Amarapura tikfa hídján tartanak haza a burmaiak.
2011. január 12. 09:36
made in Mianmar: Nasi az utcán.
Thaiföldhöz hasonlóan itt is minden járókelőre két ételárus esik. A legkülönbözőbb dolgokat tudják elrágcsálni nasiként, rendszeresen láttunk például egyben megsütött kis madárkákat - ott van a kosár hátuljában.
2011. január 10. 05:44
Yangon, ahol megállt az idő
A repülőgépünk hajnalban szállt fel Bangkokból. Egyszer külön posztot fogok írni az éjszakai/hajnali utazás intézményéről, itt kevés a hely ehhez most. A gépen nem voltak sokan, valahogy többen igényeltek vízumot bangkokban, mint ahányan eljöttek az országba valójában. Ez az érzésünk egyébként végig megmaradt, bármerre jártunk.
A belvárosba egy rozzant Toyota mikrobusszal kocsiztunk be a reptérről, aminek az összes ajtaját ugyanaz az egy csavarhúzó nyitotta és zárta. A kocsikázás alatt két dolog rögtön egyértelművé vált: egyrászt Yangon hatalmas, másrészt valahol a nyolcvanas években megszűnt haladni a korral. Otthon csak képeslapokról ismert autók, koszos, feketére szmogolt házak szerte a városban. Lélekmegmozgató atmoszféra.
Yangont a britek építették a 19. század végén a szokásos módon a meglévő település mellé. A belváros ennek megfelelően tökéletesen tükrözi a britek akkori városépítési elképzeléseit: széles, egyenes utcák keresztezik egymást derékszögben, a keresztutcák számozottak, mintha csak New Yorkban lenne az ember. A belvároson kívüli rész inkább dimbes-dombos kisváros fíling lerobbant lakóházakkal és helyi arannyal fedett buddhista sztupákkal.
Yangon belvárosa teljesen elvarázsolt minket! Már a város hétköznapi létezéséről rengeteget lehet mesélni. Kevés autó jár az utakon, sőt sok keresztutca olyan mintha sétálóvá lenne alakítva. Erről szó sincs: kevesen engedhetnek meg maguknak egy autónyi luxust, drága az üzemanyag, az autók pedig szinte csak a szétesés határán léteznek.
Az épületek kevés kivétellel mind a brit időkből maradt omlatag, nagy. századfordulós paloták, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha Budapesten lenne. Sikeresen azonosítottuk például a Ráday utca egyik sarkát.
Szóval Pesten vagy, valahol a Dohány utca körül, csak elromlott a közvilágítás, a rendszerváltást ünneplő, jól sikerült retro fesztivál van, az emberek pedig mindenüket eladják éppen az utcán.
Egy nagy egybefüggő ázsia-bazár a belváros, az esernyőhuzattól a kiskutyán át a pizsamáig MINDENT meg lehet venni. Az emberek szó szerint itt vesznek meg mindent, amire szükségük van. Ahol nem árulnak valamit, ott enni lehet. Minden magyarnak volt már köze az Ikea Lack kiasasztalához, tudjáok, amit olyan sok színben lehet venni fillérekért.Na, Yangonban pont ilyen méretű asztalkák borítják a csendes mellékutcákat, a szmogos főutcák járdáit és a kis tereket egyaránt. Icipici kis sámlikon üldögélnek körülöttük az emberek és eszik a reggelijük, az ebédjük, a vacsorájuk. Nagyon aranyos, elég kényelmetlen.
Az emberek nagy része longyit visel, egy jelentős részük teljesen nyugatiasan öltözködik, csak érződik rajtuk a kínai bolt uralom. Teljesen általános, hogy maró kíváncsisággal vizsgálgatnak, szólnak a másiknak, ha esetleg nem vett észre. Ez nem a gyanakvó méregetés, mint Indiában, kedvesek, sőt huncutak, de azért kicsit zavarbaejtő, mikor egy teljes mellékutca pislog rád a tányér felől, hogy azt a mindenit. Sokan köszönnek, és végtelen boldogok, ha rájuk mosolyogsz.
