madein

Vacsorázni próbálunk az utcai BBQ-snál. Sára persze adott nekik maradékot, soha többé nem mozdultak az asztalunktól.

Ugyan megígérte, hogy értünk jön, Paul nem jelent meg időben, úgyhogy egy kínai boltos bácsikából némi esetlenkedés után kiszedtem, hogy merre van a vonatállomás, és elindultunk magunk. Marci „úgyis ugyanolyan minden osztály” felkiáltással a fogához verte a garast, és a legolcsóbb jegyet vettük Mandalayig.

A vonat még a Máv ismeretében is félelmetesen lassan közlekedik, ráadásul nem teljesen vonatszerűen. Hans mondta, hogy még soha nem látott ilyet, és olyan volt, mintha hajón ülnének, de ők Németországból jöttek, gondoltuk magunkban, mi pedig a Máv és BKV hazájából, láttunk mi már karón varjút. Aztán mikor a fapadon üldögélve két kézzel kapaszkodtunk, mert a kocsi néha annyira kilengett oldalra, hogy attól féltünk felborul, akkor már elhittük, hogy valami nincs rendben. A burmaiak mosolyogtak rajtunk, csak néha siklik ki, mondta az egyik.

Az egész vonatozás célja tulajdonképpen a Gokteik Viadukt volt. Ezen a Gokteik szakadékon átívelő kb. 100 méter magas fém-faszerkezeten, ha ez egyáltalán lehetséges, még lassabban gurultunk át. Szépséges kilátás, ámulat és halk aggodalom. K. tanácsára lepattantunk Pylin-U-Lwinben, hogy hat óra helyett két és fél alatt eljussunk Mandalayba pick-up-pal. Egy nagyon dagi, öblös hangú, szimpi pasassal és tizenakárhány burmaival bezsúfolódtunk a platóra, és öt perc múlva már száguldottunk a város felé.

Hosszasan vitatkoztunk, hogy a pacák angol vagy amerikai angolt beszél-e (a magyar nyelv egyetlen, de fontos előnye, hogy bárhol bármikor bármikor bármit meg tudsz beszélni), végül fogadtunk egy masszírozásban. A teamegállóban aztán kiderült: se nem angol, se nem amerikai, merthogy a lelkem egy német postás, Karl, aki épp az egy hónapos szabadságát élvezi, és azért van Burmában, mert már minden más ázsiai országban járt. Azóta sem tudom, hogy azon döbbenjek meg jobban, hogy a német postás vígan utazgat a világban a fizetéséből vagy hogy messze szebben beszél angolul, mint a turisták, akikkel eddig találkoztunk és nem mellesleg mi.

Karl másnap indult Baganba egy hajóval, ami ugyan 16 órás utat ígért, de megfizethető volt, úgyhogy úgy döntöttünk, vele tartunk. Úgyis imádunk hajnalban kelni. Reggel ötkor már megvettük a jegyünk, és műanyag székekért harcoltunk a meglepően sok turistával a fedélzeten. Úgy három óra elteltével kialakult a rend: az egyik oldalon ültek a szociális és kedves németek és franciák, középen két látványosan szingli lengyel lány talált egymásra két középkorú angollal, a másik oldalon pedig az antiszociális franciák, németek és lengyelek tömörültek. Egy svéd srác hosszan, de sikertelenül próbált beilleszkedni itt is, ott is, végül feladta, és zenét hallgatott.

Mi az út első percétől kezdve éreztük, hogy ez valahogy nem a mi hajónk. Valószínűleg a világ legundokabb francia párja ült mellettünk, akiket hiába kértem meg szépen kétszer, hogy nekem mindegy, milyen irányba, de egy székkel üljenek arrébb, képtelenek voltak rá, ezért Marcival teljes húsz órát egy széken osztozva töltöttünk. A másik oldalunkon két nagyon aranyos, leszedált német fiú ült melegítőgatyában, akik az egész út alatt összesen ha tíz szót szóltak. Előttünk egy lengyel pár, aki folyton eltűnt órákra, de sportot űztek belőle, hogy mindig pont akkor jöjjenek vissza, mikor rászántam magam és bemásztam az üresen maradt székükbe.

