madein

Cica Hoi Anban. Vietnám

Kiszolgált "szobor" műanyagból egy műemlék elhagyatottabb részén. Hue, Vietnám

Hue egyik császár síremlékénél árván maradt cserepek.

Szerettük:

A kínai konyhát.

Néhány kedves szabadtéri szobrot. Meglepően sok van.

Hogy sok a diákkedvezmény. A belépőkre például majdnem mindig ötven százalék.

Xiament és Gulangyut.

A kantoni tengeri herkentyűket.

A villanyrobogókat.

A sok céllövöldét az utcán.

Hong Kongot, különös tekintettel a csodálatos tömegközlekedésre.

Az édességeiket.

A körházakat Yongding megyében.

A rengeteg libegőt, hegyre fel, hegyről le, tengeren át, szigeten keresztül.

Az evőpálcikával evést. Sokkal „pontosabban” lehet vele enni, mint villával/kanállal.

Az agyagkatonákat.

A sok műanyag gagyit. Így, hogy nem otthon vagyunk, vicces.

A teát. Finom.

Pingyaóban lődörögni.

A kockafejű bácsit.

Az egyetemistákat. Tudnak valamelyest angolul, nem méregetnek, hanem érdeklődve nézegetnek, és ha megszólítod őket, belenéznek a szemedbe.

A függő kolostort.

Pekingben a füstölő gombákat a felhőkarcolók között.

Az angolnak szánt chinglish vagy szimplán csak félrefordított feliratokat.

Xi'an muszlim piacát. Nyüzsgő, szagos, színes, hangos, nagyon ázsiai.

Nem szerettük:

A szmogot, a szürkeséget, a port, a környezetszennyezést. Hogy az északibb városokban nincs egy talpalatnyi zöld sem. Ennyire megkínzott, szétgyalult tájakat sehol nem láttunk eddig. Kopár, szürke, élettelen puszták végtelenjén visz át a legtöbb autópálya.

Hogy korlátozzák az internetet. Az elején szarakodott a Gmail, kénytelenek voltunk szolgáltatót váltani. Néha rejtélyes módon nem lehetett elérni bizonyos honlapokat, amiket később gond nélkül. Furcsa volt, hogy alig lehetett up to date információt találni a neten a kínai helyekről, vonatokról, szállásokról, pedig általában más országokkal kapcsolatban a net nyüzsög a hasznos beszélgetésektől és fórumoktól. Facebook és YouTube egyáltalán nincs, ami meglepően zavaró tud lenni. Nem ezt a két oldalt hiányoltuk az életünkből, sokkal inkább a szabadságot: ide gyakran jár az ember, hamar hiányozni kezd, hogy ha eszedbe jut egy dal reggel, akkor betehesd a YouTube-n két percre.

A kutyáikat. Az egy dolog, hogy nekünk nem tetszik ez a turcsiorrú öleb stílus, de mind olyan élettelen és undok volt valahogy. Egy sem akart játszani Sárával.

A hatalmas távolságokat egyetlen városon belül. Nem lehet gyalogolni, sétálni, két múzeum között félórát metrózol és háromszor szállsz át.

A drága belépőket. Egy pici templomba kétezer Ft egy belépő, egy kicsit híresebbe három-négyezernél kezdődik.

Hogy mindent kényszeresen felújítanak, sokszor fittyet hányva rá, hogy régen hogy nézett ki. Amit nem tudnak valamiért felújítani, amellé odaépítenek egy történelmieskedő, gigantikus épületet, hogy növeljék a turisztikai értékét.

Nagyon az emberekre kell támaszkodnod, hogy A-ból B-be juss, de a legtöbbjük (sőt, majd mindegyik) nem beszél vagy olvas angolul és nem kifejezetten jók a kommunikációban.

A tömeget. Néha a pánik kerülgetett, mikor a metróból fel vagy oda le összenyomtak.

Hogy sokszor olyan nehézkes volt a kommunikáció. Mivel a kínaiaknak rengeteg nyelvjárása van, ezért sokszor ők sem értik egymást, de mivel a karakterek ugyanazok, írásban tudnak kommunikálni. Ezt teljes természetességgel a nyugatira is kivetítik, és kínai jeleket dugdosnak az orrod alá egy papíron. Abban nem nagyon jók, hogy kézzel lábbal mutogassanak, hogy mit miért, hamar zavarba jönnek és nevetnek, elfordulnak.

