madein

Marci Pekingből:

Pekingbe délután ért be a vonatunk. Némi tanácstalankodás után megtaláltuk a metrót, majd egy nagyobb internetkávézó kereső akció után a szállásunkat is. Aznap már nem is nagyon csináltunk semmit, csak ettünk egy turistacsapdának tűnő étteremben, ahol a végén persze turistacsapdának megfelelően jól lehúztak, majd lefeküdtünk aludni.

Másnap óriási gyaloglás árán felfedeztük Pekinget. Az eredeti célunk az volt, hogy megtaláljuk a hamisítványpiacokat, amiket az útikönyvünk ajánlott, és vegyünk meleg ruhát, lévén tíz fok körül volt az idő egész nap. Sajnos a város két év alatt annyira megváltozott, hogy némelyik metrómegállóból feljőve sem a hely neve, sem az oda befutó utcák száma nem stimmelt.

Hasonlóan szerencsétlenül jártunk a piacokkal is: amelyiknek megtaláltuk a helyét, ott zömmel már egy pláza vagy felhőkarcoló vagy tömbház vagy épp egy parkoló éktelenkedett. A tetejébe az ajánlott éttermeket sem sikerült megtalálnunk, persze azok is épp bezártak és-vagy lebontották őket.

A város pedig nagy, szürke betonozott gusztustalanság, ahol húsz percet sem szívesen gyalogol az ember, nemhogy egy egész napot. Az egész városon óriási ezersávos autópályák haladnak keresztbe kasul, ahol kereszteződnek, ott egész egyszerűen mindenki mindenfelé megy. Fel van festve ugyan egy focipálya hosszú zebra, aminek a végét rossz időben talán nem is látod, de ezen átmenni ugyanúgy életveszélyes.

Mindenki borzalmasan vezet, rettenetesen agresszívak, messziről dudálva, teljes sebességgel száguldanak bele a zebrán átkelő tömegbe. Sok kereszteződésben - amellett, hogy lámpa van - akad néhány kukásmellényes forgalomirányító is, akik ezen a káoszon igyekszenek úrrá lenni. Teljesen eredménytelenül.

Még sehol nem féltünk ennyire utcán közlekedni. Sára egyenesen rettegett. Indiában nincsenek szabályok, mindenki össze vissza közlekedik, nincs közvilágítás és bármikor betéved az autópályára egy csorda tehén, de legalább figyelnek egymásra az emberek, folyamatosan és éberen. Ha kiismered a „rendszert” már nem esik bántódásod.

Az első nap végére teljesen összetörten tértünk vissza a szállásunkra, Peking nem jó hely. Sőt, rossz hely. Másnapra mindketten belázasodtunk, és elhatalmasodott rajtunk az általános kínaigyűlölet. Valószínűleg megfáztunk és valamilyen ételmérgezésünk is lehetett az előző napi vacsorától. Én két napig nyomtam az ágyat, de a Sára még egy hét után sem mert kimozdulni a városba, felerészben a betegsége, felerészben a rettegett kínaiak miatt.

Mikor már kicsit jobban éreztem magam, elkezdtem a betegnek európai ételeket, kenyeret, pizzát, egyebet hordani, hogy egy kicsit kirobbantsam az elhatalmasodott undorából, amivel a világot és szűkebb környezetét, Pekinget szemlélte, az állapota azonban csak lassan javult.

Elmentem egyedül megnézni a tiltott várost - amiről majd egy külön bejegyzésben -, és néhány egyéb jelentéktelenebb múzeumot. Mikor erőnek erejével kirángattam az utcára, sikerült egy hosszabb sétát is megtennünk közösen csak egy egész kicsi ájulós rosszulléttel.

Utána úgy éreztük, hogy ismét alkalmasak vagyunk rá, hogy befogadjunk látnivalókat és egy-két kínait. El is határoztuk, hogy másnap megnézzük a kötelező Nagyfalat, hogy a lehető leggyorsabban elmenekülhessünk ebből a rettenetes városból.

Sára a szobából:

Az út legelején, Delhiben éreztem azt utoljára, hogy nem vagyok hajlandó kimenni a szobám magányából, mert nem éri meg. Na Pekingben – nyilván a kálváriánk hatására – újra előbukkant az érzés, hogy a hotelszobában jobb érzés lenni, mint a városban.

Miért?

Mert nekem jönnek, bámulnak, megfognak, nem őszinték, rám kiabálnak, lehúznak, elütnek a zebrán, nem értik, amit mondok nekik, nem is igyekeznek megérteni, nem lehet érteni, amit mondanak, minden szürke, minden túl nagy.