Köd volt és alacsony vízállás, úgyhogy összesen húsz órát töltöttünk azon a nyavalyás hajón, felváltva a székben ülve és a táskákon fekve. Már tegnap reggel óta utaztunk, az agyunk le volt zsibbadva, teljes érdektelenséggel szemléltük a hajót minden megállóban megrohamozó árusokat. Valószínűleg látszott, hogy nem vagyunk teljesen magunknál, mert minket módszeresen nem maceráltak semmivel, pedig a rasztás német srác ezerszer is elmondhatta, hogy nem akar sem bananát, sem selyemsálat, az sem volt elég.

Este fél tíz körül megérkeztünk Baganba, ahol mindenki megrohamozta a tömegközlekedés gyanánt szolgáló lovaskocsikat, és elvágtatott a neki szimpatikus hotelbe. Ahol aztán mindenkivel közölték, hogy tele vannak. Félórán belül a városka tele volt össze-vissza köröző, aggódó arcú turistákat szállító lovaskocsikkal. Még félóra elteltével mindenki túl volt minden létező szálláshelyen, és mindenki kivett egy kétszer olyan drága szobát, mint szokott. Kivéve minket, egy francia párt, egy kanadai nőt és a svéd srácot. Egy ideig vívódtunk, aztán Marcinak elege lévén a napból meghozta a döntést: lovaskocsizzunk mind el a közeli településre, a rohadt életbe. Megígértük a riadt franciáknak, hogy ha túl drága nekik a szoba, akkor majd négyen együtt vesszük ki pótággyal, és hatan két kocsin két lóval nekivágtunk a tizenkét kilométernek a dermesztő hidegben. Én minden teljesítőképességem szélén táncolva a kanadai francia festőnőben tartottam a lelket egész odaúton, Marci csak ült csendben, néha mondott empatikusan egy francia szót a nőnek, néha a kocsis lovat biztató, perverz hangját utánozta a lónak.

Éjfél körül két teljes nap utazás után végre lezuhanyoztunk és pihe-puha ágyba dőltünk, hogy másnap a franciákkal felezve visszataxizzunk a központba a frissen lefoglalt lepukkant hotelszobánkért.

Inle tó egyik falvacskájában az 1054 sztupánál.

Buddhista hagyomány a buddhaszobor vízzel locsolása.

Öt tálka víz, mintha kisbabát etetnél:

egyet a Buddhának,

egyet a Tanításoknak,

egyet a szerzeteseknek,

egyet a szüleidnek

és egyet a mesterednek.

K. a megbeszéltek szerint értünk jött hajnalban, és 7 körül már caplattunk is kifelé a faluból a kutya hidegben. Mivel a környék nem tartozik a turisták nagy búcsújáróhelyei közé, a helybéliek kicsit félve, mosolyogva integettek mindenfelől. Gyalogoltunk faluról falura a shan hegyek között, K magyarázott a helyi növényekről, állatokról, politikáról, történelemről, Shakiráról, jóról, rosszról, buddhistákról, zsidókról.

Mivel egyszerre tölti be az újságos, utazó kuruzsló, politikai tanácsadó szerepét az itteni falvakban, az ő társaságában mindenhol szívesen látott vendégek voltunk. Kedvünkre fotózhattuk a meztelenül fürdő gyerekeket, a dolgozó öregembereket, ebédet készítő családanyákat. K. még természetesnek ható pózokba is beállította őket a jobb képek kedvéért.

Ebédidőben be is tértünk az egyik házba, hogy a szütyő mélyéből előkapott tésztából és fűszerekből levest rittyentsen. Ebéd után Sárát kis győzködés után az asszonyok beöltöztették (egyáltalán nem vicces) palaung népviseletbe, hogy K. kiélhesse rajta minden fotós szenvedélyét. Megszámlálhatatlan pózban lefotózta az egyre jobban feszengő barátnőmet a falu kollektív örömére.

Kérdezték honnan vagyunk, Magyarországról, mondtuk mi, az hol van, kérdezték ők. K. hosszasan mutogatott és magyarázott a nyelvükön, ők okosan bólogattak. Később mesélte csak el a faggatásunkra, hogy mivel ezeknek ez embereknek mély meggyőződése, hogy a világ egy lapos valami, ő nem fárad egy nemzetközi térkép fejekbe verésével. Hogy hol van Magyarország? Nos, messze messze Mianmar déli részén van Yangon, a régi főváros. Utána még messzebb délen van a végtelen tenger. A tengeren még messzebb van egy sziget. Na azon a szigeten, pontosan ott van Magyarország.