A kutyabundából készült szőnyegeket. Jesszusom.

Hogy nem néznek a szemedbe. Az ő kultúrájuk nem követeli meg, hogy ha beszélsz valakivel, akkor tarts fenn vele szemkontaktust, sőt. Borzasztóan zavarbaejtő, hogy próbálsz elmagyarázni egy kérdést kézzel-lábbal, de ő nem rád néz, hanem el a vállad felett vagy le maga elé, és fogalmad sincs, hogy érti-e, amit mondasz. Az az érzésed, hogy nem is figyel - pedig teszi szegény -, és egyre idegesebb leszel.

A sok betont. Fúj, olyan lélektelen.

Hogy mutogatnak. Az egy dolog, hogy bámulnak, azt sok dk-ázsiai teszi. Ők hangosan beszélgetnek rólad családilag, ha valaki nem vette volna észre, hogy felszálltál a vonatra, annak hangosan odaüvöltenek, hogy jöjjön már, nézzen meg ő is. Ha mindenki megérkezett, akkor megindul a röhögcsélés és rád mutogatás. Az rossz érzés.

Hogy nem két emberre van kitalálva az étkezés. Ők rendelnek tizen, tizenöten együtt sokféle ételt, és együtt megeszik őket. Ezek nagy adag ételek és igazából akkor működik a dolog, ha többet rendelsz együtt, önmagában nem jók, ez a konyha így van kitalálva. Öt embernyi kaját kapsz tehát, ha megfelelően rendelsz, nem keveset fizetsz, és legalább a felét ott hagyod.

A turistacsoportokat. Múzeumban hangosbeszélővel. Nem.

Nepál emlékére Huéból.

Hue körül: eladó füstölők az út mentén.

Apu vizsgálja a vacsi kínálatot az éjszakai piacon. Phu Quoc, Vietnám

Vietnám, múzeum.

A phu quoc-i nagy pihenésünk után kipihenten és újult erővel vágtunk neki Vietnámnak. A szigeten lévő szállodánktól megkaptuk egy saigoni motel címét, ami jó választásnak bizonyult: tiszta és olcsó volt, az ott dolgozók pedig nagyon kedvesek voltak. Ekkor persze még nem tudtuk, hogy Vietnámban ez majd minden szállásra igaz.

Saigon (mai nevén Ho Chi Minh City) már a Khmer Kambodzsa fénykorában is fontos kikötő volt, később a területet meghódító vietnámiak itt alakították ki a hatalmi központjukat. A franciák 1859-ben vették át a hatalmat, és Saigont tették meg az egész Francia Indokína központjának.

A város a franciák alatt nőtt nagyvárossá, itt koncentrálódott a tengeri kereskedelem, innen kormányozták az Indokínai-félsziget nagy részét – es a mai Laosz, Vietnám, Kambodzsa. A II. Világháború és Vietnám kettészakadása után a város a nyugatbarát, de autokrata Ngo Dinh Diem rezsimének központja lett, míg el nem esett az észak-vietnámiak ellen 1975 április 30-án.

Az utóbbi dátum tehát Vietnám újraegyesítésének napja, egyben nemzeti ünnep. Szerencsénk volt itt részt vennünk a szocialista Magyarország zászlólengetős, éneklős-felvonulós május elsejéihez megszólalásig hasonló ünnepségen.

Voltak kartonpapírból készült, füstölő gyárkémények, munkás-paraszt összefogás, dicsőséges Viet Kongok és persze a jó öreg Ho Chi Minh - minden mennyiségben vörös háttérrel, arany keretben.

Saigontól sokan óva intett minket minden utazó a forgalom és a szmog miatt, és megérkezésünkkor még a hoteles lányok is kiemelték, hogy minden félvállra vett táskát elrabolnak a városban garázdálkodó motoros táskatolvajok.

A táskát saigoni mód átvetettük magunkon a recepciósok mérhetetlen megnyugvására, és nekivátunk a városnak. Semmivel nem volt nagy bajunk, az óriási hőség viszonylag elviselhető Saigonban, mert óriási fasorok szelik keresztül-kasul a belvárost, úgyhogy kellemesen lehet sétálni.