Az utcán lepedőkön árulják a több tízéves magazinokat, újságokat, könyveket. Fiatalok állják, guggolják körbe a vásznat, és turkálnak reménykedve a salátásodó irodalomban.
Rendőrt, katonát nem látni az utcán, legfeljebb egy-két forgalomirányítót. Nyugalom van, mindenki teszi a dolgát. Kéregetővel nem nagyon találkoztunk. A gyerekek utánad szaladnak itt is, de nem cukorkát vagy pénzt szeretnének, hanem egy mosolygós hellót.
A repülőgépünk hajnalban szállt fel Bangkokból. Egyszer külön posztot fogok írni az éjszakai/hajnali utazás intézményéről, itt kevés a hely ehhez most. A gépen nem voltak sokan, valahogy többen igényeltek vízumot bangkokban, mint ahányan eljöttek az országba valójában. Ez az érzésünk egyébként végig megmaradt, bármerre jártunk.
A belvárosba egy rozzant Toyota mikrobusszal kocsiztunk be a reptérről, aminek az összes ajtaját ugyanaz az egy csavarhúzó nyitotta és zárta. A kocsikázás alatt két dolog rögtön egyértelművé vált: egyrászt Yangon hatalmas, másrészt valahol a nyolcvanas években megszűnt haladni a korral. Otthon csak képeslapokról ismert autók, koszos, feketére szmogolt házak szerte a városban. Lélekmegmozgató atmoszféra.
Yangont a britek építették a 19. század végén a szokásos módon a meglévő település mellé. A belváros ennek megfelelően tökéletesen tükrözi a britek akkori városépítési elképzeléseit: széles, egyenes utcák keresztezik egymást derékszögben, a keresztutcák számozottak, mintha csak New Yorkban lenne az ember. A belvároson kívüli rész inkább dimbes-dombos kisváros fíling lerobbant lakóházakkal és helyi arannyal fedett buddhista sztupákkal.
Yangon belvárosa teljesen elvarázsolt minket! Már a város hétköznapi létezéséről rengeteget lehet mesélni. Kevés autó jár az utakon, sőt sok keresztutca olyan mintha sétálóvá lenne alakítva. Erről szó sincs: kevesen engedhetnek meg maguknak egy autónyi luxust, drága az üzemanyag, az autók pedig szinte csak a szétesés határán léteznek. Az épületek kevés kivétellel mind a brit időkből maradt omlatag, nagy, századfordulós paloták, sokszor olyan érzése van az embernek, mintha Budapesten lenne. Sikeresen azonosítottuk például a Ráday utca egyik sarkát.
Szóval Pesten vagy, valahol a Dohány utca körül, csak elromlott a közvilágítás, a rendszerváltást ünneplő, jól sikerült retro fesztivál van, az emberek pedig mindenüket eladják éppen az utcán.
Egy nagy egybefüggő ázsia-bazár a belváros, az esernyőhuzattól a kiskutyán át a pizsamáig MINDENT meg lehet venni. Az emberek szó szerint itt vesznek meg mindent, amire szükségük van. Ahol nem árulnak valamit, ott enni lehet.
Minden magyarnak volt már köze az Ikea Lack kiasasztalához, tudjátok, amit olyan sok színben lehet venni fillérekért. Na, Yangonban pont ilyen méretű asztalkák borítják a csendes mellékutcákat, a szmogos főutcák járdáit és a kis tereket egyaránt. Icipici kis sámlikon üldögélnek körülöttük az emberek és eszik a reggelijük, az ebédjük, a vacsorájuk. Nagyon aranyos, elég kényelmetlen.
Az emberek nagy része longyit visel, egy jelentős részük teljesen nyugatiasan öltözködik, csak érződik rajtuk a kínai bolt uralom. Teljesen általános, hogy maró kíváncsisággal vizsgálgatnak, szólnak a másiknak, ha esetleg nem vett észre. Ez nem a gyanakvó méregetés, mint Indiában, kedvesek, sőt huncutak, de azért kicsit zavarbaejtő, mikor egy teljes mellékutca pislog rád a tányér felől, hogy azt a mindenit. Sokan köszönnek, és végtelen boldogok, ha rájuk mosolyogsz.
