madein

Luang Prabang egy napnyi kacskaringós buszútra található a fővárostól az észak-laoszi hegyek között. A város annak a három királyság egyikének a volt központja évszázadokig, amelyekből aztán Laoszt összegyúrták egy európai békekonferencián. Az utolsó királyuk egy távoli börtönben halt meg miután a kommunisták átvették a hatalmat az országban. A helyi múzeumban a mai napig meg lehet nézni a királyi autókat – mi végül nem tettük.

Luang Prabang Laosz egyetlen olyan települése, ami többé-kevésbé átvészelte az évszázadokat, és van mit mutatnia a hegyeken és a vízeséseken kívül az idelátogató turistáknak. A belvárosban sétálva gyakorlatilag egy francia kisvárosban vagy: egymást érik a francia nevű (és étlapú) éttermek, a drága butikhotelek, az utazási irodák és a spa-k.

A nagy felújítási lázban a belváros teljesen elvesztette a gyökereit, ázsiaiakat már csak a mellékutcákban találni, meg persze a külvárosban, de az meg egy tipikus, poros, unalmas vidéki városka.

Mikor első napunkon hajnali hatkor megérkeztünk a belvárosba, meglepve tapasztaltuk, hogy álmos, jólöltözött turisták csoportjai kókadoznak az utcák sarkain pokrócokon ülve. Nem tudtuk mire vélni, tán kollektív bombariadó van? Később rájöttünk, hogy a rengeteg turista szerzeteseket etetni kelt fel hajnalban.

Buddhista szokás ugyanis, hogy a szerzetesek minden reggel körbejárják a városukat és ételt gyűjtenek a kolostornak aznapra. (Ez nem kéregetés, a helyiek így áldoznak Buddhának, ezzel bizonyítják a hitüket.) Na, ezek az emberek mind vettek előre elkészített kis ételpakkokat vagy szépen becsomagolt rizst vagy hatszoros árú banánt, hogy hajnalban odaadhassák valamelyik narancssárga ruhás fiúnak és így fürödjenek egyet a valódi Délkelet-Ázsiában.

Hiába van sok helyen kiplakátolva, hogy ne nyomj a szerzetes arcába fényképezőgépet két centiről egy jó portré reményében, és ne kövesd utcahossznyit kamerával, mert nem a te kedvedért beöltözött színész, akit ezért fizetnek – direkt felkeltem és lefotóztam, hogy elhiggyétek, mit művelnek az emberek.

Mellesleg a laosziakat sem kell félteni, buszokkal hurcolják ide a szerzeteseket a környékbeli falvakból, hogy minden turistának jusson egy kis spiritualitás. Ezt elnézve mondjuk kicsit megingott az angyal buddhista-ördögturista felosztásunk.

A városban található néhány tényleg egészen eredeti öt-hatszáz éves buddhista szentély az eddig látott legkreatívabb Buddhákkal. Tombol az alkotói szabadság, vannak kövérek, soványak, nagyfülűek, nem csak az uncsi kerek fejűek, mint Thaiföldön vagy Mianmarban.

Ezen túl csak a környékbeli falvakba lehet elmenni - néhány busznyi ötvenes franciával vagy kényszeresen hangoskodó angol fiatallal együtt- megvizsgálni a népviseletbe öltöztetett kisebbségeket, akik spontán szövik a népviseletet picit unott fejjel. Van néhány barlang és vízesés is a közelben, de ezek Laoszban minden nagyobb domb alatt megtalálhatóak, és ezek még csak nem is a legszebbek.

Az tisztán látszik, hogy itt az igazi Ázsiát valamikor harminc évvel ezelőtt hagyta el teljesen a belváros, az is nyilvánvaló, hogy mindez a rengeteg idezarándokló ötvenes angolt és franciát egyáltalán nem zavarja. Boldogan eszik a bagettet és nézegetik az internetet a laptopon a kávézókban. Mi is ettük és mi is nézegettük, és rendkívül kényelmes és élvezetes volt, csak egész egyszerűen nem ezért jöttünk. Úgyhogy inkább elindultunk Északra.

Kutya kortárstánc produkció egy laoszi faluban.

Őszintén szólva nem volt sok elképzelésünk arról, hogy milyen is Laosz. Valami dzsungel, magas hegyek, Mekong, színes népviseletű hegyi törzsek. Akikkel találkoztunk mind azt mondták hogy „laidback” meg „relaxed”, a Ko Lantán megismert angol pár pedig kórusban zengték, hogy „Laosz az egy nagyon-nagyon békés ország”.