(Sára két teljes napig boldog volt attól a gondolattól, hogy ezeknek az embereknek Magyarország egy sziget messze délen. Bármilyen külföldivel beszélgettünk két mondatnál többet, az első dolga volt, hogy csillogó szemmel elmesélje neki.)

A hegyek között az utak mentén mindenütt teacserjék nőnek félvad módon. Ezek a hegyoldalak egyáltalán nem úgy festenek, mint a képeslapokról ismert teaültetvények, ahol pedáns sövények között szedi a hajtásokat a népviseletbe öltözött tetszőleges etnikum. Itt csak elültetik a teacserjét a hegyoldalban, és időnként lekaszálják körülötte a gazt. Kevésbé festői, de kevésbé munkaigényes is.

Ehető növényeket nem nagyon termelnek (leszámítva egy furcsa savanyúkáposzta ízű, körte alakú izét, néhány spenótszerű zöld növényt és némi rizst), ezért a tea és a vágott tüzifa árából vesznek maguknak élelmet a városban. Nem csak ők szereznek pénzt a valaha gazdag erdők jó minőségű faanyagából: olyan intenzív fakitermelés folyt itt az elmúlt években, hogy teljes hegyoldalak állnak kopaszon, árnyéktalanul. Iszonyatosan néz ki, ha Sára biológus volna, ő is kiakadt volna.

Napszállta előtt nemsokkal felkapaszkodtunk a környék legmagasabb dombjára, hogy még sötétedés előtt lemásszunk a túloldalán található nagyobb shan faluba. Megvacsoráztunk a családdal, negyven percet játszottam kukucskát az egyévessel és a nagypapával, az éjszakát pedig 3 pokróc alatt töltöttük a faház első emeletén a rémes hidegben a Buddha oltár alatt. Reggel ennek megfelelően az egy teljes órán át nem halkan imádkozó nagymamára keltünk, és érezve, hogy kulturális toleranciánk végtelen némán lemásztunk a létrán reggelizni.

Másnap lényegében már csak visszabattyogtunk a második otthonunknak fogadott falucskába. Út közben megálltunk néhányszor (értsd minden faluban) teázni, ragadós rizst enni.  Utóbbit az ember tényleg csak azért eszik, hogy ne legyen éhes, Sára azért sem.

Hogy a rövidített túráért kárpótoljon, K. elhatározta, hogy karácsonyi ajándékként megtanít motort vezetni. Ázsiában ez egy elég elemi képesség, és már rég ácsingóztunk az alkalomra. Mivel a képesség elsajátításához úgy negyedóra szükséges, másnap hárman két motoron elmentünk Hsipawba. Itt K.-val két ijedt izraelit gyakorlásképp elingyentaxiztunk a szállásukra és megpróbáltunk karácsonyi telefonokat alkalmazni haza - teljesen sikertelenül. A fogadóba visszaérve Sárát a konyhában találtuk, épp tojást pakolt valami dobozokba burmai gyerekekkel. Miután erőnek erejével elrángattuk új barátaitól, elindultunk haza. Este búcsúvacsora K-nál, hisz másnap vonatoztunk tova.

Bagan, tisztára Disney palota.

Inle tó, eladó vízi bivaly (Bubalus bubalis) a piacon.

Sok nő és gyerek vagy egyetlen bevételi forrásként vagy fizetéskiegészítésként cipőket gyárt otthon. Ezeket mind családok készítették.

A buddhista templomokban és szent helyeken mindenfelé ilyen hatalmas pénzes dobozok vannak, amibe kedved és pénztárcád szerint dobálhatsz pénzt. Elvileg renoválásra, rezsire vagy a templomhoz tartozó kolostor életének finanszírozására gyűlik, de előfordult már, hogy a tábornokok nemes egyszerűséggel elvitték.

