madein

Datong, Yungang barlangok előtt

Mivel mindenki közös tálakból eszik egyszerre sokféle ételt, hullik a kaja rendesen. Ez itt nem malackodás, mint azt az öt éve itt élő Zsuzsitól megtudtuk, ez a bőség jele. A csontolat is csak úgy eldobálják az asztalon. A jobb éttermekben minden távozó vendég után terítőt cserélnek az asztalon, a nem olyan jókban csak leseprik, vagy nincs is terítő..

Ez nem a kép sajna nem az igazi, mi képtelenek voltunk akkora káoszt hagyni, mint ők.

Minden iskolában van egyenruha, legtöbbször azonban melegítőben láttuk a gyerekeket iskolába menni. Nem tudom, hogy ez a mindennapi viselet (el tudom képzelni), vagy minden reggel tornaórával kezdenek, de sporttábor fílinget varzsolnak délutánonként a városba, az biztos.

Véget nem érő gyakorlat az iskola udvarán.

Louis Vuitton kabit valakinek? A kép pikantériája, hogy egy utolsó utáni falucskában készült.

Ez meg a kedvencünk a hamisítós témából:

Datong műtemplomának műpláza részében egy faldísz.

A szuvenírkínálat igazán lenyűgözött minket, főleg engem, családilag kacat-izé-bizsu-szuvenír-bisz-basz tisztelőt.

Bandicsnak, mert szereti a giccset, és Marcinak, mert tőle kaptuk az ötletet, hogy szimbolikusan hozzunk vissza egy kínai műanyag vackot egy otthoni kínai boltból Kínahonba. Nem tettük, mert szararcok vagyunk, de sokszor éreztük, hogy ha megtettük volna az ország egyszerűen felrobban az utolsó csepptől.

Merüljetek el a végtelen szuveníróceánban, amiben egyébként egész pofásak is vannak.

Fejvakaró, ami meglepő mennyiségben fogy:

Kalaporgia, egyet sem kaphattam:

Bagoly?párna:

Tollorgia:

Régiségbolt:

Táska minden mennyiségben:

Tízperces agykimaradást okozott nekem a Kína minden nagyobb nevezetessége mellett kötelező bazárokban kapható kutyaszőnyeg és macskasál. Marci mindig hősiesen elrángatott ugyan, de azóta is fel vagyok háborodva, még ha nem teljesen következetes is.

Kicsit elmosódott, de a lányok higgyék el, hogy álomszép papucsok voltak. Ha nincs előttünk annyi idő, én vettem volna minden barátnőmnek, az tuti.

Kendők és kendők.

Papucs, amit minden kínai nőturista vett, aki látott ilyen árust.

Torzmaci bolt.

Legjobb rucik ever.

Ízléses antik és modern portéka egy szuvenírstandon:

Biciklizik ám:

Elmaradhatatlan festmények a látnivaló közelében:

Élethű, ugató németjuhászt?

Valódi - kiabálja nekem az árus az agyagkatonákról Xi'an piacán.

Legszebb sálak, gondoltunk Krisztire, és vettünk nekem egyet:P:

Hát van ennél kedvesebb ajándék a családnak?

Északon elmaradhatatlan motor és robogó felszerelés a kormányra szerelt kesztyű.

Pingyao egyik félig utca, félig házi kutyája. A legszebb kutya Kínában díj nyertese.

A kalapot azért meghagyták. Nagyon aranyosan eszik a pizzát, több módszert is megfigyeltünk, a legjobb az a két néni volt, aki minden egyes szeletet felcsavart és egyesével megfürdetett egy nagy tál kecsápban mielőtt megette, kb. mint egy tavaszi tekercset.

A képek nem azért ilyen színtelenek, mert elrontottunk valamit, egyszerűen ilyen nagy a szmog Kínában. Varázsolhattunk volna rajtuk, hogy szebbek legyenek, de nem tettük, azt akarjuk megmutatni, amit szabad szemmel láttunk.

Az utolsó pekingi napunkon szedtük össze magunkat a betegségből  annyira, hogy elzarándokoljunk a Nagy Falig, és mászkáljunk egy kicsit rajta fel s alá, mint jó turista. A szállásunk utazási irodája ajánlott háromféle nagyfalat is túra jelleggel. Az olcsóról tudtuk, hogy kerülni kell mint a tüzet, mert a közeli szakaszra visz, ahol annyi a turista, hogy a kisebb gyerekeket és a bátortalanabb európaiakat agyontapossák.