A látnivalót nem lehet megtalálni, mert egy új pláza miatt elköltöztették, ha megtaláljuk, a kínai turistacsoportoktól nem látni, ha látjuk is, giccsesen fel van újítva és a lényege elveszett.

Szóval nekem nem jött be Peking, és csak arra tudtam gondolni, hogy továbbálljunk innen. Ha kicsit lenyugodtam, írok egy-két értelmesebb gondolatot is róla.

Az agyagkatonáktól nem messze.

Mint mindig, most is én írom meg, hogy hogyan jutottunk A-ből B-be. Nem tudom, hogy miért osztjuk mindig rám az utazós posztokat, ez már inkább hagyomány. Jól ki lehet panaszkodni és cinikuskodni magad egy ilyen poszt keretében, úgyhogy nincs is ellene kifogásom.

Különösen igaz ez erre az útra, ami az utóbbi nyolc hónap talán legrosszabb élménye volt. 
Ért minket az út során már sokféle és alapos sokk, sokszor vertek át kicsit, közepesen és nagyon, sok minden történt, amit nem mi kontrolláltunk, vagy mi tettük, de elrontottuk. Szóval sok rossz is volt  a rengeteg jó mellett, de ennél kiszolgáltatobbnak soha életünkben nem éreztük magunk.

Ez egy hosszú nap története lesz, egy igen hosszú napé. Érdekes, mert szerepet cseréltünk valahogy a történtek alatt. Rendszerint Marci menetel elöl, könnyen felidegesíti magát, ha nehezen mennek a dolgok, én meg nyugtatom és át-átveszem a stafétát, ez alkalommal azonban valahogy Marci volt tök nyugodt, és én készültem ki, igaz, ő végig teljesen a háttérben maradt, én meg a teljes lelki lenullázódásomig küzdöttem.

Most mondaná azt Kriszti, hogy köszöni az előelemzést, akkor talán meséljem is el, hogy mi történt. És igaza lenne. Szóval:

A cél az volt, hogy nyolc óra alatt megtegyünk egy másfél és egy négyórás buszutat Fuzhouig, ahonnan késődélután indult a szupergyors és szuperdrága vonatunk Pekingbe. Hajnali ötkor keltünk, hogy elérjük a buszt, ami a Név Nélküli Faluból elvitt minket a következő nagyobb városig, Longyanig ahonnan az útikönyv és az egy darab angolul beszélő helyi szerint óránként ment busz Fuzhouba.

Longyanba kicsit később értünk, mint kellett volna valami dugó miatt, de még mindig bőségesen volt időnk találni egy másik buszt. Természetesen nem arról a buszállomásról indult a buszunk, ahova érkeztünk, de a kalauzlány kedves volt, és leírta nekünk kínaiul, hogy melyik állomásra kell eljutnunk.

Ugyan ilyenkor a kezedben szorongatsz egy cetlit a kínai karakterekkel, és úgy érzed közelebb jutottál a megoldáshoz, de valójában semmi garancia nincs rá, hogy tényleg az van ráírva, ahova neked menned kell. Ilyen Kínában: lépésenként rá kell bíznod magad egy opcionálisan rosszindulatú/idióta/valamit épp rosszul tudó vadidegenre.

Mindenesetre taxi híján beültünk egy riksába, akinek női sofőrével tisztáztuk, hogy a cetli tartalmához kívánunk eljutni, sikeresen lealkudtuk az árat, és már indultunk is. A sarkon egyszer csak megállított egy rosszarcú pasi meg egy göndör hajú nő, akik hablatyoltak össze-vissza kínaiul, meg leírták, hogy 170 yuan (olyan 5ezer Ft) lesz a jegy. Mondtuk rendben, kösz. Írogattak mindenfélét kínaiul – minden kínai szent meggyőződése, hogy ha nem is beszélsz kínaiul, de legalábbis tudsz olvasni -, mi meg nevettünk, meg mondtuk, hogy nem értjük, ezt szokták csinálni, nem gond. Aztán a nő hirtelen beszállt mellénk, és elindultunk.

Ázsiában nem olyan meglepő az ilyesmi, sok ilyet láttunk már, bizonyára segíteni akar, különben sem tud velünk mit csinálni, ugye. A riksás kitett minket a városból kivezető út végén álló autópályakapunál, és mindkettő szentül állította, hogy ide jön a busz. Egy óra múlva. 
Nem nagyon tudtunk mit csinálni, nem tudtuk, hogy ez van-e a cetlin, nem tudtuk, hogy jó helyen vagyunk-e, hogy ha el is indulunk innen, hova menjünk, ha valahova el is tudnánk indulni, kivel tegyük. Volt ott több riksás is, de szemmel láthatóan összezártak, mi a göndör hajú nő tulajdona voltunk addigra, nem volt menekvés. A másik, hogy általábn igaz, hogy a legjobb, amit tehetsz, hogy ha bízol a helyiben, eddig ez működött, és amúgy is csak valami ellenszenvre alapozva mentünk volna máshova.