Mandalayból északra indultunk a hegyvidékre, Shan tartományba, szerettünk volna pár napot túrázni. A Shan State független volt a brit fennhatóság alatt, a mai napig nagyobb szabadságot élvez az ország nagy részénél. A shan nyelv teljesen különbözik a burmaitól, a shanoknak erős identitástudatuk, saját pártjuk és hadseregük van. Mivel a Lonely Planet Hsipaw-t ajánlja a környéken megtekintésre, mindenki ide özönlik, túrázni is innen indul. Mi azonban a kk.blog.hu tapasztalataival felvértezve egy falucskába indultunk, hogy megkeressük és táncba vigyük K-t, a melegen ajánlott túravezetőt.

Egy zötyögős buszút és sötétedés után érkeztünk meg a faluba, ahol kiderült, hogy három helyett már csak egy vendégház üzemel, mert – mint később megtudtuk – valami orosz turisták részegen szétvertek egy kocsmát, úgyhogy a hatóságok „kell a fenének a turista, csak a gond van vele” alapon bezárták őket. A túlélt hotellel sem volt könnyű, mert épp kínai esküvő volt a faluban, és minden szoba tele volt kínaiakkal. Valahogy kerítettek nekünk egyet végül, és azt is megtudtuk, K épp túrázni van, de holnap már érkezik vissza, akkor beszélhetünk vele.

Épp lefeküdni készültünk, mikor kopogtak az ajtón. Hat-hét burmai fiatal volt az ajtóban láthatólag nagyon zavarban. Kiderült, hogy a falu angoltanára hozta el a 16-20 éves tanítványait angolt gyakorolni, ha nem bánjuk. Annyira kis aranyos sután álltak az ajtóban, hogy beinvitáltuk őket a szobába, persze, beszéljünk angolul. Rómeó (a tanár piros sálban) is feszélyezve volt, de a diákok általam ismeretlen mértékű zavarba estek. Az egyik fiú úgy remegett, hogy attól féltünk leesik az ágyról.

Elkezdtük őket kérdezgetni a családról (Dél-Kelet-Ázsia mindig tuti témája) meg a vágyaikról, úgyhogy szép lassan felengedtek, és elkezdtek ők is kérdezni. Elég egyszerű és nagyon szomorú kép rajzolódott ki a burmai falusi átlagcsaládról. Négy-hét gyerek, az idősebbek egytől-egyig Thaiföldön dolgoznak illegálisan, és küldik haza a pénzt. Minden fiatalabb testvér vágyik az idősebbek után, mindenkinek az volt a vágya, hogy külföldre mehessen dolgozni, mindegy mit, tényleg mindegy.

Csillogó szemmel hallgatták, hogy nálunk otthon mindenkinek van útlevele, utazhat, amerre szeretne, Európában csak úgy átsétál a határon, dolgozhat nagyobb nehézségek nélkül külföldön. Megnézegették a családi képeinket, a lányok hosszasan időztek a bútorokon, anyukám, Franciska és Maja ruháin.

Este tíz körül elbúcsúztunk, és megígértük nekik, hogy másnap elmegyünk velük „várostnézni”, úgysem volt dolgunk, K-t délutánra vártuk csak. Másnap reggel ott is voltak értünk motorral, bukósisakkal. Nekiindultunk felfedezni ezt az utolsó kis porfészket.
Voltunk szerte a faluban, megnézegettük az otthonaikat, a fontosabb műhelyeket, a környék rizsföldjeit. Elvittek egy kicsi vízeséshez, a Shan újévi fesztiváljukra és a Kyaiktiyo-ban található híres-neves Golden Rock helyi, kicsi másolatához is.

Ez utóbbi volt talán a legnagyobb élmény, a szerzetesek örökbe fogadtak ugyanis egy árva kis majmot, aki teljesen beleszeretett Marciba, és amikor csak tehette, felmászott rá, hogy aztán ne nagyon lehessen leszedni róla többet. Sajnos Marci nem engedte, hogy elhozzuk, pedig én már láttam magam, ahogy a Városligetben sétáltatom. Hazafelé megálltunk „shan noodles”-t enni, ami egy nem túl fantáziadús shan étel, gyakorlatilag zöldséges, tésztás, elég ízetlen leves. Egy nagyon részeg burmai srác mászott ránk a vendéglőben, aki hosszú perceken át a „friend” és a „happy?” szavakkal próbált közöttünk erős barátságot kovácsolni, de a kis idegenvezetőink annyira szégyellték előttünk szerencsétlent, hogy elrángattak, és hazaindultunk.