Elég unalmasnak hangzott, de engem vonzott a túrázás meg a hegymászás lehetősége, Sára meg csak jött engedelmesen.

Az első dolog, ami szemet szúrt Vientiene-be érkezve, az óriási építkezések, amik az egész városban zajlanak. A belváros előtt tovahömpölygő Mekongot épp folyamszabályozzák, és csinos kis parkot építenek a szélére futópályával, szemetesekkel és virágosládákkal.

Az öt utcányi belváros már teljesen odahagyta Ázsiát, hogy újjászülessen mint egy hamis, műanyag francia kisvárosként. A főutcán a néhány megmaradt százéves templomocska csendes szemlélője a változásnak, ahogy a kerék- vagy gumicsőboltból, garázsban berendezett étteremből mind-mind francia nevű pizzéria vagy hosszú borlistás kávézó lesz.

Az egész város olyan kicsinek érződik, nincs forgalom, nincsenek soksávos főutak és nehéz járművek. Nincsenek nagyon látnivalók sem, egy-két templom kivételével a legtöbbet elvitte a történelem. Vagy ami még valószínűbb: soha nem is tette őket oda.

Hogy igazságosabb legyek, voltunk egy kicsi buddhista szentélyben, ami a belvárosi turista-gettótól nem messze azért is megutatja milyen is a laoszi buddhista építészet, és ezt nagyon szerettük. Roppantul tetszett a kicsit naiv, sokkal szabadabb Buddha-ábrázolás, az óriási virágos edények, és a rengeteg kis fülke-Buddha a falon körbe.

Ha kegyetlen és őszinte akarok lenni azonban, akkor még mindig azt kell mondjam, ez a város csak annyira érdekes mint Nyíregyháza egy debreceninek. Valami megfoghatatlan okból mégis turisták hada jár itt fel-alá az egészet roppant eredetinek, franciának és DK-Ázsiának megélve. A relaxed, a laidback és a peaceful mindenesetre valóban illik rá. Másnap este inkább leléptünk Luang Prabangba.

Laosz, Bolaven plató, kávéfarmon dolgozó gyerekek.

Kötetlen Buddha ábrázolás - király!

Míg a turisták VIP buszokkal száguldoznak az új aszfaltutakon, a helyiek ezzel jutnak el ából bébe. Ez a busz Laoszban.

Muang Ngoi Neua: falusi papucs petang.

Izé Luang Prabang egyik buddhista szentélyében.

Napoznak a szőrmókok Luang Prabangban.

Luang Prabang buddhista szentélyén a mozaik.

Luang Prabangban.

Muang Ngoi Neuában homokvárat csöpögtet a kislány.

Luang Prabang egyik templomában.

Thaiföldön összesen 25 napot voltunk egy mianmari kiruccanással megszakítva. Még jövünk, mert Kambodzsa és a Fülöp-szigetek között itt kell átszállnunk, és a két repülő között van másfél nap, de az már nem változtat majd semmi lényegit az átlagokon.

A napi átlagköltés:

SZUMMA: 12.956 Ft per nap

Thaiföldön lényegében két helyen voltunk: a tengerparton és a fővárosban. A tengerpart – bár ez erősen strandfüggő is – drágább, mint Bangkok. Drágább a szállás, az étkezés és az internet is. Mivel azonban az ember az egész napját a parton, egy kávézóban vagy egy függőágyban tölti, nincs városnéző és utazási költsége, így a napi átlagköltség itt lesz alacsonyabb. (Ha Bangkokban nem csinál semmit az ember, akkor meg még olcsóbb az élet.)

Mi nagyon eleresztettük magunk a városban, a mianmari nélkülözés és  nehézkesség után mélyre merültünk a konzumálás gyönyörében, nem tagadtunk meg magunktól semmit, úgyhogy jó hír a forintozóknak, lehetne ennél olcsóbban is. Na, nézzük részleteiben!

A szállásunk a szokásos fanos, fürdőszobás, franciaágyas a városban, hasonló bungalló a parton. A thai nép szerintem vér és nyálka nélkül jön világra, hihetetlenül tiszták és igényesek. A legolcsóbb szállások is makulátlanok voltak, a fehér lepedő, itt fehér lepedő tíz dollárért is. Tudom, hogy túlragozom, de aki volt Indiában, az megérti. A szobák kicsit drágábbak, mint Indiában vagy Mianmarban, de cserébe a szolgáltatás és a minőség is az. Bangkokban a Khao San Road-on olyan erős a verseny a szállodák között, hogy szinte általános a tévé, a széf, az ingyen wifi. Azt kell mondjam, megérte a napi kétezerötöt a thai tisztaság és kényelem.