Ez a buszra váró egy óra aztán rémesen telt. Ha a busz tényleg megjön egy óra múlva, még elérjük a vonatot, számolgattuk, néztük az órát. Feltűnt a ronda pasi is korábbról, és megpróbált rávenni elég agresszíven, hogy adjuk oda a nőnek a kétszer 170 yuant. Illetve hát gondoltuk, ezt akarja. Mondtuk, hogy kizárt dolog, amíg fel nem szállunk a buszra, hogy bárkinek a kezébe pénzt adjunk. Illetve mondtuk volna, ha legalább a busz szót értik, de egy azaz egy szót sem beszéltek angolul.

Elkezdtek körénk gyűlni a riksások meg a különféle buszokra várakozó helyiek, és mind mind kiabáltak kínaiul, hogy adjunk a nőnek pénzt. A csúcsot egy srác jelentette, aki rendelkezett angol szókinccsel a money szó formájában, amit erélyesen, de nem túl kreatívan használt jobb belátásra térítésünkre.

Addigra feladtam az angol küzdelmet, és elmagyaráztam nekik századszor is immáron zamatos magyarul: az kurva élet, hogy én pénzt se neked, se az ocsmány haverjaidnak nem adok, amíg nem ülök a biztos helyemen a buszon, és ha még egyszer megfogod a karomat kisanyám, én egész biztosan megütlek, te pedig ne bámuljál, bazd meg, én is olyan ember vagyok, mint te, csak kicsit több az agysejtem”.

Szóval elütöttük az időt együtt kellemesen, az a rohadt busz meg nem akart megjönni. Amikor már egy percenként néztem az órám, és alig álltam a lábamon az idegességtől, a göndör hajú nő betömködött minket a gusztustalan pasi riksájába, és elindultunk befelé a városba. Kizárólag azért voltunk hajlandóak újra beszállni. Mert egy velünk együtt várakozó és éppúgy Fuzhouba tartó kínai srác is velünk jött.

Elvittek vissza a városközpontba, ahol egy forgalmas út mellett vártunk sok egyéb kínaival a buszra. Itt már egyesével számoltuk a múló perceket, és halkan – mintegy magunk előtt sem elismerve ennek lehetőségét - elkezdtük tervezgetni, hogy mit csinálunk, ha lekéssük a vonatot. Állt ott egy intelligensebbnek látszó fiatal férfi, megmutattam neki a vonatjegyünket a Fuzhou felirattal.

Teljesen kiakadt, hangosan összeveszett az undi férfival, még lökdösődés is kezdődött, mert időközben megjött a busz, és az tolt fel minket rá, ez meg üvöltött vele kíniul, szemmel láthatóan nem akarta, hogy felszálljunk. Akkor én már gyanítottam, hogy nem lesz jó nekünk ez a busz, de képtelenek voltunk nem felszállni az első járműre, amit három órán belül láttunk.

Lecuccoltunk hátul, és előreszaladtam a kedves fickóhoz – aki persze egy szót sem angolul -, hogy megtudakoljam, mikor érünk Fuzhouba. Iszonyatosan ideges volt, szinte remegett a dühtől, és leírta, hogy félórával a vonatindulás után érkezünk meg, majd a szélvédőhöz vágta a tollat. Amikor először vált tisztává, hogy ennyi volt, lekéstük, akkor összeomlottam.

Hátravánszorogtam, kiderült, hogy Marci időközben a sokk hatása alatt kifizette a jegyeket a göndörnek, aki nyilván nagyot kaszálva a töredékét odaadta elöl a kalauznőnek jegyekre.
Ezt már szinte nem is érzékeltem, csak ültem ott, és folyt a könnyem, ilyen rossz emberekkel még soha nem találkoztunk. Ha a buszállomásra vittek volna egyből, már félúton lettünk volna, csak persze ott a jegypénztár miatt esélye sem lett volna trükközni a jegy árával. Hevertünk megsemmisülve hátul, a kedves kalauz nő hozott nekem zsepit, a kínai utasok csak lopva mertek ránk hátranézegetni.

Aztán hirtelen a kedves férfi hátrajött egy mobillal, aminek a másik végén egy angolul beszélő nő volt. Mondta, hogy már elmagyarázták neki, hogy mi a baj, de tisztázzuk még egyszer, aztán megpróbál segíteni. Sírástól fojtott hangon, de összeszedtem mindent, amit tudnia kellett, azt mondta, majd visszahív, letettük. Fél-egy óra múlt el, minket evett az ideg, mert hegyek között voltunk, és nem volt térerő.

