madein

Makaó, kaszinónegyed

Makaó

Makaó

Pingyaóban nem sok minden történt velünk. Ez az út sokadik Szentendréje, eredeti állapotban szépen és nem giccsesen megőrzött, máig városfallal körülvett földszintes kínai falu.

Persze ma már ez is inkább kisváros, ami bőven a falon túl terpeszkedik, de a kinti terület a magasból még szürkébbnek és porosabbnak tűnt, mint egy átlag kínai városka, úgyhogy nem is merészkedtünk a falon kívülre, ahogy egyébként senki turista sem.

Mert maga Pingyao tökéletes helyszíne a céltalan lődörgésnek, az elnyúlt ebédeknek, a végtelen kávézásoknak, a bárban üldögélésnek. Nagyon turistás, úgyhogy ha a tömeget ki tudod zárni, akkor élvezheted ennek előnyeit: minden szolgáltatás magas színvonalú, a nagy verseny miatt alacsonyabbak az árak és még a riksások is beszélnek némicskét angolul.

Két kellemes napot töltöttünk itt, aminek a fizikai csúcsteljesítménye a városfal megmászása volt, amiről vagányként nem jöttünk le egy pici séta után, mint a kínai csoportok, úgyhogy gyalogolhattuk körbe a fél falvat a minden fedetlen testnyílást porral feltöltő szélben.

A belső rész, ahol a szuvenírárusok és éttermek foglalnak el minden négyzetcentimétert hangulatos hely, de ami igazán érdekes volt nekünk, az városfal körüli szélsőbb részek. Nagyon erős hangulata volt ezeknek a meglehetősen kihalt utcáknak, sikátoroknak.

Elhagyott házak, hatalmas por, fullasztó szélörvények, mindent befedő és egységesítő szürkeség.

A kövezett utcákon nem volt ember, nem volt növény, egy talpalatnyi zöldet nem találtunk, csak ölebszerű kínai kutyák turkáltak a szemétben itt-ott. Néha egy-egy csendben üldögélő bácsi, egy mosott ruhát teregető anyuka.

Az iskola véget értével aztán a városka megtelt hazabicikliző, sétáló, szülei mögött motoron üldögélő életvidám gyerekekkel. Ők elsőként Kínában nem megijedtek tőlünk, hanem örömmel üdvözöltek már több száz méterről.

Jó volt hallani a „how are you?”-t, a „what's your name?”-t a szájukból és mosolyogva arra gondolni, hogy egy-két generáció és az egyszeri kereskedő is angolul húz le mondjuk a jeges teáért.

És az úgy már egészen fairnek tűnik.

Makaó

Makaó

Művészképekkel és egzotikumokkal jelentkezik a baromfi rovat második része!

Szőrös tyúk:

Két kép ugyanarról a társaságról. A jobb oldali tyúkot érdemes figyelni itt:

És itt is:

Küszöb:

Barátok:

Odébb tette rendesen a tipikus kínai kutyát:

Mindenkinek, aki kapott már óriás hasmenést Kínában. Kínai étterem előt, csatorna felett:

A kínaiak tényleg kizárólag csoportban léteznek, utazni is csak így hajlandóak. Átkos ez a hátizsákosnak, de több szenteltvizet már nem akarunk lehúzni róluk, kaptak így is eleget.

Csak ne lenne hangosbemondó az idegenvezetőnél, szebb volna az élet.

Makaó egyik sétálóutcája

Kínában valahogy sok volt a szép vagy érdekes macsek. Kutyánál mindenestre biztosan több. Íme a cicák, akik valamiért megfogtak minket:

Szép macska háztetőn:

Kedvenc:

Macskakutya:

Kutyát lát:

Békés:

India is lehetne, csak ott kutyábbak a kutyák:

Xi'an, os'on:

Konyhai életkép Gulangyun:

Kőcica egy templomkertben:

Nem legenda. A nagyobb tömegekről - az igazán nagyokról - nincs fotó, mert csak arra tudtunk koncentrálni, hogy minél hamarabb kijussunk belőlök.

A legfurább édesség az út alatt, vert minden indiait és a filippínó halo-halót is.

Fogalmunk sincs, hogy miből volt, leginkább damilnál is vékonyabbra nyújtott cukorszálak voltak mandula köré tekerve és valami lisztszerű porba hempergetve.

Egy elfogyasztása negyedráig tartott.

Pekingtől egy igen-igen felejthető akrobata show-val búcsúztunk, és másnap hajnalban elindultunk Datong irányába. Nem lódultunk neki gyalogszerrel a buszpályaudvar megkeresésének, hanem fogtunk egy taxit, annak ellenére, hogy a térképen nem volt messze a szállásunktól. Szerencsére, mert mint kiderült, a kínai városrendezői tempónak megfelelően az eredeti helyétől tíz kilométerrel arrébb költözött az utóbbi két évben.