Az evés-ivás Thaiföld, de leginkább Bangkok egyik fénypontja. Az ételek nagy általánosságban finomak, ha az utcán eszel, olcsók, ha Bangkokban eszel az utcán, nagyon olcsók. Meg lehet vacsorázni 200 Ft-ból egy utcai standról, és persze meg lehet sokkal többől is egy étteremben. Mi kicsit több, mint 4000 Ft-ot költöttünk naponta kajára: általában étteremben ettünk, legtöbbször utcaiban vagy plázában (ezek kicsit olcsóbbak és nem olyanok, mint otthon), de az utcán is: főleg pad thai-t. Naponta kétszer nagyobbat, és persze egész álló nap gyümölcsöt (70-100 Ft egy guaváért/fél ananászért/szelet görögdinnyéért/mangóért felszelve), főtt kukoricát (70 Ft), aszalt gyümölcsöt, thai palacsintát (220 Ft körül) és a jó ég tudja még mit ettünk össze a standokról. Az ételen senki ne aggódjon, aki Thaiföldre jön.

Kicsit több, mint 1500 Ft-ból néztünk várost. Ez nem tudom, mennyire fedi le az átlagutazó kiadásait, mi ugyanis nem a királyi palotára és a múzeumokra költöttük a legtöbbet, hanem mozira és pihenésre. Egy mozijegy 1400 Ft körül mozog, annyi szent. A VIP vetítés drágább, de kapsz welcome drink-et, takarót (a durva légkondi ellen) és háromszor elférsz a foteledben.

A tömegközlekedés szuper. A városban mászkálásra ugyanolyan sokat használtuk a skytrain-t, a buszokat és a hajót. A busz és a skytrain jegyára távolságfüggő. Ha a busszal egy „Keleti pályaudvar - Móricz Zsigmond körtér” távolságot teszel meg, az 50 Ft-odba kerül. Légkondis busszal többe. Az égimetró legolcsóbb jegye kb. 100, legdrágábbja olyan 350 Ft. A hajóval a teljes vonalon végigmehetsz 150 Ft-ért.

A közlekedésre sem lehet panasz, hacsak az nem, hogy elég sokba kerül. A buszok és az utak remek állapotban vannak, úgyhogy az ár/érték arányra én nem panaszkodnék, de aki spórolni akar, annak lehet, hogy 6500 Ft egy VIP távolsági buszért már kiveri a biztosítékot. Hajlamosak rá, hogy a drágább szolgáltatást adják el neked, ha ugyanazon a vonalon több is létezik, úgyhogy rá kell kérdezz, ha olcsóbban szeretnéd.

Bangkokban rengeteg mindent vettünk. Feltöltöttük a nesszeszerünk és kiegészítettük a gyógyszeresdobozunk, felfrissítettük a ruhatárunk, vettünk egy-két dolgot a fényképezőgéphez és egy-két egyéb szükséges hülyeségre is költöttünk, úgyhogy a vásárlás kategória legalább kétszer annyi, mint eddig bárhol.

Az internetezés költsége ugyanígy magasabb (260 Ft per nap!), mert az összes mianmari tartalmat itt töltöttük fel a blogra, illetve majd egy hónapnyi teljes izoláció után sokat kommunikáltunk a családdal és a barátokkal. A net gyors és közepesen drága, mindenhol fogsz találni. A legjobb megoldás, ha a hoteledben - ne adj isten a szobádban - ingyen wifi van.

Összesen tehát tizenháromezer Ft-ból kényelmesen és lemondások nélkül pihentünk és dőzsöltünk a külföldiek pihenésére és dőzsölésére szakosodott országban. Ez lehetne (bőven) több, ha többet éttermeztünk volna (vagy ha minden szép ruhát megvettünk volna nekem, ami tetszett), de mivel Thaiföld így is a legdrágább ország volt eddigi utunk során, erre most nem akartunk többet költeni, különösen, hogy az utcán a megfelelő helyeken legalább olyan jól főznek. Szusit meg majd eszünk Japánban.