Végül hívott a nő, mondta, hogy a bátyja (a kedves pasi)segít kivitelezni, a következőt kell csinálni: leszállunk Xiamennél (ahol pár napja voltunk), eltaxizunk a vonatállomásra, ahonnan gyakran jár vonat Fuzhouba, probléma megoldva. Nem győztem eléggé hálálkodni, pedig még alig fogtam fel, hogy mi is történik.

Megint csak félóra múlva, lekanyarodtunk az autópályáról, az utasok nézték, hogy mi a franc van, nem a jó irányba megy a busz. Két perc múlva megálltunk, és előlről kiabáltak meg mutogattak, hogy menjünk. Leszálltunk, a cuccainkat két-három utas betuszkolta egy autóba, a kalauznő kifizette a sofőrt, a kedves pasi elmagyarázta neki, hogy hova vigyen miket, a kezembe nyomott egy lapot egy kínai szöveggel, majd mindenki, mintha mi sem történt volna, felszállt a buszra. Alig tudtam elkapni a kedves pasi tekintetét, hogy mosolyogva – meg persze zokogva – megköszönjem a segítségét.

Sokkomban egy puszit dobtam neki, ő alig-alig nézett rám, szemmel láthatóan még mindig fel volt indulva, hogy hogyan kihasználtak minket. Nem találkoztam még önzetlenebb vadidegennel, mindig emlékezni fogok az arcára.

Egyértelmű volt, hogy a gonoszsággal meg tudtam küzdeni, de ez a színtiszta, önzetlen jóság, amit a buszon attól a pár embertől kaptunk, az kikészített. Nem nagyon tudtam felfogni ami történt, az mindenesetre biztos. A vonatállomásra érve már összeszedtem magam annyira, hogy ne rázzon a sírás, de sajnos itt még nem ért véget a kálváriánk.

A jegypénztárban a betuszkolt kínai levél hatására kerítettek egy angolul beszélő lányt, aki elmagyarázta, hogy már nincs hely azon a vonaton, amivel el tudnánk érni a fuzhoui csatlakozást, de várjunk, amíg felhívja a kollégáját, hogy elintézze nekünk, hogy mégis felszállhassunk a vonatra. A kínai pályaudvarokon egész addig kell a váróteremben maradni, amíg be nem gördül a vonat a vágányra. Ekkor engednek csak át a kapukon, hogy felszállhass.

Végül a jegyes lány elkísért bennünket a beengedést felügyelő lányhoz, és elmagyarázta neki a szituációt, az meg beleegyezően bólintott. Egy órát kellett várnunk a vonatunkra, amire tényleg gond nélkül felengedtek. Innentől már semmi gond nem volt, - aznap először - ettünk egy instant tésztalevest, megöleltük egymást, végül pedig bőven elértük a pekingi csatlakozásunk.
Én aznap ugyan már nem szólaltam meg többet, de Marci megfogadta, hogy Kína hátralevő részében minden jegyet előre megveszünk, minden szállást előre lefoglalunk, mindig kérünk pick up-ot a hosteltől és soha, de soha nem szállunk be riksába, csak méteres taxiba.

Ping-pong pali Pekingben.

Kúl cipőbolt Pingyaoban.

Karamellel leöntött különféle húsgolyók vagy apró virslik vannak felszúrva egy pálcikára. Ezt zabálják a kínaiak a nap bármely szakaszában. Egy ideig játszottam a gondolattal, hogy kipróbálom, de nem vitt rá a lélek végül. A képen a maradék.

Férfiak beszélgetnek a főutcán, Pingyao

Poszt a tulou vagyis körház lakberendezésről:

Előszoba:

Fürdőszoba:

Variációk a konyhára:

Konyha1:

Konyha2:

Nagy levegőt vettünk, és felszálltunk a kompra. Hajnali fél hat volt, elindultunk Yongding felé.

Yongding vidékén az itt élő emberek furcsa soklakásos körházakat építettek öt-hatszáz évvel ezelőtt. A kínai történelemben sok olyan időszak van, ami inkább hasonlít feudális anarchiára, mint egy központosított birodalomra, ezeket átvészelendő eszelték ki a hakkák - vándorló kínai népcsoport - a házépítés új módját. Így együtt tudott élni száz, százötven család egy fallal körülvett házban, így biztosítva, hogy csak a nagyobb rablóbandák tudják elrabolni a disznóikat és megerőszakolni a lányaikat.

