madein

Bagettre

és gyümölcsturmixra:

Csirke, hal, disznó, marha, lába, szárnya, szeme, hasa, feje, tojása, heréje, bármilye, pálcikán, anélkül, ragacsos rizzsel, magában.

Ami van, azzal. És a nagyon hasznos, műanyag kis kosárka mindennél laoszabb.

Luang Prabangban ez a laoszi népművészet. Máshol nem nagyon láttuk. Szerintem szép.

Muang Ngizéből visszabuszoztunk a fővárosba, és szerepet cseréltünk, újra én lettem rosszabbul. Miután négy napot sajnáltuk magunkat – ki torok-, ki fejfájásért - a hotelszobában az egyiptomi eseményeket négy különböző hírcsatornán felváltva követve, annyira elegünk lett a tétlenkedésből, hogy elindultunk az igazi Laoszként emlegetett Dél-Laosz felé.

Az első megállónk a Kong Lo barlang volt, amiről a Lonely Planet határozottan állította, hogy egyrészt kiesik a turista útvonalról, másrészt rendkívüli élmény még a finnyás profi barlangászoknak is. A barlang mintegy 7,5 km hosszú és egy folyó (Hinboun folyó) folyik át rajta: ezen visznek át immáron motorizált facsónakokkal a helyiek.

(„Your lies will not protect you from your faith, from the eternal darkness” - hörgi valami izomagyú a háttérben, Marci pankrációt néz, így irjon az ember posztot.) Hiába próbáltunk utazási irodákban buszjegyet szerezni ide, a laosziakon látszott, hogy Északról tényleg nem sokan indulnak errefelé, mert konkrétan nem tudtak nekünk jegyet intézni. Végül a jó öreg ázsiai módon jutottunk el a barlanghoz legközelebb fekvő faluig: reggel a buszállomáson előkerítettünk egy iszonyatosan koszos helyi buszt, ami a porfészekbe vitt.

Itt kivettünk egy kalyibát 1000 Ft-ért, és a barlanghoz holnap reggel tízkor induló busz ígéretével elaludtunk. Természetesen a tízes indulást hirdető tábla alatt mindenki, aki szóba jöhetett volna buszsofőrként, egybehangzóan állította, hogy a busz délután egykor indul. Ilyenkor a tapasztalt ázsiai utazó egy percen belül felhagy a táblára való diadalmas mutogatással, mert az itt nem működik, ha a szart szart eszik sem fog busz indulni, ha nem akarják. Ilyenkor valami alternatíva után kell nézni, nekünk szerencsénkre az alternatíva két perc múlva meg is érkezett egy új adag turista személyében.

Boldogan a hónunk alá csapva a négy lengyelt és két ausztrált  elindultunk a falu végén székelő Mr. -hoz, hisz immáron elegendően voltunk, hogy kibéreljük a minibuszát a barlangig meg vissza. A kelet-európai összetartás hamar a szociális háló perifériájára sodorta az amúgy kedves ausztrál lányokat, és a „lengyel-magyar két jó barát, együtt issza sörét-borát” jegyében remekül éreztük magunkat, kivéve, hogy mi nem ihattunk a Lariam miatt.

A barlanggal kapcsolatban a LP újra saját népszerűségének csapdájába esett: a fenéket „off the beaten track”, kifejezetten sok turista jár már ide, egy szakaszon (ahol túl sekély volt a víz) kék fénnyel kivilágított, itt-ott betonlépcsőkkel tűzdelt, kijelölt úton kellett sétálnunk. Abban viszont tökéletesen igaza volt, hogy hihetetlen egy élmény. Az elemlámpád és a csónakos fejlámpájának gyér fényén kívül tökéletes sötétségben egyensúlyozol a csónakban. A hegy gyomrában csorgó folyó (ami néhol bokáig ért, néhol ki tudja meddig) felett sokszor 50-60 méteres belmagasságra bámulhattunk fel egy kicsit borzongva. Fény hiányában nem a legegyszerűbb fotótéma, bár igyekeztünk, de a legjobb az volna, ha megnéznétek élőben magatok.