Megfigyeléseink szerint egyértelműen a laoszi gyerekek a legkoszosabbak eddig DK-Ázsiában. A kép Luang Prabang buszállomásán készült reggel 6-kor.

Kislány kéreget Muang Ngoi Neuában, Laoszban.

Laoszban freestyle Buddhák.

Vientiane, Buddhák

Vientiane, do you want eternal life?

Az egy hét hosszú konzumálás és tespedés után Bangkokból első lendülettel csak Ayuthayáig sikerült eljutni, ami úgy 80 km-re északra fekszik a fővárostól. Szó szerint fapados vonattal utaztunk másfél órát a thai történelem egyik legfontosabb városáig. Az 1 méteres tengelytáv és a bangkoki főpályaudvar icipici mérete miatt a thai vasút inkább tűnik az állam (a király?) költséges hobbijának, mintsem valódi közlekedési eszköznek. Úgyis mindenki buszozik.

Ayuthaya a történelmi Thaiföld (anno Sziám) fővárosa volt az európaiak feltűnésétől kezdve egészen a 18. század végéig. Itt lakott a király, és idáig hajóztak fel a nagy kereskedőhajók, hogy lerakják a portékáikat. Izgi hely volt, éldegélt itt mindenféle náció a japántól a portugálig, volt bordély, fűszerkereskedés, minden, ami a korabeli nagy ázsiai kikötővárosok bármelyikében.

A múlt idő lényeges, a városkát manapság mesze nem mondanám izgalmasnak. Az egész régi hóbelevancból nem maradt szinte semmi. A várost két év háborúskodás után elfoglalta az épp reneszánszát élő burmai királyság hadserege 1767-ben: kirabolta, majd az egészet felgyújtotta. Egy nagyon gagyi Bagan maradt: templomok és egyéb vallási épületek, minthogy csak ezek épültek akkoriban téglából.

A mai Ayuthaya egyik fele egy teljesen átlagos ázsiai kisváros csicsás-girlandos betonházakkal és bádogtetejű cölöpéttermekkel. Mivel a hely a thaioknak fontosabb mint a külföldieknek, a turistagettó mindössze egy pici utcácska. A város másik fele egy elhanyagolt állapotban lévő nagy közpark, ahol a megmaradt történelmi épületek düledező romjait lehet megtekinteni. Minden romra két virsliárus bódé és egy fagylaltoskocsi jut.

Mindez valószínűleg csak nekem érdekes, én nagyon szívesen sétálgatok düledező épületek között, amire a thaiok az összes megtalált Buddha darabkát felpakolták. Sára leginkább a pici múzeumban talált magára, ahol mindenféle piros gombokat megnyomva hülye népzenéket indított el egyre-másra, a csoportnak magyarázó idegenvezető rosszalló pillantásainak kereszttüzében.

Mivel egy napnál több látnivaló tényleg nincs, elefántháton meg már ültünk Nepálban, elhatároztuk, hogy elindulunk. Ha meg már elindulunk, akkor rögtön Laosznak megyünk, jöjjön a dzsungel végre. Chiang Mai kihagyva, rövidített útvonalon, Nong Khain keresztül megyünk Laoszba.

Az egy dolog, hogy mindenhol és mindenféle ételt árulnak. A durva, hogy nejlonzacskóban. Ezek itt 5 fogásos ebédek.

Vientiane, munkavédelem a magasban

Vientiane, Betonnyuszi.

Ilyen kis zacsiban kapod fapálcával a felszelt, hűtött, friss gyümölcsöt az utcán mindenfelé. Ez épp guava a kezemben, már csak a fele van meg, 70 Ft volt.

Mianmar csodálatos volt, de kényelmesnek, pihentetőnek egyáltalán nem mondanám. Elég fáradtan, nyűgösen és nagyon-nagyon éhesen érkeztünk vissza Bangkokba. Szerencsére ez a város valószínűleg az egyik legalkalmasabb arra Délkelet-Ázsiában, hogy az ember minden nyugati szükségletét és mocskos vágyát kielégítse.
Úgyhogy mélyre merültünk a konzumálás gyönyöreiben.

Ettünk-ittunk.

Halálra ettük magunkat jobbnál jobb thai ételekkel, friss zöldséglevesekkel, halakkal, kagylóval, rákkal. Tonnaszámra vettük a gyümölcsöt: ananászt, guavát, görögdinnyét, mangót.

Voltunk egy remek kínaiban, ettünk sok szusit, kávéztunk igazi főzött kávét.

