei voltak, de tele volt magánnyal és keserűséggel, ontotta magából a panaszt és a haragot, úgyhogy egy idő után Marciférfi beszüntette a kommunikációt, és rám hagyta a szituáció kezelését. Én azonban a sok nyavalyás angol akcentus után annyira élveztem az amerikai angolt, hogy nem okozott gondot beszélgetni még az ázsiai kikötőkről sem. Ő is a tengerpartra igyekszik, tudtuk meg, és lettünk egy csapásra még fáradtabbak.

A yangoni buszra már nem volt ülőhely, úgyhogy úgynevezett sámlijegyet vettünk. Ázsiában a maximális helykihasználás érdekében a buszon az ülések közti kis sávot is értékesítik: kis műanyag sámlit kapsz, ezen ülsz egész úton. Öt óra utazás után a fenekünket hátrahagyva megérkeztünk egy porfészekbe, Patheinbe, ahol kiderült, hogy Mianmarban még a porfészkeknek is két buszállomása van, úgyhogy két hiénával való véres alkudozás után elmotortaxiztunk a másikba.

Itt körülbelül két és fél órát vártunk a „minibuszunkra”, ami ismeretlen okból másfél órát késett. Az LP szerint megfontolandó a partig a taxi, mert ezek a járművek - idézem - őrülten kényelmetlenek. Azonban egyrészt a taxi lealkudhatatlannak bizonyult, másrészt azt gondoltuk, ezen már nem múlik, csak két óra az út. 
Ez volt közös életünk egyik legnagyobb hibája.

A busz tetejére még egy busznyi magasságú csomaghalmot pakoltak fel (a bútortól a táskákig), komolyan félő volt, hogy a tető egyszer csak beszakad. A nagyobb gáz azonban belül fogadott: képzeljetek egy el bkv-buszt, amit hosszirányban összenyomtak az ülések közti teret minimálisra csökkentve. Ezután a padlót – a teljes lábtérrel együtt – feltöltötték rizses zsákokkal, és feltereltek mindannyiunk. A helyjegyünknek megfelelően (!) bepréseltük magunk a zsákokra: én csak úgy fértem be a helyemre, az ablak mellé, hogy levettem a cipőm: így elég kicsire össze tudtam kuporodni, hogy beférjek. Miután mindannyian - három skót, egy japán, két izraeli és mi - behajtogattuk magunkat a helyünkre, elindultunk egy annyira rossz, egy autó széles betonúton, hogy a busz sokszor inkább az omladozó beton mellett kitaposott földúton ment.

Három órát kanyarogtunk felfelé az ex-dzsungelben. A megdöbbentő méretű erdőirtás mindkettőnket sokkolt: ezeknél a tarkopasz domboknál lehangolóbb tájat nem láttunk még az utunk során.

Este hat körül érkeztünk meg „Chaung tha beach”-re, ahol konstatáltuk, hogy a mianmari nemzeti ünnepi tömeg miatt kicsit sem alkuképes a szobánk ára, úgyhogy kivettük ötezer Ft-ért és egy jó forró tengeri herkentyű leves után bezuhantunk az ágyba.

Millióféle szárított hal a burmai piacon.

Pegakornis Mamának.

Az Inle tó a Shan-felföld közepén elterülő tórendszer középső tagja. Hatalmas felszínű, mocsaras szegélyű, igen sekély. Az emberek cölöpökre épített faházakban élnek szerte a felszínén, a feltúrt iszaphalmokon kertészkednek ladikokról vagy turistákat fuvaroznak felturbózott és kifestett fahajókon.

A szállásunk egy tökéletesen érdektelen kisvárosban, Nyaungswében talált minket, innen lehet a tóra és a tavi településekre hajóval eljutni. Mi két japán lánnyal kerültünk egy csónakba, akik tökéletesen antiszociálisnak mutatkoztak, ahogy a japánok általában azok szoktak lenni. Köztünk szólva, nem a legjobb az angoljuk például.

Hajnalban indultunk. Rémisztő hideg volt, de a ködös tavon száguldó hosszú hajók elég festőiek voltak, hogy ne nyarvogjunk. Engem legelöl ülve a menetszél is durvábban kényeztetett, úgyhogy én azért piccsogtam kicsit.

A legelső és a legérdekesebbnek bizonyuló megálló a piac volt, amit minden nap más faluban tartanak meg a hét öt napján. Jelentős mennyiségű folkszemét között a helyi kisebbségek a legkevésbé sem zavartatják maguk: rizst, szárított halat vagy vízibivalyt vásárolnak, esetleg hangosan röhögnek a külföldin, aki kilóra veszi a hamis ezüstékszert.

Felmásztunk egy kisebb dombra is, ezerötvennégy sztupát, sztupácskát ígért az útikönyv. Valóban nagyon sok volt az omladozótól a buddhista amcsi pénzén felújítottig. A térdmagas fűben legelésző tehenek között botladozó, kamerázó csoportos turisták vicces mix. Miután telítődött az ehavi Buddha- és sztupa befogadóképességünk, megebédeltük a szokásos  kiábrándító ebédünk és továbbálltunk. Körülbelül itt kezdődött a sightseeing-nek álcázott szuvenírvásárlás agy- és lélekölő programja.

A hátralévőt azokhoz az egy napos reklámkirándulásokhoz tudnám hasonlítani, ahová nagyanyáink járnak Ausztriába. Minden ingyen van, cserébe végig kell ülniük egy háromórás direktmarketing agymosást egy forradalmian új edényről.