Az utcán lepedőkön árulják a több tízéves magazinokat, újságokat, könyveket. Fiatalok állják, guggolják körbe a vásznat, és turkálnak reménykedve a salátásodó irodalomban.
Rendőrt, katonát nem látni az utcán, legfeljebb egy-két forgalomirányítót. Nyugalom van, mindenki teszi a dolgát. Kéregetővel nem nagyon találkoztunk. A gyerekek utánad szaladnak itt is, de nem cukorkát vagy pénzt szeretnének, hanem egy mosolygós hellót.
2010. december 20. 12:16
dec20
Bangkok, hajókikötő: pénztáros néni kisfia nagyon koncentrál a matekházira.
2010. december 19. 12:10
dec19
Thaiföld: mindenhol kapható tintahal rágcsa (először halízű, aztán egy darabig édes, legvégül hányásízű)
2010. december 19. 10:46
Ko Lanta: thai sziget egy őrült muszlimmal
A thaiföldi tengerpartozásra szánt időnk egy hétre rövidült a betegségem és a királyi születésnap miatt, így feladtuk az összes thaiföldi sziget felfedezésének amúgy is reménytelen célját. A Ko Lanta nevű sziget még nem ötcsillagos szállodatömeg, legyen az - körülbelül így foglalható össze döntésünk háttere.
A szigetre érkezvén fedél után kellett néznünk. A Lonely Planet délkelet-ázsiai kiadásából menedzseljük a thaiföldi kalandozásokat, így sok választási lehetőségünk nincs, mikor a szálláskeresésre kerül a sor, alig említ egyet-kettőt. Itt újra beigazolódott a korábbi tapasztalatunk: nem jó LP által ajánlott helyre menni.
A könyv hatalmas népszerűsége ugyanis tökéletesen alkalmatlanná teszi arra, hogy olcsó szállásokat ajánljon. Mivel minden turista arra a szállásra zúdul, amit az utazóbiblia megdicsér, a tulajdonosok az esetek nagy részében hamar elpofátlanodnak. Jó esetben csak megdrágulnak (nem is kicsit), rosszabb esetben nemtörődömmé és fennhéjázóvá válnak: mi nem egy helyről fordultunk ki a személyzet „nekem tökmindegy, úgyis jönnek még ezren utánad” stílusa miatt.
Lényeg a lényeg, a könyvben ajánlott „olcsó és hangulatos” hely barátságtalan és drága volt. Sem kedvünk, sem erőnk nem volt azonban továbbállni, úgyhogy kivettük egy éjszakára: a nagy táskák nélkül kényelmesebb lesz keresgélni.
Másnap felfedeztük a szigetet, ami – elnézést kérünk a fagyoskodó otthoniaktól - korántsem olyan egzotikus, mint azt az ember Thaiföldről előzetesen elképzeli. A tengerpart gyönyörű, de az Andamán-szigetek (LINK) magasra tette a mércét vadon és egzotikum szempontból. Thaiföldön óriási biznisz a nyaralóépítés, a parton egymást érik a minden jóval felszerelt resort lakótelepek. A megfáradt európai középvezető vásárolhat drága pénzért egy épületet, hogy a nyugdíjas éveit thai prostituáltakkal és olcsó seafooddal tegye színesebbé. (Meséltük már mennyi angol/francia/német férfi-thai nő pár van erre? Mert ijesztően sok.)
A sziget egyik utolsó megmaradt autentikus thai bungalótulajdonosa: Ádzsibó. Szerinte Hutjee Boat-nek kell írni a nevét angolul, mi erről nem vagyunk meggyőződve. (Sára amúgy is azt hitte több napon át, hogy ez egy bérbeadandó hajónak a neve.) Fél nap sétálgatás és szálláskutatás után akadtunk rá a bungalóira egy bűvös 350 bath/bungaló (kb. 2500 Ft) táblát követve a part menti pálmadzsungelben. Az édes-kedves muszlimba beleszeretve azon-nyomban kivettük négy éjszakára az egyik faházikót, és megtalálva a helyünk máris sokkal jobban éreztük magunkat.