A maradék kettőből, ahova mi igazán szerettünk volna menni, azt épp felújították, így kizárásos alapon a Mutianyu szakaszra esett a választásunk. Mivel sokalltuk a 12ezer Ft/fő árat, amire még a belépőt is rá kellett volna fizetnünk, úgy gondoltuk, hogy nekivágunk tömegközlekedéssel és minibusszal.

Reggel elmetróztunk a megfelelő buszpályaudvarig, amit kivételesen ott találtuk meg, ahol a térképen is volt, és fel is pattantunk gyorsan a 906-os buszra, ami a Moszkva tér helyett egy megfelelő autópálya szakaszig repített minket. Itt két kedves lány segítségével egyedüli nyugatiként leszálltunk a buszról, és az ott megtalált egyetlen minibuszossal kezdtünk el tárgyalni egy értelmes fuvardíjról. Sikerült kb. a felére lealkudnunk az általa ajánlott viteldíjat, am még így is rengeteg pénzt jelentett. A Mutianyu Nagy Falnál található gigaparkolókomplexumig azon tanakodtunk, hogy:a. mennyire lettünk pofátlanul átverve,b. még így is, mi az ördög kerül a buszos-csoportos verziónál majdnem háromszor ennyibe.

A parkoknál, teljesen zöldfülű módon, sikerült még megenni a sofőrünk gusztustalan húzását, miszerint „ő tud egy olcsóbb éttermet a Subway-nél”, és fizetni 2500 Ft-t egy undorító frájdrájszért és két teáért. Sára még okosan előre megkérdezte, hogy mennyi a rizs, és azt nem tudta a sátáni nő felverni, de a mindig fillérekért kapott teára nem kérdeztünk rá, hát azért kért csillagászati összeget. Ettől aztán az agyam ledobta a láncot, és a sílift tetejéig bazdmegoltam, szegény szerencsétlen Sára meg szoborként hallgatta.

Mert persze a falra síliftlibegő visz fel, ha akarod. Mi akartuk. Annak ellenére, hogy a bejáratnál kiderült, az utóbbi években – a kétéves útikönyvben említetthez képest - az itteni belépő ára is a duplájára emelkedett, mint oly sok helyen eddig Kínában. Plusz a libegő ára. 
A Nagy Fal maga grandiózus és felemelő, ha az ember kifogja azt az öt napot az évben, amikor a környéket nem lepi el egyenletesen a szürke szmog. Mi egy közepesen jó napot választottunk, még a viszonylag távol lévő dombokat is láttuk, igaz szürkén, kicsit sem zöld növényzettel.

Három örökérvényű dolgot sikerült megállapítanunk a falról: nagyon hosszú (ahogy gondolnád), néhol nagyon meredek (nem is gondolnád), és ahova út vezet, ott nagyon sok rajt a turista (gondolnád, gondolnád, de azért rossz).

Viszonylag könnyen szabadultunk meg a késztetéstől, hogy mind az öt  bejárható kilométert bejárjuk, és egy okosan választott kitérővel lesétáltunk a domboldalról a bejáratig, lefelé menet biztosítva minden izzadó felfelé mászót, hogy már nincs olyan messze és nem olyan meredek, csak egy kicsit. Lent mereven előrekoncentrálva, rendíthetetlenül ignorálva mindenkit áthatoltunk a félelmetes koncentrációjú gagyiárus soron, és bepattantunk a minibuszunkba.
Ez letett minket valahol teljesen máshol, mint ahol felvett, „jön ám ide is a busz” felkiáltással.

Jött is, de mint kiderült, a világ ezen részén legalább három 906-os jelzésű zöld busz közlekedik, amik mindössze a számok mellé firkantott, számunkra tökéletesen megkülönböztethetetlen karakterekben és nem mellesleg a bejárt útvonalukban különböznek. 
Mi hősiesen mindegyikre fel-, majd különböző mennyiségű másodperc után mindegyikről leszálltunk, hol a sofőr, hol az utasok biztatására. Pont mielőtt komédiába fulladtunk volna (még szerencse, hogy a kínaiak nem nagyon nevetnek, mert hogy mi halálra röhögtük volna magunkon magunkat otthon, a hetes megállójában, az biztos), a legtömöttebben érkező 906-os busz valóban Pekingbe tartott.