Xiamenből mi a Yongding térség központjában fekvő Yongding faluba vettünk jegyet egy buszra. Az állomáson szerencsésen találkoztunk egy több nyelven beszélő kínai nővel, Cherryvel, akivel mint kiderült egy helyre tartottunk, és aki nélkül valószínűleg már az elején rossz helyen szállunk volna le vagy ilyesmi.

Cherry nagyszülei Malajziába vándoroltak jobb megélhetés reményében, ő már itt nőtt fel malájok, kínaiak, indiaiak között. Az egyetemen angol és francia szakos volt, egy évet tanult az USA-ban, végül pedig Dél-Franciaországban diplomázott egy több éves ösztöndíjjal. Végül itt telepedett le, angolul tanított egy középiskolában, hozzáment egy laoszi férfihez, akitől van egy lány, és akitől azóta elvált. Anyanyelvi szinten beszél franciául, remekül angolul és egyre kevésbé kínaiul.

A buszunkra a tervezett megérkezésünk előtt felszállt egy parasztasszony, és elkezdte Cherryt meggyőzni valamiről, amit aztán nekünk is alaposan elmagyarázott, persze mi csak mosolyogtunk rá. Kínai útitársunkra hatott a szöveg, mert mikor egy kanyarban megállt a busz, a göndör hajú nővel együtt leszállt, és intett nekünk is, hogy szálljunk le. Ezek után egy autóval és egy szótlan kínai paraszttal eljutottunk egy településre, aminek megpróbáltuk kideríteni, de a mai napig nem tudjuk a nevét.

A település szélén egy kisebb méretű tulounál szálltunk ki teljesen tanácstalanul. Nem értettük, mi a halál folyik itt, mint kiderült Cherrynek sujtása sincs a helyi dialektusról, így ő pont olyan elveszett volt mint mi.

A sofőr paraszt eltűnt, és előkerült egy másik, aki betolt minket a mellettünk lévő körházba, és a harmadikon mutatott két cella szerű szobát, majd lerajzolta, hogy fejenként 2000 Ft a belépő, a lyuk pedig, ahol aludni lehet pisivödörrel, az meg 1500. Később rájöttünk, hogy a fazon a kocsival sunyin a kertek alatt bejuttatott minket egy furcsa hakka skanzen faluba, és mivel a belépőt a fal másik végén szedik, szépen zsebre tette a mienket. Jegy helyett csak egy tanácsot kaptunk: ne menjünk ki, mert aztán soha többé nem engednek vissza minket.

Mi elég idegesek voltunk, mert hajnalban vissza kellett jutnunk Longyanig, a helyi nagyvárosig, hogy onnan elérjük a tartományfővárosból, Fuzhouból induló vonatunkat, úgyhogy Sára még tapasztalatlan/reménykedő/öröknaiv kínai utazóként minden helyit bepróbált angolul. A sofőrünk, aki időközben újra előkerült, a Longyanig tartó utunkat több, mint 25.000 Ft-ért gondolta versenyképesnek, és váltig állította, hogy nincs busz, ne is próbálkozzunk.

Szerencsére száz méterrel arrébb megtaláltuk a falu egyetlen ötven év alatti lakosát, aki nemcsak hogy fiatal volt, még angolul is tudott, és mellesleg az egyetlen hivatalos szállást is üzemeltette. Tőle aztán megtudtuk, hogy óránként jár a busz a falu végéből Longyanba, onnan meg Fuzhouba.

Ez aztán kellőképpen megnyugtatott minket ahhoz hogy a nap hátralévő részét falunézéssel, beszélgetéssel és szárított mangó zabálással töltsük. Miközben jártuk a faluban a tuloukat, a szociálisan kiéhezett Sára teljesen elmerült az újonnan talált barátnőnk életében.

A falu ténylegesen jobban hasonlított egy skanzenre mint igazi falura, festői kis patakkal meg díszkövezett utacskával a látványosság között. A faluban a kínai falvakra oly jellemzően szinte már csak aggastyánok és kisgyerekek éltek, ők sem sokan, egy száz lakásos épületre jó ha jutott harminc lakos.

Maguk az épületek szerintem lenyűgözőek. Ici-pici lakásokban egész közösségek éltek itt egykoron egymás hegyén-hátán. Voltak saját szentjeik, leginkább a klánalapító ősök, akiknek oltárokon füstölőket gyújtottak a ház közepén. Itt kapott helyet minden más közösségi tér is, a nagyobb tulouknak még saját kocsmája/étterme is volt. A körülmények spártaiak, itt vannak még jópofa képek.

A helyiek dohánytermesztésből éltek több száz éven át meglehetősen jól, egészen addig míg a kommunisták államosították az egész dohányipart. Ekkor az itt élő munkaképes lakosság elköltözött, hátrahagyva az öregeket, akik eztán a távolba szakadt fiaik, lányaik gyermekeit neveli iskolás korukig a mai napig.