Ez volt az első olyan buszút az utazásunk során, ahol komolyan aggódtam a saját testi épségemért egy húsztonnás buszon. A sofőr az autópályán következetesen padlógázzal közlekedett, és akit csak tudott, azt leelőzte a leállósávban, de ha épp nem volt korlát, akkor a szembesávban is.

Datongban a buszpályaudvart szintén elköltöztették a belvárosból a város szélén épülő, üres lakótelepek egyike mellé. Míg egy taxissal a pofátlan  árat próbáltuk lejjebb tornászni, hirtelen felismertem életem első kínai szavát, a vasútállomást (link) egy arra járó buszon. Erre fel is pattantunk, hogy végig szántsunk vele Datongon a vasútig, ahol a hotelünket reméltük megtalálni.

A város annyira sivár és jellegtelen volt, hogy a kevés látnivalótól, ami gyaloglótávolságon belül volt teljesen el is ment a kedvünk. Inkább csak kivettünk egy szobát az útikönyvből kiszemelt, de időközben átnevezett és teljesen átépített hotelben. Este az állami utazási irodában vettünk egy buszos túrát másnapra a környékbeli látnivalókhoz, és visszaváltottunk egy fölöslegessé vált vonatjegyet a vasútállomáson, miközben két férfi elszántan csépelte egymást öt méterre tőlünk.

Másnap reggel aztán útitársunkká szegődött egy kedves francia srác és egy kínailány-angolfiú friss házaspár a nyugati apóssal és anyóssal, egy kínai paraszt, aki csak a sofőr szórakoztatásáért utazott velünk és egy kedves ugyancsak kínai idegenvezetőlány.

Az idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy Datong eddig a külszíni szénbányászat központja volt, DE az új városvezetés most mindent átalakít, hogy turistacentrummá váljon az eddigi tipikus bányászváros. Tényleg mindent megtesznek, a város határától nem messze fekvő barlangok elé fel is építettek egy komplett buddhista templomimitációt, hogy eltakarják a völgy túloldalán éktelenkedő szénbányát. Ennek azóta is minden kínai turista megörül, és minden nyugati turistát kiborít a giccses, frissen mázolt, de régieskedő stílusával.

Gabriel (a francia) egy jó időben elejtett és kellően erélyes mondatával megakadályozta, hogy az idegenvezetőnk beszámolót tartson a kamu templomról, úgyhogy hamar a barlangokra tértünk. Ezt mindenki üdvözölte, a nulla fok körüli hőmérséklet és az erős szél miatt fáztunk mint az istennyila.

A barlangokat és az ötödik és hatodik században Datong székhelyű buddhista uralkodók építették. Az építkezésre még Indiából is érkeztek kőfaragó munkások, így a barlangok egyesítik az akkori kínai és közép-ázsiai buddhaábrázolások stílusjegyeit.

A barlangok egy pár száz méteres szakaszon vannak egy szikla oldalába vájva, hasonlóan az indiai társaikhoz (Ajanta-, Ellora barlangok). Van nagybuddhás terem, sokkisbuddhás terem, mitológiai terem, eléggé sokfélék ahhoz, hogy az ember még a sokadik után is találjon újat és nézegetnivalót. Némelyik barlang nagyon érdekes fúziója a kínai szobrászatnak, festészetnek és az indiai, buddhista hagyományoknak. Mások inkább csak a méretükkel vagy színeikkel nyűgöznek le.

A barlangok és egy rövidke menzaebéd után elindultunk a nagyon várt „függő kolostor” irányába. Útközben megállapítottuk, hogy ha valaha forgatnánk posztapokaliptikus filmet, azt legszívesebben Sanxiban tennénk. Minden van itt, ami kellhet: pusztaság, elhagyott és működő külszíni fejtések, szmog, hullámpala falvak.

A függő kolostor egy vízierőmű tövében van, a Heng hegynél, a függőleges sziklafalra tapasztva. Az egész épület alapterülete nem nagyobb mint egy átlagos otthoni családi ház, így nagyjából öt perc alatt bejárható. Ennek ellenére a belépőjegy ára itt is nagyon magas: a negyedórás séta nagyjából 4000 Ft-ba fáj. Ha nem lett volna diákigazolványunk, amivel félárú a jegy, valószínűleg nem megyünk be, az épület leginkább kívülről érdekes. Onnan viszont lenyűgöző.

Az épület belsejében öt icipici szentély található a szokásos kínai keverékvallás alakjaival és a szokásos szobrokkal, ezt nem tudjuk megmutatni, mert az épület belsejében fényképezni még ennyi pénzért sem lehetett.