A buszon öt azaz öt darab kínai kooperációjából kiderült, hogy huszonnégy yuant kell fizetnünk a jegyekért, amit mi hálásan megtettünk, majd állva összepréselődve mintegy száz kínaival. Innentől 3 óra volt a dugókkal és durva fékezésekkel teli út, aminek minden egyes megállójában akadt egy hatvanas néni, aki mindenképpen megpróbált - valószínűleg titkos ülőhelyek reményében - az első ajtón felszállva hátrajutni a busz hátuljába, rajtunk, gyerekeken, és más kevésbé elhivatott néniken keresztül. Egy idő után persze mind rájött, hogy a tömeg annyira zsúfolt, hogy a szerencsésebbje is maximum annyit tud mozdulni, hogy felváltva kapaszkodik a jobb és bal kezével, úgyhogy maradtak ameddig jutottak levegő és kapaszkodó nélkül.

Gyilkos út volt, mi ételekről való álmodozással töltöttük, és egyben érkeztünk a buszállomásra, ahonnan rohantunk haza, mert estére akrobata show-ra volt jegyünk.

Mi szentül meg voltunk győződve, hogy ezt  kedves öreg magyar bácsikák gyártják kis mennyiségben a pici magyar gyerekek lokális örömére.

Datong meletti Yungang barlangok egyikében.

Datong körül

Sajnos későn kezdtük venni a fáradtságot, hogy lefotózzuk ezeket a gyöngyszemeket, és a legviccesebbekről nincs bizonyítékunk, de van néhány egész jó fotó angol, de leginkább chinglish feliratokról:

Mi inkább nem fotóztunk:

Egy városfalon kiírva:

Misztikus tűz haiku:

Összecsúszott picit:

Egy pici mező közepén!:

Nem cicóztak:

A krumpli megégeti a marhát.

A kedvencünk, exit helyett:

Mindenki - korra és nemre való tekintet nélkül - mániásan fotózza a virágokat, különösen, ha fa virágáról van szó.

A blog kedvéért mi is készítettünk egy művészi virágképet csak nektek, ha nem is makró, de szívből van:

(A zebrán átkelős képek egytől-egyig nekünk zöld lámpánál készültek. Én csak fotóztam, Marci meg karon fogva vitt át a zebrán a kocsikat kerülgetve.)

DK-Ázsiáról mindenki azt gondolja otthon, hogy a tömegközlekedés egy katasztrófa, nincs járda, nincs zebra, az utakon őrült riksások és motorosok száguldoznak. És nem járnak messze az igazságtól. De aztán meg mégiscsak.

Itt valóban nincsenek olyan szigorú szabályok, mint otthon, itt inkább van a tömegnek egy közös ritmusa, egy lüktetése, amit a megtanulsz felismerni, nagyobb gondok nélkül tudsz eljutni bárhonnan bárhova. Nyolc hónap alatt mondhatjuk, hogy kiismertük magunkat mind alkalmi motorosként, mint gyalogosként, és különösebb félelem nélkül kelünk át a hatsávos főúton is.

Mivel nem nagyon vannak szabályok, mindenki nagyon figyel a másikra. Sosem tudhatod például, hogy hirtelen milyen irányból kell kikerülj vagy figyelembe vegyél egy motorost: jöhet mögüled jobb vagy bal oldalon is, jöhet egész nyugodtan szembe, de jöhet oldalról, vagy rád fordulhat 180 fokban előlről is, úgyhogy lassan mész, és odafigyelsz. Cserébe senki nem idegeskedik vagy morog, bénázhatsz, mehetsz lassan, minden megtörténhet, semmi nem ciki vagy tilos.

Dk-Ázsiában. De nem Kínában.

Ez mindent felrúgott, amit eddig láttunk. Itt van zebra, járda, közlekedési lámpa, forgalomirányító, minden, ami szem-szájnak ingere, csak épp senki nem figyel rá. Na ennél jobban semmi nem tud összekavarni: vannak szabályok, amiket te ösztönszerűen betartanál, de ezek szimplán mindenkit hidegen hagynak, úgyhogy lényegében konstans életveszélyben vagy.

A kétféle közlekedés, amit láttunk, az jobban vagy rosszabbul, de működött: vagy volt szabály, és betartották, mint mondjuk Szingapúrban (vagy otthon) vagy nem volt, de az áramlat elve és egymásrafigyelés kiváltotta (pl.: India, Laosz, Kambodzsa). A kínai - és különösen pekingi - módi azonban úgy ötvözi a kettőt, hogy esélyed nincs életben maradni jó reflexek, kellő mennyiségű agresszió és sok sprint nélkül.

Íme Peking közlekedése:

Borzalmasan széles utak, ezeken végtelen hosszúnak tűnő zebrák, amelyek vége a szmogba veszik sokszor. Nagyon sokat kell várni némelyik gyalogos zöldre, az emberek többsége nem is bajlódik ezzel, nekivág átkelni a száguldó autók között. A piros lámpánál az autók nagy része aztán megáll, egy része viszont nem, nem is beszélve az oldalról ötvennel bekanyaradókról. Tehát elindulsz át a zebrán az elérhetetlennek látszó másik oldal felé, de bármikor ledudálhat egy száguldó csuklós busz vagy egy őrült taxis. Ilyenkor rohansz az életedért.