Este még sikerült elcsípnünk a helyi asszonyok furcsa aerobic/népitánc/tömegsport eseményét, és enni egy kis vacsorát a kedves srác éttermében, majd lefeküdtünk aludni, hogy másnap hajnalban elinduljunk Longyanon és Fuzhoun át Pekingbe.

Gulangyu sziget, szuvenírbolt

Az éjszakai busszal délelőtt érkeztünk csak meg Xiamenbe, ami első pillantásra is jó helynek tűnt, aztán másodikra is. A tömegközlekedés – még a felszíni is – könnyen használható volt, nem beszélve a helyiekről, akik nagyon kedvesek voltak, és sokat segítettek, persze egy szó angol nélkül. A város kellemes, de sok izgalmat nem rejt, az igazi célunk az ötperces kompútra fekvő Gulangyu sziget volt.

Ez annak idején az európai kolónia lakhelye volt, sokféle nemzet tette ide kereskedelmi székhelyét. Gyönyörű európai stílusú épületek, kövezett utcácskák, osztrigára specializálódott tengeri herkentyű éttermek, tengerparti sétány, szuvenírások félelmetes koncentrációja. Igazi Szentendre érzés. A kínaiak is így gondolják, kínai turistacsoportok ezrei toporogtak mindenfelé.

Viccen kívül állatcsordára hasonlítanak: tehetetlenül követnek egy zászlót/szőrmókot/táblát/esernyőt a magasba tartó idegenvezetőt, összeragadnak egy csomóba, ha nem szólnak rájuk, hogy JOBBRA megyünk, simán elvesznek öt perc alatt. Ezt elkerülendő a vezető hangosbemondóval tereli őket, nem számít, hogy utcán, szuvenírboltban, múzeumban vagy étteremben vannak-e.

(Ennek csimboresszója, mikor a tökéletesen csendes múzeumi teremben nézel mondjuk egy vitrint, és egyszer csak beviharzik egy hangosbemondós pásztor a maga olyan húsz-harminc tehenével, akik mind szemrebbenés nélkül közéd és a vitrin közé furakodnak, és olyan tízen azonnal bivalyerős vakuval le is fotózzák a közvetlen a hatalmas vörösen áthúzott fotógép jel mellett fekvő érdektelen textildarabkát, miközben a vezető hangosbemondója iszonyat fejhangon üvölt kínaiul.)

(Ó, és ne felejtsem, hogy ezek után kapnak mondjuk öt perc szabidőd, mielőtt tovább kéne menni a következő szintre, úgyhogy szétszélednek, beborítanak minden négyzetmétert és különböző csoportképeket és egyedül pózolós fotókat készítenek mondjuk a wc mellett kitett művirágos váza mellett.)

Szóval sok a csoport, kerülgetni kell őket, de legalább elvégzik helyetted a szuvenírárusok anyagi kielégítését, akik így nem sikongatnak utánad - kínaiul gondolom rendkívül meggyőző – ajánlatokat. Meg ha lemegy a nap, és mind hazakompoznak a nagy szállodájukba, akkor a sziget megmutatja az igazi báját.

Nagyon szerettünk sétálgatni a szűk sikátorokban, a hegyoldalakban, jó volt be-belesni a szép, nem giccsesen felújított villák kertjébe. Megtaláltuk a művészfőiskolát, és a diákok hol jobb,

hol rosszabb szobor koppintásait a kertben. Jó volt minőségi kávét inni ízlésesen berendezett kávézókban, és még tűrhető házijoghurtot is találtunk.

Ugyan nem ettük tele magunk herkentyűvel – ez az étterem előtti

levegőztetett lavórból kiválasztható mindenféle élőlény elég sokkoló volt -, de az osztrigát azért kipróbáltuk. Marci nem, én szerettem.

Hamar kiderült, hogy az esküvő is nagy üzlet Gulangyun, a szigeten több romantikusan kiöltözött pár is körözött stylisttal és fotóssal néha tökéletes és szerelmes pózba merevedve. Ennek megfelelően a szállók nagy része nászutasokra specializálódott, nem épp a mi árfekvésünkben képzelve el az árakat. Kétórás küzdelem kellett, de végül találtunk egy ilyen nászutas szobát élhető árral és ami még fontosabb, Shakirás csempével.

A tervezett egy helyett végül hármat maradtunk a szigeten, hogy erőt gyűjtsünk az igazi vidéki Kínában való elmerülésre. Visszagondolva, maradhattunk volna többet is, de erről már majd a következő posztban mesélünk.