Délután aztán előkerült K, akivel megbeszéltünk egy két napos, egy éjszakás túrát a közeli Palaung falvakba. Rövidebbet, mint szerettük volna, mert a felesége épp a napokban kellett, hogy megérkezzen a börtönből, ahova hivatalosan "tiltott szerencsejáték" miatt került a választások előtt, és K érthető módon otthon akarta várni. Aznap nála vacsoráztunk az előző napokban vele túrázó külföldiekkel együtt: egy épp leszerelt, nem túl szimpatikus, fintorgó izraeli fiúval, egy hihetetlenül erőszakos arcú, belevaló, frankó megmondós holland lánnyal és egy szociológus kinézetű, érdeklődő és jó humorú lengyel-német sráccal.

A vacsi nagyon jó volt: K remekül főz, a társaság szuper volt, Skakira waka-wakáját pedig ki nem szereti. K. (és Mianmar) legnagyobb kedvence ugyanis ez utóbbi, dvd-n néztük meg a klippet tudja az ég hányszor.

Bagan egy sztupájának tetejéről néztük a gyerekeket szaladgálni.

Bagan egy temploma és a biciklijeink.

Mandalay körül több olyan falu is van, amit érdemes megnézni. Mivel Mianmar nem a jól kiépített tömegközlekedéséről híres, taxival célszerű nekivágni a környéknek. Az úgynevezett kék taxik dívnak errefelé, ebbe négy-öt ember fér be a sofőr mellé. Kettőnknek elég sok lett volna kibérelni egyet egy egész napra, úgyhogy két napon át igyekeztünk minden szimpatikusabb embert vagy párt leszólítani, hogy osztozzunk az autón és az áron.

Minden kísérlet rendre kudarcba fulladt, valahogy senkinek nem akaródzott pont abba a három faluba menni, ahova mi elterveztük.
Egy holland párral ugyan egymásra találtunk (tippek és trükkök a kínai utazásról cserébe a Szigetről való információkért) egyik este, de ők teljesen másfelé indultak másnap. A vendéglőből kifelé utolsó próbaként lecsaptam egy németnek tűnő párra, hátha.

Ők voltak a pázlink hiányzó darabja. Közölték, hogy már van egy sofőrük holnapra, de ők nem a szokásos útvonalban egyeztek meg, mert meg akarják nézni a kígyókat. Csakúgy mint mi, vágtuk rá boldogan. A másnapot tehát teljes egészében együtt töltöttük. A falvak is megérték a túrát, de a társaság miatt volt ez az út eddigi egyik legjobb napja. Hans és Gundula Berlinben élnek, mindketten pszichiáterek, remekül beszélnek angolul, nagyon viccesek és fanatikus utazók. Elképesztően sok helyen jártak már, leesett állal hallgattuk a minden kontinenst lefedő történeteiket.

Paleikben kezdtünk, a „kígyós faluban”. Van egy kolostor, ahol él három szentként tisztelt piton, akiket minden nap 11-kor megfürdetnek és megetetnek. Épp időben értünk ide, hogy végignézhessük a ceremóniát. Míg az egyik kígyóval az összes helyi lefotózkodott, a másik kettőt bevizezték egy medencében, hogy aztán törülközővel szárazra töröljék. Látszott, hogy a pitonok ma ellennének étel nélkül, gyakorlatilag megtömték őket: a kis halakat erőszakkal kellett lemasszírozni a torkukon.

Sagaing, a rengeteg sztupájáról híres falu volt a második sorban. Ez nem teljesen úgy sikerült ahogyan egy prospektusban ajánlanák. Először majd negyven percet vártunk a végtelen hosszú kőlépcsők tetején, mert a generálisok épp akkor tették tiszteletüket a hegytetőn, és mindenki ki volt tiltva a helyről. Mikor végre bejutottunk, leültünk, hogy bekapjunk valami ebédet, de aztán teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe, és mikor észbe kaptunk, már alig volt időnk Sagaingra. Megpróbáltuk megkeresni az érdekesnek ígérkező barlangtemplomot, de a lépcsőn lefelé szóba elegyedtünk egy kövér és jókedvű buddhista szerzetessel, aki meginvitált a saját kolostorába. A monk egy-két szót beszélt csak angolul, de olyan kifejező testbeszéde és arcjátéka volt, hogy egészen szofisztikált és baromi élvezetes volt vele a kommunikáció.