Az ausztrálok is megtalálták a magukfajtáját, egy teljesen flúgos ausztrál sráccal osztoztak a hajón, akivel nekünk előző este már volt alkalmunk megismerkedni. Azon túl, hogy a politikától elkezdve a tudományon át a filozófiáig mindent tanult már, épp azt tervezte, hogy szállodát vagy kocsmát nyit Ázsiában, de ha mégsem, akkor ügyvéd lesz, vagy esetleg tőzsdézik, mert az a baj, hogy mindhez lenne tehetsége, és nem tud dönteni. Olyan nagy lyuk tátongott a folyton majd térdig lecsúszó, lenvászon gatyáján, hogy Marci szerint egy gyereket is meg tudott volna szülni rajta. Hát nem tudom, de nagy volt.

Az estét a lengyelekkel és újonnan szerzett ismerősükkel, egy szintén lengyel, thaiföldi egyetemen biotechnológiával foglalkozó biológus sráccal töltöttük. Amennyire én meglepődtem, hogy ilyet tudok valakitől kérdezni, pont annyira lepődött meg ő, hogy találkozik valakivel, aki nagyjából érti a választ: kedves biológusok, az idegszövet oxidatív stresszre való válaszával foglalkozik a csoportja.

Remek este volt, de sajnos elhangzottak bizonyos felelőtlen ígéretek, úgyhogy most nem tudjuk elpletykálni a lengyel közélet legizgalmasabb részleteit és a lengyel értelmiség kissé kiábrándult politikai nézeteit. Mindenesetre félelmetes volt, hogy mennyire egy nyelvet beszélünk, mennyire hasonlóak vagy azonosak a problémáink,  mennyire jól megértjük egymást és főleg mennyire szeretünk fikázódni, cinikuskodni és panaszkodni. Mély este volt, jó este volt. És nem csak azért mondom, mert úgy megdicsérték a fotókat.

Piaci patika Laoszban.

Boldog születésnapot!

Laoszi egyik vízesésénél.

Luang Prabangban majdnem egy hetet töltöttünk betegeskedéssel, mindkettőnket ledöntött a lábáról a Lariam (a malária ellen szedett gógyszer), legalábbis közvetve ennek tudjuk be, hogy Marcinak folyton fájt a feje egy kis hőemelkedéssel, nekem meg a torkom fájt irgalmatlanul minden egyéb tünet nélkül.

Szóval feküdtünk az ágyban, aki épp jobban volt, az meg elmászott egy bagettért vagy egy pizzáért, Megtaláltuk a legolcsóbb bagetteket és a legjobb pizzát, úgyhogy ez rendben is volt.

Egy idő után már nagyon utáltuk a bezártságot és a tétlenséget úgyhogy továbbálltunk betegen a laoszi hegyek közé. Gondoltuk ha nem is túrázunk vagy raftingolunk az állapotunkra való tekintettel, de legalább Laosz lényegét, a drámai, dzsungellel borított hegyeket lássuk. Kiszemeltünk egy északi települést, Muang Ngoi Neuát, aminek a nevét egész biztos, hogy most írtam le utoljára.

A hely mindentől távol van, és csak csónakkal lehet megközelíteni, úgyhogy gondoltuk, itt már aztán magunk mögött hagyjuk a jómódú bőröndös turistahadat és a miniszoknyában vihogó, kizárólag réjben napszemüvegben életképes angol lánytömeget.

Felhajóztunk a folyón a faluig, és kivettünk egy elképesztő hegycsúcsokra néző, folyóparti kis kunyhót (1300 Ft/éj), és végigjártuk az egész települést – öt perc alatt. A főutca (illetve az egyetlen utca) egyik végéről látni a másikat, a helyieknek még biciklijük sincs, hisz minek is.