Először is nekem ne mondja senki, hogy praktikus módja a selyemkészítésnek és bármiféle ezüsttárgy előállításnak, ha a gyár épülete egy tó közepén van. De hogy minden nyomorult manufaktúra ajtajában ül két készségesen pózoló hosszú nyakú palaung nő, az tényleg szörnyű. Sára kisebb hisztit vágott le a szövőműhely bejáratánál, hogy ő aztán nem jön be ide, miközben a japán csajszik boldogan fotózkodtak a nőkkel karonfogva.

Megvártuk, míg felvásárolták a hely sálkészletének felét - néma örömmel konstatáltam, hogy mi nem veszünk –, kihalásztuk a hajósunk a vígan valami helyi szerencsejátékot űző haverjai közül, és elindultunk.

A vízen megtekinthető látványosságok elég alapos érdektelenséget élveztek mindkettőnk részéről, egyedül azok a kis buddhaszobrok dobbantották meg a szívünk, amikre már annyi aranylapocskát tapogattak fel a férfiak, hogy mára csak két/három gombócos hóember alakjuk van. Ez vicces volt.

Burmában ez egyik legjobb dolog, hogy nagyon kevés a turista, főleg a birkaként terelt csoportos. A független utazók is a „jobb félék”, lényegesen több érdeklődő, intelligens és érdekes emberrel találkoztunk itt. Mivel kevesen vagytok és viszonylag sok a kihívás, az emberek hamar összeverődnek, szociálisabbak. Ez alól az Inle tó és környéke képezte a fájdalmas kivételt. Minden műemléknél legalább három csoport keringett és vásárolt tízszeres áron pólót-gagyit-nyalókát. A videózó ember koncentráció néha már-már Prága belvárosát idézte.

Az egyik kolostor tovább mélyítette a turistamocskot azzal, hogy a területének a kétharmadát folkgagyi standok tették ki, a maradékon pedig idomított macska akrobatamutatványokat mutattak be a szerzetesek. Hazaérve eldöntöttük, hogy egyetlen további napot sem vagyunk hajlandóak itt tölteni, és dühből elmegyünk a tengerpartig. Szerencsés esetben két nap alatt.

Bagan a mianmari történelem talán legértékesebb darabja: egy óriási elhagyatott város az Irravaddi egyik könyökében. Történetéből csak annyi bizonyos, hogy a tizedik században már álló városban a burmaiak államvallássá tették az Indiából érkező Threvada Buddhizmust, majd d-k-ázsiai mércével hosszú ideig stabil birodalmat hoztak létre. Így is csupán 250 évig működött, a mongol hódítások után a burmaiak nem tértek vissza egykor volt fővárosukba, ami kísértetjárta hellyé vált, és így megmenekült a következő kaotikus évszázadoktól.

A város maradványai egy óriási fás, füves, de leginkább homokos síkságon vannak elszórva egymástól kilométernyi távolságokra. A különböző állapotban lévő – a teljesen rekonstruálttól a téglahalomig -  templomok között paradicsom, kukorica, tökföldek fekszenek, tehenek, kecskék legelnek, burmai gyerekek fogócskáznak. Szállást csak a terület két végében található teljesen jellegtelen falu
vakban lehet (vagy nem lehet) találni. Bejárni lovaskocsival vagy biciklivel lehet. Utóbbi gyorsabb és olcsóbb, az első nap reggelén sikerült is szereznünk két remekül karbantartott parasztkergetőt, azzal vágtunk neki a feladatnak.

Bagan régi városából a templomokon kívül semmi nem maradt meg, mivel a burmaiak már akkor is minden mást fából szerettek építeni. A templomokat többféleképpen is tudnám csoportosítani. Kilátás szempontjából van - az épületek tetejére felmászva ugyanis egészen szürreális sivatagi elveszett város vesz körül - :
téglasztupa, amibe be lehet menni,
lépcsős téglasztupa amire fel lehet mászni,
téglasztupa amibe be lehet menni, és onnan fel lehet rá mászni;

Mit kell nézni szempontjából van:
festményeket kell nézni az épület belsejében,
szobrokat kell nézni bent,
kívülről szép az épület.

Engem teljesen lenyűgözött a hely nagyszerűsége. Olyannyira szerettem itt lenni, hogy mikor szavaztunk, hogy hány napot maradjunk, kiharcoltam a hármat az Inle tó (Sára kedvence) rovására. Akármennyire is voltak tömve a hotelek turistákkal, a romok között teljesen magára tudott maradni az ember, egyedül biciklizett a süppedős homokban egyik helyről a másikra a kecskecsapásokon a néptelen tájban. Megérkezvén valahova ugyan meg kellett csodálni a reménykedő festményárusok teljesen ugyanolyan festményeit,  de utána elemlámpával képzelhetted magad Indiana Jonesnak fél óráig és fedezhettél fel egy templomot Buddhástúl, freskóstúl egymagad. Sára hősiesen végignézett velem mindent, amihez kedvem szottyant, csak a harmadik napon nehezményezte: hogy a tizedik után a tizenegyedik templom már ugyanolyan, és inkább csak bicikilizzünk.

Ami rossz van Baganban, az leginkább abból fakad, hogy Mianmarban van. Idejutni - ha csak nincs az embernek sok pénze és vesz repülőjegyet - egészen elképesztően körülményes és kényelmetlen. Ahhoz képest, hogy az ország nagy négy turistalátványosságainak egyike, nincs annyi hotel, mint kéne, és az éttermek sem olyan jók, mintnlehetnének. Az ételekből az itt tartózkodásunk harmadik hetében már kezdett meglehetős módon elegünk lenni: mindennek ugyanolyan egyen unalmas íze van.

Cserébe kárpótol, hogy a helyiek szuper barátságosak, és még nem öntött el mindent a folkgiccs. Kecskék és paradicsomföldek között biciklizni templomból templomba magadban, azt valószínűleg már csak itt lehet egész Ázsiában.

Inle tó körül, falusi életkép.