A tökéletes kockafej, Xiamen, Gulangyu-sziget.

Már nem aktuális a karakter, hát lefesti. Pingyao, Kína.

Peking

Hong Kongból az ötödik napon álltunk tovább: két óra alatt átvonatoztunk a népi Kínába. Velünk szemben két indiai üzletember szofisztikált diskurzust folytatott arról, hogy a tulajdonukban lévő laptopok és mobiltelefonok alapján melyiküknek hosszabb a farka.

Érdekes jelenség volt, hogy a kínai határ átlépése (valójában átgurulása) után a nap fénymennyisége érezhetően csökkent, és a stabil alapszín a zöldről a szürkére váltott.

Guangzhou egy – még kínai léptékkel is nagynak számító - tízmilliós város a hong kongi határtól úgy száz kilométerre. A kevés olyan kínai városok egyike volt, ahol a nyugatiak legálisan kereskedhettek és lakhattak a 19. és a 20. században. Maradt is egy darabka nyugat: leginkább London belvárosára emlékeztető öt utcás apró sziget a Gyöngy folyó egyik kanyarulatában.

A város nagyobb része a ráncfelvarrás utáni állapotot mutatja, az ötvenes évek jellegtelen betonházai helyén modern jellegtelen üveg-acél tornyok nőnek ki a földből körülbelül kettő egy hét alatt. A metrók a hong kongi metrók másolatai, és majdnem olyan hatékonyak és kényelmesek is.

Ahhoz képest hogy mindenféle beszámoló és előzetes élmény alapján hogyan rettegtünk Kínától, az első nap zökkenőmentesen és viszonylag olcsón telt. Ez a város a szmogot és a viszonylagos lélektelenséget leszámítva élhetőnek tűnt sétálóutcákkal, tűrhető forgalommal, elfogadható mennyiségű köpködéssel és kezelhetően löködő tömeggel.

Ideérkezésünk másnapján azonban beleütköztünk az első komolyabb problémába: majdnem egy teljes napon keresztül képtelenek voltunk transzportot találni a csekély 500 kilométerre fekvő másik, érdekesebb nagyvárosba Xiamenbe.

Ott kezdődött, hogy a vasútállomáson kiderült - mintegy másfél órácska sorbanállás után -, hogy még három nappal később sincs egy szabad hely sem a nekünk jó vonatokra. Akkor legyen távolsági busz, ugye, úgyhogy a nap hátralevő részét a megfelelő buszállomás felkutatásával töltöttük.

Itt vált a bőrünkön is érezhetővé a sztereotípia: a kínaiak elenyésző része beszél angolul. Aki beszél, az nem biztos, hogy meg mer szólalni, ha meg mer, akkor nem biztos, hogy érteni, amit makog.

Mikor teljes nyolc órája két darab jegy vásárlásával foglalkoztunk, akkor már világossá vált, nem túl kényelmes két hónap áll előttünk. Kihagytuk a szép parkokat, a jóhírű múzeumot, a modern kiállítást, de sikerült két buszjegyet szerezni még aznap estére egy éjszakai buszra Xiamenbe a világvégére megépített óriási űrkikötő-buszpályaudvaron.

A maradék időnkben lényegében csak ettünk, a kantoni konyhát jól fogadta a gyomrunk, annak ellenére, hogy a keserű-büdös kagylós medúza egy kicsit merész nyitásnak bizonyult.

Beijing, supermarket, self-catering. Csuda vacsi volt!

Peking

Nm emlékszem, pontosan hol, de Kínában.

Mondjuk eddig majdnem minden ázsiai országban volt egyenruha, és mindeig nagyon édesek voltak, de ennyire kis csinosak csak Hong kongban lehetnek a gyerekek.

Egy bejegyzésben összegyűjtöttük, mitől volt nekünk jó HK-ban. Turisták voltunk, de azért nem olyan nehéz elképzelni, milyen lenne egy városban valóban ott élni. Sok dolog persze egyértelmű lesz, sok rengteg pénzt igényelne, de vannak egész apróságok, amelyek Budapesten is megvalósíthatóak lennének, és egy kicsit jobb lenne tőlük mindenkinek. A képek nem annyira az élhetőséget illusztrálják,inkább az igazi HK érzést igyekeztünk átadni.

Sok a növény, a park.

A gyalogosközlekedés jól átgondolt, kényelmes és remekül megoldott. Rengeteg felüljáró, tiszta, szinte pláza érzetű aluljáró, sok egybekötött külső-belső tér. Az egyik percben még egy plázában korzózol, a következőben már egy felüljáróban mész át az út másik oldalára. Vagy egy irodaházba. Vagy a kikötőhöz vezető másik felüljáróhoz.