A faluban két dolgot csinálnak a családok: algát termelnek és szárítanak ki, illetve a turisták különféle igényeit szolgálják ki. Minden háznak van egy kis étkezdéje vagy boltocskája, minden másodiknak vendégháza, a maradék vagy túrázni visz a környékre, vagy szaunát üzemeltet a csűrben.

Eljátszottunk a gondolattal, hogy kajakozunk egyet, de olyannyira felvert árak voltak, hogy hamar letettünk róla. Na nehogy már Nepálban feleennyiért lehessen raftingolni. Úgyhogy feküdtünk a függőágyban, sétálgattunk, olvasgattunk és kikúráltuk magunkat a fej és torokfájásból.

Egészen az indulásunk reggeléig, mikor is Marci belezuhant minden idők leggyilkosabb másnaposságába (egyetlen sörtől, helló Lariam), és leglegmélyebb szenvedésébe. Azért elhajóztunk és el őőő buszoztunk Luang Prabangig. A busznak nevezett kisteherautó platóján már csak egy hely jutott nekünk a fapadon, úgyhogy én a földre, a barátságos külföldiek lába közé szorultam mintegy négy órácskára. Bal oldalamon egy Sanghajban nemzetközi tanulmányokat angolul tanuló német lány ujjongott az Anna Frank naplójáról a vele szemben ülő holland lánynak, aki épp akkor kezdte olvasni a könyvet. Az ő holland barátja ült a másik oldalamon undi hawaii mintás rövidnadrágban és izompólóban kitartóan görög filozófiát olvasva.

Luang Prabangba érve gyorsan kivettük egy csodakényelmes szobát, ami igen hamar betegszobává alakult Marci körül. Két napig istápoltam, amíg egészen jól nem lett, nekem meg elkezdett újra fájni a torkom.

Eladó porcelán, Laosz utolsó porfészkének piacán.

Kávéültetvény, Bolaven plató, Laosz.

Luang Prabang egy napnyi kacskaringós buszútra található a fővárostól az észak-laoszi hegyek között. A város annak a három királyság egyikének a volt központja évszázadokig, amelyekből aztán Laoszt összegyúrták egy európai békekonferencián. Az utolsó királyuk egy távoli börtönben halt meg miután a kommunisták átvették a hatalmat az országban. A helyi múzeumban a mai napig meg lehet nézni a királyi autókat – mi végül nem tettük.

Luang Prabang Laosz egyetlen olyan települése, ami többé-kevésbé átvészelte az évszázadokat, és van mit mutatnia a hegyeken és a vízeséseken kívül az idelátogató turistáknak. A belvárosban sétálva gyakorlatilag egy francia kisvárosban vagy: egymást érik a francia nevű (és étlapú) éttermek, a drága butikhotelek, az utazási irodák és a spa-k.

A nagy felújítási lázban a belváros teljesen elvesztette a gyökereit, ázsiaiakat már csak a mellékutcákban találni, meg persze a külvárosban, de az meg egy tipikus, poros, unalmas vidéki városka.

Mikor első napunkon hajnali hatkor megérkeztünk a belvárosba, meglepve tapasztaltuk, hogy álmos, jólöltözött turisták csoportjai kókadoznak az utcák sarkain pokrócokon ülve. Nem tudtuk mire vélni, tán kollektív bombariadó van? Később rájöttünk, hogy a rengeteg turista szerzeteseket etetni kelt fel hajnalban.

Buddhista szokás ugyanis, hogy a szerzetesek minden reggel körbejárják a városukat és ételt gyűjtenek a kolostornak aznapra. (Ez nem kéregetés, a helyiek így áldoznak Buddhának, ezzel bizonyítják a hitüket.) Na, ezek az emberek mind vettek előre elkészített kis ételpakkokat vagy szépen becsomagolt rizst vagy hatszoros árú banánt, hogy hajnalban odaadhassák valamelyik narancssárga ruhás fiúnak és így fürödjenek egyet a valódi Délkelet-Ázsiában.