Ádzsibónál lazább és kedvesebb embert még nem sodort elénk az elmúlt három hónap. Ha a nap bármelyik szakaszában a család egyik nőtagja valamit kotyvaszt a kert közepén álló „konyhában” (értsd faasztal, széngrill)azonnal mindenkit meg akart vendégelni. A semmiből tudott feltűnni egy fürt banánnal, vagy egy szép, nagy kulcstartóval, amit azon nyomban rá kellett tennünk a kulcsunkra.
A part és az egyszem út közötti csapás keresztülvisz a telkén, így az összes strandra igyekvő turistát meginvitálta kávéra és megkérdezte, akar-e esetleg bungalót. (Életemben nem hallottam ennyiszer összesen a szót „bungalló”, mint itt egy óra alatt.) Iszonyat viccesen beszél angolul: a thai-ok nem nagyon tudják kimondani az 's' és a 'cs' hangot, de amit ő művel angol nyelv címén, az mindenkit leköröz. Felejthetetlen emlék, mikor egyik reggel együtt kávéztunk vele öten külföldiek: egy itt dolgozó, német búvároktatópár, egy laza muszlim ausztrál srác és mi ketten. Össze-visszabeszélt mindenféléről, felváltva csacsogott és kiabált, aztán egyszer a mondókája közepén csörgött a mobiltelefonja: olyan artikulálatlan, állati üvöltéssel szólt bele valami hallófélét, hogy mindannyian egyszerre kaptunk visszatarthatatlan és hangos röhögőgörcsöt. Mikor lerakta négy-öt bungalló! után, ő is kacagott velünk jóízűen perceken át.
Ádzsibó az egyik bungalló!-ban éldegél ismeretlen számú feleségével, gyerekével és unokájával, boldogan kiabál, és nem vágyik ennél többre. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom a verandánk függőágyában, hallom ahogy thai-ul kiabál valakinek, akárkinek valami nagyon fontosat a bungalló!-ról.
A thaiföldi tengerpartozásra szánt időnk egy hétre rövidült a betegségem és a királyi születésnap miatt, így feladtuk az összes thaiföldi sziget felfedezésének amúgy is reménytelen célját. A Ko Lanta nevű sziget még nem ötcsillagos szállodatömeg, legyen az - körülbelül így foglalható össze döntésünk háttere.
A szigetre érkezvén fedél után kellett néznünk. A Lonely Planet délkelet-ázsiai kiadásából menedzseljük a thaiföldi kalandozásokat, így sok választási lehetőségünk nincs, mikor a szálláskeresésre kerül a sor, alig említ egyet-kettőt. Itt újra beigazolódott a korábbi tapasztalatunk: nem jó LP által ajánlott helyre menni.
A könyv hatalmas népszerűsége ugyanis tökéletesen alkalmatlanná teszi arra, hogy olcsó szállásokat ajánljon. Mivel minden turista arra a szállásra zúdul, amit az utazóbiblia megdicsér, a tulajdonosok az esetek nagy részében hamar elpofátlanodnak. Jó esetben csak megdrágulnak (nem is kicsit), rosszabb esetben nemtörődömmé és fennhéjázóvá válnak: mi nem egy helyről fordultunk ki a személyzet „nekem tökmindegy, úgyis jönnek még ezren utánad” stílusa miatt.
Lényeg a lényeg, a könyvben ajánlott „olcsó és hangulatos” hely barátságtalan és drága volt. Sem kedvünk, sem erőnk nem volt azonban továbbállni, úgyhogy kivettük egy éjszakára: a nagy táskák nélkül kényelmesebb lesz keresgélni.
Másnap felfedeztük a szigetet, ami – elnézést kérünk a fagyoskodó otthoniaktól - korántsem olyan egzotikus, mint azt az ember Thaiföldről előzetesen elképzeli. A tengerpart gyönyörű, de az Andamán-szigetek (LINK) magasra tette a mércét vadon és egzotikum szempontból. Thaiföldön óriási biznisz a nyaralóépítés, a parton egymást érik a minden jóval felszerelt resort lakótelepek. A megfáradt európai középvezető vásárolhat drága pénzért egy épületet, hogy a nyugdíjas éveit thai prostituáltakkal és olcsó seafooddal tegye színesebbé. (Meséltük már mennyi angol/francia/német férfi-thai nő pár van erre? Mert ijesztően sok.)