Gondosan és büszkén végigmutogatta a kolostor minden zegét-zugát, megetetett, megitatott és a lelkünkre kötötte, hogy ha legközelebb erre járunk, feltétlen nála alszunk. Néztünk egy kis burmai karaoke videót, felírtuk a címet, hogy küldjünk neki képeslapot, aztán csomagolt nekünk karamellel összeragasztott szezámmagot, mert elindultunk Amarapurába.

Amarapurában van a világ leghosszabb ma is használatban lévő tikfa hídja. Első hallásra talán nem a legmeggyőzőbb, de ez volt az egyik leglenyűgözőbb hely, ahol valaha voltunk. Képzeljetek el egy hihetetlenül szép, lapos, mocsaras, termékeny tájat, amin keresztül ível egy három ember széles, de végtelen hosszúnak tűnő fahíd. A viszonylag sok turista elvegyül a nevetgélő, cipekedő, sétálgató helyiek között. A naplementét egy hajóból néztük (és fotóztuk!) körülöttünk halászokkal, szappannal mosakodó fiatalokkal, mosó asszonyokkal. Felejthetetlen élmény marad.

Mandalayban az indiai utazásaink emlékére a „chapati sarkon” vacsoráztunk, megígértük, hogy meglátogatjuk egymást Berlinben-Budapesten, majd mindenki hazasétált a maga hotelébe elégedetten és nagyon fáradtan.

Minden (nem turistának szánt) étkezdében, fogadóban, kocsmában van ingyen tea termoszban az asztalon.

A mianmari gyerekek és nők arcán egy tanaka nevű növényi trutyiból készült „smink” van. Véd a naptól, hidratálja a bőrt és divatos. Tényleg az, majd mindenkin van.

Pick-up. A fő, sőt sok helyen egyetlen tömegközlekedési eszköz Mianmarban. Két kis pad egymással szemben a platón neked, a tetőre megy a csomagod. Ez persze rugalmas: ha többen vagytok, mész fel a csomagod mellé. Nagyon olcsó, így is, úgy is nagyon kényelmetlen, de én élveztem.

Hsipaw felé egy egy sztupánál.

Hegyi faluban mosdik a kisfiú Észak-Mianmarban.

Észak-Mianmar.

Túrázunk.

Iskolás gyerekek örülnek meg nekünk ("Englishmen"-ként elkönyvelt fehér embereknek) az észak-mianmari Shan tartomány egy hegyi falvacskájának iskolájában.

Mandalayba 12 óra éjszakai buszozás után érkeztünk meg Yangonból valamikor hajnal felé. A buszmegállóban mint mindenki, mi is áldozatul estünk egy új, egyszerű, de nagyszerű turistaátbaszásnak. Az utazástól zombi turistákat a LP-ből ismert hotelek tábláival hadonászó, angolul remekül beszélő emberek fogadják, és terelik be a feláras taxiba, ami egyenesen az adott hotelhez visz. A van-e szabad szobájuk kérdésre szemrebbenés nélkül hazudják, hogy van, pedig valójában semmi közük a hotelhez. Mi is eltaxiztunk másfélszeres árért az egyik tele lévő hotelhez, ahelyett, hogy jó utazó módjára fogtunk volna egy autót az út szélén. Később másokkal beszélgetve kiderült, mindenki így érkezett a Mandalayba.

A városba befele menet meg kellett állapítanunk, hogy Dél-Kelet Ázsia talán legszürkébb csücskébe érkeztünk. Mandalay - Yangon belvárosához hasonlóan - négyzetrácsos utcahálózatú városka. Sajnos a Második Világháború alatt két nemzet is porig bombázta a házakat és a királyi palotát. Ami maradt nekünk, az a lélektelen betonépületek végtelenje, és lehangoló poros, szmogos utcák. A kínai határ relatív közelsége miatt rengeteg a kínai kereskedő, aki itt él vagy átutazóban van.