Marci sörözött, én ettem aranyos kis sült virsliket az albérleti vacsik emlékére. A sörből már meg tudok inni 3 kortyot.

Ettünk pizzát, voltunk a Burger Kingben és a McDonaldsban is. Ettünk indiait többször is, elkezdett nagyon hiányozni mindkettőnknek.

Fagyiztunk, szotyiztunk, thai palacsintáztunk (én nutellást, marci kakaós-banánost), aszalt gyümölcsöztünk.

Koktéloztunk, turmixoztunk, jegeskávéztunk.

Voltunk moziban. Sajnos nem volt túl jó a kínálat, úgyhogy választottunk egy fiúst, egy lányost és egy gyerekest, hogy mindannyian jóllakjunk. Megnéztük a Tron-t, ami szar volt, de látványos és kúl. Megnéztük a Megamind-ot, ami csak aranyos volt, de 3D-s és színes. És megnéztük a Burleusqe-et, ami szar volt, de eléggé picsás, hogy újra csajnak érezzem magam.

A thai popkorn fényévekre van a magyartól. Csak sima sósat kértünk, de természetesen ötféle ízben volt ingyen kostolóval, hogy a személyiségedhez és a filmhez legjobban illőt választhasd.

Voltunk akváriumban. Jó volt, de továbbra sem értjük, hogy mi kerül ezen ennyibe. Egyetlen dologgal tudott többet a Camponánál, kipróbálhattunk a fish-spat. (link) Talán nagyobb is volt, de erre nem emlékszem már.

Plázáztunk és piacoztunk. Keseregtünk, hogy miért lehet itt százszor jobb ruhákat venni, mint otthon sokkal olcsóbban, ezzel párhuzamosan lelkesen felfrissítettük a ruhatárunk. Küldtünk haza dobozt, lehet velünk izgulni, hogy ne lopjanak ki belőle semmit.

Becsületünkre legyen, a rehabilitáció alatt elmentünk a Modern Art Centerbe is. Bangkokban elég izgalmas a modern művészet, és a legutóbbi ittlétünkkor egy másik múzeumban meglátogatott kiállítás nyugat-európai mércével is rendben volt, úgyhogy mindketten azt vártuk, hogy most majd lerobban a fejünk az ázsiai fiatalok formabontóan új formanyelvétől. Ehhez képest a hatalmas, sokemeletes, jól használható terekkel rendelkező múzeumban a galériákon és kézművesboltokon kívül két kicsi kiállítás volt összesen: két hercegnőé. Előbbiek felejthetőek, utóbbiak viszont kifejezetten viccesek voltak.

Az egyik hercegnő egy kedves, jólelkű, természetes és hamvas lélek, aki viszi magával mindenhová kis digitális gépét, és kattintgat jobbra-balra. Ezeket a családi vakációkon, hivatalos látogatásokon vagy csak szokásos sétáin készült fotókat aztán a világon az egyetlenként nem a D meghajtón veszejti el valami mappába, hanem óriásnyomatokat készíttet és kiállítja egy hatalmas múzeum legfelső emeletén. Jó neki. Rossz nekünk.

A másik hercegnő egy rejtélyesebb, nőiesebb, egyben vagányabb és öntudatosabb személyiség. Az ő kiállítása már élvezhetőbb volt, de halk gyanúnk szerint nem igazán miatta: ezen egy negyed Britney Spears-nyi háttérgárda kellett, hogy dolgozzon - ami ugye még mindig elég sok. Ez egy remekül megcsinált és ízlésesen külsőséges, de elég üres és ötlettelen korunk CSAJ illetve NŐ-érzését körbejáró tárlat volt Vogue utánérzés fotókkal és magvas Reader's Digest idézetekkel - mindkettő őfelségétől.

A belépőjegy ingyen volt - nem akarom tudni, hogy mibe került így ez az egész a thai államnak -, úgyhogy a thai kamaszok ellepték az épületet és minden lehetséges helyen és pózban lefotózták egymást a mobiljukkal. Mi őket kerülgetve végig sétáltuk az egészet, hogy aztán csalódottan visszakullogjunk második otthonunkba, az MBK Centerbe mozizni és vacsorázni.

Miután interneteztünk egy kiadósat: frissítettük a blogot, válaszoltunk az e-mailekre, órákon át skype-oltunk és cseteltünk, ó és persze egy kicsit facebook-oztunk, már készen álltunk, hogy tovább induljunk Észak-Thaiföldre, vissza Ázsiába.