A sziget egyik utolsó megmaradt autentikus thai bungalótulajdonosa: Ádzsibó. Szerinte Hutjee Boat-nek kell írni a nevét angolul, mi erről nem vagyunk meggyőződve. (Sára amúgy is azt hitte több napon át, hogy ez egy bérbeadandó hajónak a neve.) Fél nap sétálgatás és szálláskutatás után akadtunk rá a bungalóira egy bűvös 350 bath/bungaló (kb. 2500 Ft) táblát követve a part menti pálmadzsungelben. Az édes-kedves muszlimba beleszeretve azon-nyomban kivettük négy éjszakára az egyik faházikót, és megtalálva a helyünk máris sokkal jobban éreztük magunkat.
Ádzsibónál lazább és kedvesebb embert még nem sodort elénk az elmúlt három hónap. Ha a nap bármelyik szakaszában a család egyik nőtagja valamit kotyvaszt a kert közepén álló „konyhában” (értsd faasztal, széngrill)azonnal mindenkit meg akart vendégelni. A semmiből tudott feltűnni egy fürt banánnal, vagy egy szép, nagy kulcstartóval, amit azon nyomban rá kellett tennünk a kulcsunkra.
A part és az egyszem út közötti csapás keresztülvisz a telkén, így az összes strandra igyekvő turistát meginvitálta kávéra és megkérdezte, akar-e esetleg bungalót. (Életemben nem hallottam ennyiszer összesen a szót „bungalló”, mint itt egy óra alatt.) Iszonyat viccesen beszél angolul: a thai-ok nem nagyon tudják kimondani az 's' és a 'cs' hangot, de amit ő művel angol nyelv címén, az mindenkit leköröz. Felejthetetlen emlék, mikor egyik reggel együtt kávéztunk vele öten külföldiek: egy itt dolgozó, német búvároktatópár, egy laza muszlim ausztrál srác és mi ketten. Össze-visszabeszélt mindenféléről, felváltva csacsogott és kiabált, aztán egyszer a mondókája közepén csörgött a mobiltelefonja: olyan artikulálatlan, állati üvöltéssel szólt bele valami hallófélét, hogy mindannyian egyszerre kaptunk visszatarthatatlan és hangos röhögőgörcsöt. Mikor lerakta négy-öt bungalló! után, ő is kacagott velünk jóízűen perceken át.
Ádzsibó az egyik bungalló!-ban éldegél ismeretlen számú feleségével, gyerekével és unokájával, boldogan kiabál, és nem vágyik ennél többre. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom a verandánk függőágyában, hallom ahogy thai-ul kiabál valakinek, akárkinek valami nagyon fontosat a bungalló!-ról.
2010. december 16. 11:21
Luxus éjszakai busz a thai tengerparta
A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.
Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.
A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.
Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.
Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.
Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.
Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.
A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.
A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.
Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.
A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.
A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.
Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.
Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.
Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.
Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.
A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.
A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.
Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.
2010. december 15. 11:14
A thai király születésnapján
A király születésnapja thai-oknak olyan, mint nekünk augusztus huszadika, csak ebben talán több a lélek, mint a cirkusz. Tűzijáték, tömeg, pénzszórás és strandokról árusított hülye élelmiszerek persze itt is vannak, de egy icipicit tényleg ünnepszag van. Nekünk őscinikus magyaroknak megdöbbentő volt, hogy az emberek kétharmadán nemre és korra való tekintet nélkül az ünnep alkalmából készült rózsaszínű póló van a király jelképével. Azt írta az útikönyv, hogy a thai nép egyszerűen csak szereti a királyát, és aznap este nekünk is így tűnt: jó vagy rossz, de tényleg kritika nélkül szeretik.
Mi kicsit megkésve, de annál kíváncsibban csapódtunk a vonuló pink thai-okhoz. Kitódultunk az egyik soksávos lezárt főútra, ahol hamar az események sűrűjébe keveredtünk. Én esztelenül fotóztam, Marci nézelődött, a thai-ok izgatottan készülődtek. Volt egy-két kisebb tűzijáték is, de az igazi nagy szám egyértelműen a lampioneregetés volt.