Rengeteg zebránál van jelzőkészülék, amivel jelezheted, hogy átmennél. A lámpa tényleg zöldre vált hamarosan. Ott a telefonszám, hogy jelezhesd, ha nem működne.

Sok az okos helyen felállított használható térkép. Metrókijáratnál, fontosabb tömegközlekedési pontoknál alap, de az utcán is vannak elszórva.

Az irányok, utcák, nevezetességek, a tömegközlekedés vonalai mind-mind alaposan, egyértelműen és két nyelven ki vannak táblázva. Már a metró szintjéről felérve az aluljáróba ki van táblázva, hogy melyik kijáratnál hova bukkansz ki a felszínen. Kiválasztod, hogy pontosan mit keresel, és onnantól egy betűt kell kövess, ami később pontosodik egy betű-számkombinációra. Szinte lehetetlen eltévedni.

Ízlésesen berendezett kirakatok, boltok.

Komolyan veszik a szelektív hulladékgyűjtést, különösen a papírt. Rendszeresen ürített szelektív kukák.

A metrónál a különböző vonalak közötti átszállás egyszerű: nem ugyanannak a vonalnak az ellenkező irányba haladó járművei mozognak egy szinten, hanem két különböző vonal gördül be egy peronra, így megkönnyítve és gyorsítva a vonalváltást.

A reptért kiszolgáló metróvonal több megállójában is becsekkolhatsz  előre, ha a légitársaságod jófej. Reggel leadod a táskáid, kapsz beszállókártyát, mintha csak a reptéren lennél. Aztán az egész nap a tied a csomagok nélkül a városban, csak a felszállásra kell odaérj időben.

A metrón egy bizonyos összegért wifit használhatsz.

A telefonfülkék is biztosítanak a közelükben, csak dobd be a megfelelő pénzt.

Büntetik a köpködést, a szemetelést és a kutyapiszkot hátrahagyókat.

A metrón van két úgynevezett csendes kocsi, ahol nem megy a tévé és a reklám.

A gyakran járó kétemeletes buszokon egyszerűen nem volt tömeg.

Valamiért beljebb mennek az emberek, ha újak szállnak fel.

Az aluljáróban random szép zene vagy madárcsicsergés szólal meg.

A mozgólépcsőkön abszolút kötelező a jobb oldalon állni.

A liftek rendszer szerint járnak, ha kettő van, akkor rendszerint páros-páratlan emeleteket szolgálnak ki, ha több van, be van osztva, melyik melyik szintekre megy.

Általános, hogy a nagyobb lakóparkok „shuttle” buszt üzemeltetnek a lakóknak haza a városból.

Minden közintézmény vagy pláza bejárata előtt van egy csomag műanyag fólia, amibe becsomagolhatod az esernyőd, ha bemész. Emellett persze ott áll a kuka, hogy kifelé kidobhasd. Újrahasználják.

A buszmegállókban korlátokkal szabályozva van a tömeg, nem tudsz a másikat agyonnyomva rárohanni a buszra, sorba kell állj.

Az aluljárókban gyakori a padlószárító gép, hogy esős időben se legyen csúszós a padló.

A helyiek döntő többsége (és mi is) plasztikkártyával oldja meg a jegyproblémát. Octopus kártyának hívják, depozit ellenében van nálad. Rátölthetsz egy bizonyos összeget (ATM-ből, a metróban, újságosnál, Mekiben, sok-sok helyen), és minden egyes tömegközlekedésednél „lehúzod”. A metrónál és a buszokon előtte-utána, így kalkulálja a gép a megtett távolságod, a villamoson csak egyszer, a leszálláskor, az fixáras.

Sok az apró étkezde, olcsó és jó minőségű kifőzde. Mit sok, rengeteg.

Vakbarát, amennyire ezt mi meg tudtuk ítélni. A zebráknál, a mozgólépcsőknél, sok kritikus helyen van rücsök a földön, minden gyalogosátkelőhelyen van hangjelzés is a lámpa mellé, a publikus feliratok, térképek nagy része Braille írással is olvasható.

Sok a nyilvános wc. Tiszták és van wc papír.

Kényszeresen figyelnek a tisztaságra. A múzeumokban a kilincsre, az internetkávézóban a billentyűzetre van matrica ragasztva: „X óránként fertőtlenítve”.

Büntetik a madár- és galambetetést.

HK, halpiac kínálatának egy igen kicsi részlete.

Tipik taxi.

Wc-ben, kilincseken, internetkávézóban a billentyűzeten, liftben és ezer más helyen áll ez egy kis matricán vagy nagyobb táblán.

Gulangyu sziget, szárított hal.