A hangulat nem volt felhőtlen, útitársaink között ha nem is látványos, de érezhető feszültség volt. A kínai lány görcsösen próbálta megkedveltetni magát anyukával, aki viszont egyáltalán nem tett semmit az ügy érdekében egy-két kényszeredett közös fotót leszámítva. Apuka nem is apuka volt, hanem válás utáni új szerelem, ő meg a fiúnál igyekezett bevágódni, aki viszont az egyre elkeseredettebb lányt pátyolgatta folyton. Egyszer megpróbáltunk beszélgetni az idős párral, de nem sült el nagyon jól: rögtön félhagosan megjegyezték a lány előtt, hogy ők igazából Indiába akartak menni, de hát ide kellett jönniük (az esküvőre - a szerk.). Még biztosítottuk őket, hogy Magyarország az EU tagországa, és felhagytunk a próbálkozással. (Sára elemzése.)

Az estét aztán a végtelenül intelligens Gabriellel töltöttük, a vonatindulásunkig beültünk egy kínai bárimitációba. Az éjszakai vonat 11 után indult Pingyaoba, ekkor elbúcsúztunk, és mindenki felmászott a maga kis harmadik emeleti kuckójába az emeletes ágyon.

Datong, Yungang barlangok előtt

Mivel mindenki közös tálakból eszik egyszerre sokféle ételt, hullik a kaja rendesen. Ez itt nem malackodás, mint azt az öt éve itt élő Zsuzsitól megtudtuk, ez a bőség jele. A csontolat is csak úgy eldobálják az asztalon. A jobb éttermekben minden távozó vendég után terítőt cserélnek az asztalon, a nem olyan jókban csak leseprik, vagy nincs is terítő..

Ez nem a kép sajna nem az igazi, mi képtelenek voltunk akkora káoszt hagyni, mint ők.

Minden iskolában van egyenruha, legtöbbször azonban melegítőben láttuk a gyerekeket iskolába menni. Nem tudom, hogy ez a mindennapi viselet (el tudom képzelni), vagy minden reggel tornaórával kezdenek, de sporttábor fílinget varzsolnak délutánonként a városba, az biztos.

Véget nem érő gyakorlat az iskola udvarán.

Louis Vuitton kabit valakinek? A kép pikantériája, hogy egy utolsó utáni falucskában készült.

Ez meg a kedvencünk a hamisítós témából:

Datong műtemplomának műpláza részében egy faldísz.

A szuvenírkínálat igazán lenyűgözött minket, főleg engem, családilag kacat-izé-bizsu-szuvenír-bisz-basz tisztelőt.

Bandicsnak, mert szereti a giccset, és Marcinak, mert tőle kaptuk az ötletet, hogy szimbolikusan hozzunk vissza egy kínai műanyag vackot egy otthoni kínai boltból Kínahonba. Nem tettük, mert szararcok vagyunk, de sokszor éreztük, hogy ha megtettük volna az ország egyszerűen felrobban az utolsó csepptől.

Merüljetek el a végtelen szuveníróceánban, amiben egyébként egész pofásak is vannak.

Fejvakaró, ami meglepő mennyiségben fogy:

Kalaporgia, egyet sem kaphattam:

Bagoly?párna:

Tollorgia:

Régiségbolt:

Táska minden mennyiségben:

Tízperces agykimaradást okozott nekem a Kína minden nagyobb nevezetessége mellett kötelező bazárokban kapható kutyaszőnyeg és macskasál. Marci mindig hősiesen elrángatott ugyan, de azóta is fel vagyok háborodva, még ha nem teljesen következetes is.

Kicsit elmosódott, de a lányok higgyék el, hogy álomszép papucsok voltak. Ha nincs előttünk annyi idő, én vettem volna minden barátnőmnek, az tuti.

Kendők és kendők.

Papucs, amit minden kínai nőturista vett, aki látott ilyen árust.

Torzmaci bolt.

Legjobb rucik ever.

Ízléses antik és modern portéka egy szuvenírstandon:

Biciklizik ám:

Elmaradhatatlan festmények a látnivaló közelében:

Élethű, ugató németjuhászt?

Valódi - kiabálja nekem az árus az agyagkatonákról Xi'an piacán.

Legszebb sálak, gondoltunk Krisztire, és vettünk nekem egyet:P:

Hát van ennél kedvesebb ajándék a családnak?

Északon elmaradhatatlan motor és robogó felszerelés a kormányra szerelt kesztyű.

Pingyao egyik félig utca, félig házi kutyája. A legszebb kutya Kínában díj nyertese.

A kalapot azért meghagyták. Nagyon aranyosan eszik a pizzát, több módszert is megfigyeltünk, a legjobb az a két néni volt, aki minden egyes szeletet felcsavart és egyesével megfürdetett egy nagy tál kecsápban mielőtt megette, kb. mint egy tavaszi tekercset.