A városban tényleg irgalmatlan mennyiségű robogós közlekedik, a nagyobb autók régóta ki vannak tiltva a belvárosból nappal, hogy ne okozzanak dugót. A motoros tömeg közepes tempóban és teljesen kaotikusan robog, a zebrák ritkák, az utakon egy stabil tempót felvéve és egyenletesen haladva lehet gyalogosan átkelni, a motorosok csípőből kalkulálják, hogy elölről vagy hátulról kerüljenek-e meg, ha nem szaladsz, nemesik bántódásod.

Második nap átestünk a kötelező háborús múzeumon, aminek legfontosabb küldetése, hogy tudatosítsa az összes erre járó amerikaiban, hogy országuk durva háborús bűnöket követett el, és ezért a mai napig nem vállalt felelősséget. Eredetileg a dzsungel kiirtásának céljából szétpermetezett „Agent Orange” azaz dioxin félelmetes fizikai torzulásokat okozott az ott élő ártalmatlan civil lakosságban.

Erősen mutagén hatása miatt a sokadik generációs utódok sincsenek biztonságban. Az amerikai állam már vesztett el pert vietnámi veteránokkal szemben, akik szintén megfertőződtek, mikor a szert szállították vagy permetezték a repülőből, de a vietnámi áldozatokkal soha nem foglalkoztak.

Megrázó történetek leépülő exkatonák és civilek százairól, sokkoló fotók szinte felismerhetetlenné torzult gyerekekről, felnőttekről és formalinban megőrzött degenerált csecsemők.

Más múzeumokban nem jártunk, nincs is különösebben érdekes egy sem. Nagyrészt sétálgattunk, jókat ettünk - pl. az út talán legjobb olasz ételeit és francia süteményeit. Saigonban ugyanis rengeteg letelepedett külföldi él, akik közül sokan üzemeltetnek éttermet, ezeknek a színvonala messze fölötte van a dk-ázsiai átlagnak.

Piac, Phu Quoc, Vietnám.

Szingapúr beach

Dalat

Dalat, Vietnám

Dalat egy templomkertjében. 

Szingapúr egyszerű volt és kényelmes, de amire igazán epekedtünk, az a tengerpart édes magánya, nyugtató tengerzúgása és nagy tengeri herkentyű vacsorái voltak.

El is repültünk Ho Chi minh citybe, Vietnám legnagyobb városába, ahol azon nyomban átszálltunk egy Phu Quoc-ra tartó járatra. Az „azon nyomban” azért túlzás, de az út alatt annyira megváltozott az időérzékünk, annyival könnyebben ütjük el a semmivel a régen olyan lassan telő időt, hogy négy órát üldögélni a reptér csodás kis éttermében szinte pár percnek tűnt.

Phu Quoc-on aztán már várt a megrendelt taxi, ami tízperc alatt a szállásig repített bennünket. Ezúttal semmit nem bíztunk semmit a véletlenre két okból: az internet hangos tőle, hogy a sziget annyira népszerű, hogy könnyen szállás nélkül maradhatsz, ha csak úgy megérkezel, másfelől semmi kedvünk nem volt hotelről hotelről járva szobákat lesegetni és árakról alkudozni. Van amikor csípőből kiráz egy ilyet az ember, de ez nem az a szituáció volt.

A szállásunk (Paris Beach Resort, ha valaki esetlegVietnámban üdülne) jóval olcsóbb volt, mint a többi hasonló kategóriájú hotel szigeten, mivel egy hatalmas vihar két hónappal ezelőtt elmosta a hozzá tartozó partszakaszt és az étterem frontját is, úgyhogy éppen építkeztek.

Hála égnek, az egész napos kopácsolás és fel-alá mászkáló munkások miatt nem volt pofájuk a közvetlenül a tengerparton fekvő, csodálatosan berendezett (alapvetően nászutasoknak szánt) kis házikóért hatezer Ft-nál többet kérni per éjszaka. Minket meg nem zavartak a zajok, DK-Ázsiában ha valamit megtanulsz, az a zajok és a kellemetlen körülmények tökéletes kizárása.