Hiába van sok helyen kiplakátolva, hogy ne nyomj a szerzetes arcába fényképezőgépet két centiről egy jó portré reményében, és ne kövesd utcahossznyit kamerával, mert nem a te kedvedért beöltözött színész, akit ezért fizetnek – direkt felkeltem és lefotóztam, hogy elhiggyétek, mit művelnek az emberek.

Mellesleg a laosziakat sem kell félteni, buszokkal hurcolják ide a szerzeteseket a környékbeli falvakból, hogy minden turistának jusson egy kis spiritualitás. Ezt elnézve mondjuk kicsit megingott az angyal buddhista-ördögturista felosztásunk.

A városban található néhány tényleg egészen eredeti öt-hatszáz éves buddhista szentély az eddig látott legkreatívabb Buddhákkal. Tombol az alkotói szabadság, vannak kövérek, soványak, nagyfülűek, nem csak az uncsi kerek fejűek, mint Thaiföldön vagy Mianmarban.

Ezen túl csak a környékbeli falvakba lehet elmenni - néhány busznyi ötvenes franciával vagy kényszeresen hangoskodó angol fiatallal együtt- megvizsgálni a népviseletbe öltöztetett kisebbségeket, akik spontán szövik a népviseletet picit unott fejjel. Van néhány barlang és vízesés is a közelben, de ezek Laoszban minden nagyobb domb alatt megtalálhatóak, és ezek még csak nem is a legszebbek.

Az tisztán látszik, hogy itt az igazi Ázsiát valamikor harminc évvel ezelőtt hagyta el teljesen a belváros, az is nyilvánvaló, hogy mindez a rengeteg idezarándokló ötvenes angolt és franciát egyáltalán nem zavarja. Boldogan eszik a bagettet és nézegetik az internetet a laptopon a kávézókban. Mi is ettük és mi is nézegettük, és rendkívül kényelmes és élvezetes volt, csak egész egyszerűen nem ezért jöttünk. Úgyhogy inkább elindultunk Északra.

Kutya kortárstánc produkció egy laoszi faluban.

Őszintén szólva nem volt sok elképzelésünk arról, hogy milyen is Laosz. Valami dzsungel, magas hegyek, Mekong, színes népviseletű hegyi törzsek. Akikkel találkoztunk mind azt mondták hogy „laidback” meg „relaxed”, a Ko Lantán megismert angol pár pedig kórusban zengték, hogy „Laosz az egy nagyon-nagyon békés ország”.

Elég unalmasnak hangzott, de engem vonzott a túrázás meg a hegymászás lehetősége, Sára meg csak jött engedelmesen.

Az első dolog, ami szemet szúrt Vientiene-be érkezve, az óriási építkezések, amik az egész városban zajlanak. A belváros előtt tovahömpölygő Mekongot épp folyamszabályozzák, és csinos kis parkot építenek a szélére futópályával, szemetesekkel és virágosládákkal.

Az öt utcányi belváros már teljesen odahagyta Ázsiát, hogy újjászülessen mint egy hamis, műanyag francia kisvárosként. A főutcán a néhány megmaradt százéves templomocska csendes szemlélője a változásnak, ahogy a kerék- vagy gumicsőboltból, garázsban berendezett étteremből mind-mind francia nevű pizzéria vagy hosszú borlistás kávézó lesz.

Az egész város olyan kicsinek érződik, nincs forgalom, nincsenek soksávos főutak és nehéz járművek. Nincsenek nagyon látnivalók sem, egy-két templom kivételével a legtöbbet elvitte a történelem. Vagy ami még valószínűbb: soha nem is tette őket oda.

Hogy igazságosabb legyek, voltunk egy kicsi buddhista szentélyben, ami a belvárosi turista-gettótól nem messze azért is megutatja milyen is a laoszi buddhista építészet, és ezt nagyon szerettük. Roppantul tetszett a kicsit naiv, sokkal szabadabb Buddha-ábrázolás, az óriási virágos edények, és a rengeteg kis fülke-Buddha a falon körbe.