Ingyen osztogatták a vékony kis fémdrótra feszített papírbúrából és egy egy kis éghető toastkenyérből (igaziból valami éghetőbe áztatott szövet) álló lampionokat, eleinte csak figyeltük és fotóztuk, ahogy lelkesen gyújtogatják és ha kellőképp feltöltődtek meleg levegővel elengedik őket, aztán nekünk is a kezünkbe nyomtak egyet. Boldogan eregettük a sajátunk, ekkor fotózott le egy hivatásos thai fotós, itt a kép, 'sajnos-hála ég' ezerszer szebb a mieinknél. Dobjatok össze nekünk egy még jobb fotógépre, ígérem, akkor kaptok majd ilyen csúcs minőségű fotókat.
Légballont eregetni csuda jó móka, de amikor ezer meg ezer világító lampion lebeg feletted, amerre csak a szem ellát, akkor érik csak be az élmény. Elképesztően szép volt. Sajnos a fotóink tényleg nem tudják visszaadni tökéletesen, amit láttunk, de minden fotós tudásunkat beleadtuk, hogy legalább megközelítsék.
A tűzijáték is szép, de ez nekünk jobban tetszett. Arról nem is beszélve, hogy személyesebb és olcsóbb is. Ha nem lenne nagyon tűzveszélyes, azt mondanánk, LAMPIONEREGETÉST AUGUSZTUS HUSZADIKÁN!
A királyuk születésnapja thai-oknak olyan, mint nekünk augusztus huszadika, csak ebben talán több a lélek, mint a cirkusz. Tűzijáték, tömeg, pénzszórás és strandokról árusított hülye élelmiszerek persze itt is vannak, de egy icipicit tényleg ünnepszag van. Nekünk őscinikus magyaroknak megdöbbentő volt, hogy az emberek kétharmadán nemre és korra való tekintet nélkül az ünnep alkalmából készült rózsaszínű póló van a király jelképével. Azt írta az útikönyv, hogy a thai nép szereti a királyát, de aznap este óta komolyan hisszük: jó vagy rossz, de tényleg egyszerűen csak szeretik - kritika nélkül.
Mi kicsit megkésve, de annál kíváncsibban csapódtunk a vonuló pink thai-okhoz. Kitódultunk az egyik soksávos lezárt főútra, ahol hamar az események sűrűjébe keveredtünk. Én esztelenül fotóztam, Marci nézelődött, a thai-ok izgatottan készülődtek. Volt egy-két kisebb tűzijáték is, de az igazi nagy szám egyértelműen a lampioneregetés volt.
Ingyen osztogatták a vékony kis fémdrótra feszített papírbúrából és egy egy kis éghető toastkenyérből
(igaziból valami éghetőbe áztatott szövet) álló lampionokat, eleinte csak figyeltük és fotóztuk, ahogy lelkesen gyújtogatják, és ha kellőképp feltöltődtek meleg levegővel elengedik őket, aztán nekünk is a kezünkbe nyomtak egyet. Boldogan eregettük a sajátunk, ekkor fotózott le egy hivatásos thai fotós, itt a kép, 'sajnos-hála ég' ezerszer szebb a mieinknél. Dobjatok össze nekünk egy még jobb fotógépre, ígérem, akkor kaptok majd ilyen csúcs minőségű fotókat.
Légballont eregetni csuda jó móka, de amikor ezer meg ezer világító lampion lebeg feletted, amerre csak a szem ellát, akkor érik csak be az élmény. Elképesztően szép volt. Sajnos a fotóink tényleg nem tudják visszaadni tökéletesen, amit láttunk, de minden fotós tudásunkat beleadtuk, hogy legalább megközelítsék.
A tűzijáték is szép, de ez nekünk jobban tetszett. Arról nem is beszélve, hogy személyesebb és olcsóbb is. Ha nem lenne nagyon tűzveszélyes, azt mondanánk, LAMPIONEREGETÉST AUGUSZTUS HUSZADIKÁN!
2010. december 14. 11:54
dec14
Bangkok, Jim Thompson, egy amerikai selyemkereskedő házának kertjében egy akváriumban. Huh.
Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu
Utolsó kommentek