Tíznapos bambulást és alapos feltöltődést terveztünk itt. Ehhez képest az első esténken az egyik tengerparti étteremben koktélszürcsölgetés közben összeakadtunk egy párral: a magyar Vali és a holland Robin az előnászútjukon voltak itt, és lelkesen motorozni hívtak minket másnapra felfedezni a sziget rejtett strandjait és vízeséseit. Nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és igent mondtunk.

Innentől két teljes napot töltöttünk együtt motorozással, úszással, kakasviadal nézéssel, beszélgetéssel (félig magyarul, félig angolul), evéssel és a sziget egyik legdrágább hotelének úszómedencéjében és jacuzzijában való hesszeléssel. Valit és Robint aztán nem kellett félteni, kedvenc hobbijuk az ötcsillagos hotelek megízlelése és általuk is igénybe vehető szolgáltatásaik igénybevétele.

Míg a fiúk a motorokat intézték, mi Valival besétáltunk a hotel két étterméből a kisebbe, ahol ő egy fesztelen mosoly kíséretében felvetette a pincér srácnak, hogy innánk egy kávét, és használnánk a medencét.

Ő igent mondott, aztán később odajött elmagyarázni, hogy ez az ő személyes kis projektje, mert elvileg ez szigorúan tilos mindenféle korábbi botrány miatt, de ha nem hányunk bele a medencébe és nem dohányzunk (és persze ha kap egy kis borravalót), akkor maradjunk nyugodtan. Így is tettünk. Ezt magunktól soha nem tettük volna, az biztos, jóértelmű pofátlanságból még van hova fejlődni.

A szigeten – ami Vietnám három legnépszerűbb tengerpartjából talán a legszebb – tényleg gyönyörű strandok voltak, az egyetlen bánatunk a medúzák burjánzása volt, egyszerűen megszállták a partközeli vizeket, úgyhogy úszni majdnemhogy lehetetlen volt.

Miután elbúcsúztunk a tovarepülő Valiéktól átálltunk a tengerparti életmódra. Sokat aludtunk, napoztunk, sétáltunk, jókat ettünk, esténként koktélozgattunk és a szállónk két keverék kutyusával meg Kokóval, a spániellel játszottunk.

Néha elmotoroztunk a piacra gyümölcsöt venni, egy kávézóba inni egy kávét, az éjszakai piacra vacsorázni (és gyöngyfülbevalót válogatni Husinak) vagy nézegetni a szép, színes hajókat a dzsuvás kikötőben, de összességében nem csináltunk annyi mindent, mint az első két nap alatt.

Nem is nagyon volt mit csinálni, a városka és a falvak tipikus dk-ázsiai helyek, miután milliót láttunk, már kifejezetten otthonosak, de semmi izgalmast nem rejtenek. (Kivéve talán a Louis Vuitton-os motort, az lenyűgöző volt.)

Mindenesetre kipihentük magunkat és határtalan lelkesedéssel szálltunk fel a Saigonba tartó repülőre, hogy mi most olyan nagyon alaposan nézzük meg Vietnámot, mind még senki.

Déltől háromig áramlanakaz utcán az irodisták szép ruhában.

Tökéletes gyümölcsök az ultratiszta piacon. Ha megfogsz bármit, az megvásároltnak minősül, és ki kell fizesd.

Ehhez nincs mit hozzáfűzni.

Pici kifőzdék, éttermek garmadája vagy plázába rendezve, vagy a szokásos utcafrontos, műanyagszékes stílusban. Minőségi, változatos, olcsó.

És van Sharavana Bhavan, a kedvenc indiai gyorséttermünk! Fontolgatunk egy aláírásgyűjtést a budapesti megjelenésükért.

Így azért jobban néz ki egy panel, nem? Nem mondom, hogy szépek, de nem is gusztustalanok. Meg itt a szigetelés sem probléma...

Ugye mondnaom sem kell, milyen szuper Szibgapúrban a metró? Körülbelül annyiba kerül, mint a BKV, légkondícionált, tiszta, gyors. A jegyautomaták és a belépetető kapuk rendszere pedig remekül működik.

Kevés nagyváros mondhatja el magáról, hogy ennyire buja zöld minden utcája.

A dzsungel a város közepén meg csak hab a tortán.

Itt épp ezeket nem szabad.

Pedig Vietnám!

Iskolások útban a tópartra. Dalat, Vietnám