Ha kegyetlen és őszinte akarok lenni azonban, akkor még mindig azt kell mondjam, ez a város csak annyira érdekes mint Nyíregyháza egy debreceninek. Valami megfoghatatlan okból mégis turisták hada jár itt fel-alá az egészet roppant eredetinek, franciának és DK-Ázsiának megélve. A relaxed, a laidback és a peaceful mindenesetre valóban illik rá. Másnap este inkább leléptünk Luang Prabangba.

Laosz, Bolaven plató, kávéfarmon dolgozó gyerekek.

Kötetlen Buddha ábrázolás - király!

Míg a turisták VIP buszokkal száguldoznak az új aszfaltutakon, a helyiek ezzel jutnak el ából bébe. Ez a busz Laoszban.

Muang Ngoi Neua: falusi papucs petang.

Ayutthayából egy éjszakai vonatnak álcázott jégkamrában utaztunk egészen a thai-laoszi határig, ahol fél napot töltöttünk készletfeltöltéssel és a nyugati kényelem utolsó morzsáinak csipegetésével – mint később kiderült, eléggé feleslegesen.

A vonatállomáson reggel indiai mércével is értelmezhetően pofátlan riksásokkal kellett megküzdenünk, esküszöm minden kényelmetlenség ellenére van valami élvezetes abban, ha egy bételtől vörös fogú, rókaképű pasassal alkudozol a fuvar áráról egy tábla alatt, ami feketén-feherén megmondja, mennyinek is kéne lennie pont a lehúzás elkerülésére. Persze, ha mind az öt szemétláda, akinek túktúkja van, előre megegyezett egy háromszoros árban, akkor az embernek kevés eszköze marad az önérvényesítésre, de pont ettől jó makacskodni és két percig nem megadni magad, legalább küzdjenek kicsit, ha már a lelkük romlott.

A határ menti település ennél izgalmasabbat nem is nagyon tartogatott számunkra. A Tescoban bevásároltunk és az éhségünk enyhítendő vettünk két plasztik pizzát - hát ha valaha rákos leszek, azt ennek köszönhetem majd.

Az utunk egyik egyértelmű személyiségfejlesztő hatása, hogy nincs bennünk kényszeres korreláció a vendéglátóipari helyiségekben eltöltött idő és a fogyasztásunk mértéke között. Ennek az új pofátlanságunknak köszönhetően, ha nem vagyunk szomjasak vagy éhesek, akkor az első megrendelt italunkkal/ételünkkel órákra is berendezkedünk a kávézó/étterem egy csendesebb sarkában. Most épp a Starbucks vendégszeretetét élveztük egész pontosan „két közepes kávé osztva három és fél óra” hányadossal.

A határátlépéssel nem volt gond, nem húztak le, gyors volt és gördülékeny. Utólag tudom, hogy a laosziak és az angol nyelv nem jó kombináció, külön posztot érdemelnének a szerintük angolul  megszületett gyöngyszemek, íme a legelső, amivel szembetalálkoztunk, a határok között közlekedő buszról van: „Please note before your passenger into the car and please bring your luggage into the car every time is lost if the company is not responsible for any.”

Laoszban egy kedves szemű taxis befuvarozott minket a fővárosba, Vientiane-be, ahol a turistagettóban egykettőre találtunk magunknak egy budapesti lakás belmagasságával vetekedő szobát (2000 Ft).

Izé Luang Prabang egyik buddhista szentélyében.

Napoznak a szőrmókok Luang Prabangban.

Luang Prabang buddhista szentélyén a mozaik.

Luang Prabangban.

Muang Ngoi Neuában homokvárat csöpögtet a kislány.

Luang Prabang egyik templomában.

Megfigyeléseink szerint egyértelműen a laoszi gyerekek a legkoszosabbak eddig DK-Ázsiában. A kép Luang Prabang buszállomásán készült reggel 6-kor.