Mivel az egykori palota helyén épített imitációért sokalltuk a fejenként tíz dolláros belépőt, délutánra szereztünk magunknak egy kedvesnek tűnő biciklis riksás srácot, hogy hurcolja a fenekünk templomról templomra. Kezdésképp besurrantunk egy gyönyörű, ici-pici, fából készült fakolostorba, a kevesek egyikébe, amelyik túlélte a háborút.

Ezután elvitt minket a helyi csodatévő buddhaszoborhoz, ami egy nagyméretű, bétellel teleköpködött komplexum közepén nézett békésen a több kiló arany alól a reménykedő helyiekre.

Itt szerencsétlenségünkre belefutottunk egy aljas buddhista szerzetesbe, aki miután kéretlenül végigrángatott a teljes épületegyüttesen, közölte, hogy leszek szíves venni neki egy új köntöst harminc dollárért, mint fizetség. Kiröhögtem, de szegény Sárában leomlott az eddig féltve dédelgetett sztereotípia, miszerint minden buddhista szerzetes kedves, szép, őszinte ember.

Másnap elhajókáztunk Mingunba, ami egy teljesen átlagos burmai falvacska lenne, ha nem itt kezdték volna el építeni a világ legnagyobb sztupáját. Az építtető király azonban meghalt, az épületet soha nem fejezték be, így az eredmény egy teljesen átlagos burmai falu a világ legimpresszívebb téglarakásával.

A félig összeomlott sztupára semmilyen civilizált országban nem engednék föl az embereket, Burmában belépőt is szednek, hogy mezítláb felmászhass. A fentről belátható végtelen síkság és az Ayeyarvaddi folyó látványa azonban kárpótol mindenért.

A hajóúton minden turistát fontolóra vettünk, mint másnapi falutúra partnert, de vagy túl sokan voltak együtt, vagy egyszerűen csak nem voltak szimpik. A francia pár tökéletes barátságtalanságát Sára többszöri mosolygós kísérlete sem tudta megtörni, úgyhogy feladtuk, majd este keresgélünk.

Visszaérve Mandalayba már várt ránk az előzőnapi riksásunk. Az történt ugyanis, hogy előző nap megígértük neki, hogy reggel kivihet a kikötőbe, de mivel nem jelent meg időben, mással mentünk ki. Nem sokkal később megjelent ő is rém dühösen, ő ott volt időben, mi pedig megszegtük az ígéretünk. Kiderült, hogy igaza volt, az órám sietett, úgyhogy kárpótlásként megállapodtunk, hogy ha a hajó visszaér ő fuvarozhat vissza. De miután elvitettük magunk az állatkertbe – ami jóval több volt, mint a reggeli fuvar lett volna -, elkezdett hepciáskodni: az elszalasztott reggeli fuvardíját akarta behajtani rajtunk. Sára iszonyatosan felhúzta magát, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy kárpótoltuk és hogy már így is a földhöz kéne csapkodni a seggét örömében, annyi zsetont kapott. Egy kiabálós vita után végül elküldte az anyjába, és bemenekültünk az állatkertbe, ahol még két óráig csillapodott az igazságérzete. Még soha életemben nem láttam így kiakadni, pláne emberrel kiabálni.

Az állatkert semennyire nem volt jó ötlet: kisméretű ketrecek, rozzant állatok, lerobbant kisvasút, glükózsziruppal összeragasztott hideg popkorn. Hamar haza is szaladtunk vacsizni.

A burmaiak a mai napig hordják a hagyományos nemzeti ruhadarabjaikat. A longyit (ami gyakorlatilag egy csípőn megkötött férfi szoknya) már láthattátok néhány fotón, de ez a szőtt táska is teljesen általános viselet az iskolás gyerekektől a munkába siető férfiakig.

Hsipaw, fogorvos: pedálhajtású fúró.

A burmai férfiak (és elég sok nő is) az indiaiakhoz hasonlóan bételt (a bételdió magvait) rágnak az íze és az élénkítő hatása miatt. Egyrészt feketére színezi a fogaikat, másrészt vér színűt köpnek. Eszméletlen undorító, Yangonban be is van tiltva.