Ennél jobb, mikor nagyon sokáig kell várni a zöldre, és egy nagy csoport kínai megunva a várakozást elindul át az úton, mert épp nem jön semmi. Ekkor feltűnik a távolban egy kb. százzal feléjük száguldó taxis, aki már száz méterről nyomja a dudát megállás nélkül, és egy pillanatig nem gondolkodik a lassítás lehetőségén. Egyenesen beleszáguld a tömeg közepébe, akik vetődnek, amerre tudnak. Neki van zöld ugye, gondolhatja, a babakocsis anyuka nem tudom mit gondol, de az tuti, hogy a következő pirosba is bele fogja tolni a kocsit, milliószor néztük végig ugyanezt a jelenetet.

A pekingi városvezetés is aggódhat, mert a forgalmasabb kereszteződéseknél és szélesebb járdéknál vannak kukásmellényes embberek, jellemzően nem egy, hanem három-négy, akik csak azért felelnek, hogy a járókelők kizárólag akkor menjenek át, mikor nekik zöld van. (Ilyen emberek egyébként a fontosabb buszmegállókban dolgoznak, ahol a buszra várakozókat rendezik kígyózó sorokba. A lenti képet látva, nem mindig sikerül, de ez ismerős otthonról.)

Lehet, hogy csak mi nem értettük a rendszert, amiben ez működik, de eléggé úgy tűnt, hogy nem egyeztetnek különösen egymással, mert volt, hogy a zebra feléig jutottunk egy heves zászlólebegtetés és ideges útnak indító kiabálás nyomán, mikor a másik, út közepén állló fazon már üvöltött velünk, hogy most nem lehet átmenni, itt meg kell állni. Állsz az út közepén, tűnődve, hogy vajon a gyorsan közledő busz arrébb megy-e egy kicsit, mikor integet a fazon mellőled, hogy indulhatsz. A másik irányból veled szembe érkezőket ugyanekkor, ugyanezen a szakaszon azonban nem engedi elindulni az ő oldali zászlósuk.

Többször volt, hogy zöldben, zebrán átkelve nagyon kicsivel úsztuk meg, hogy elüssenek, ilyenkor az ijedt elvetődés után nagyon kevés kellett volna hozzá, hogy ne üssünk teljes erőből a motorháztetőre, hogy te nem vagy normális. Busz, motor, terepjáró, taxi - mindhez volt szerencsénk.

A járda. A járdák általában szélesek, nem csoda, hiszen nagy tömegeket szolgálnak ki. A gyalogosoké a főszerep, de ez nem szigorú dolog, számtalan robogós érzi úgy, hogy itt hamarabb jut előre, mint autókat kerülgetve, hát nemes egyszerűséggel nekiáll a tömegben éktelenül dudálva minket kerülgetni. De ez a jobbik eset, mert legalább messziről tudod, hogy el fog melletted haladni. A rosszabb, mikor egy duda nélküli, szinte hangtalan villanyrobogó -amiből egyébként nagy pirospontként rengeteg van Pekingben - nyit utat magának az ijedt tömegben.

A kedvencünk egyébként nem Pekingben, hanem Xiánban esett meg velünk, ahol egy nagy plázaépítkezés az egész járdát elfoglalta. Az építkezést körbevették egy embermagas kerítéssel, és ezzel minden gyalogost leszorítottak a buszsávba. Mentél a tömeggel a buszsávban és imádkoztál, hogy a hátulról rendszeresen dudálva érkező buszok még időben lassítsanak, illetve ha nem teszik, ijedtedben ne egy robogó elé ugorj, amik közöttünk cirkáltak. Na az egy pokol volt.

Eltűntek a biciklisek sanos, alig láttunk, helyüket a villanymotorok vették át, amik kellemesen (és kellemetlenül, lásd fent) halkak és egészen menők.

Bögrés tészta. A hatalmas adag, instant tészta fillérekért kapható mindenhol. Sokféle ízesítés, egyformán rossz egyeníz, de sokszor ez az egyetlen megoldás, hogy meleget egyél. A vonatra egy kínai átlagosan hármat-négyet hoz magával egy olyan tíz órás útra. Ingyen van iható, tűzforró csapvíz, azt - a különféle gyanűs porok után - csak ráöntöd, és két perc múlva kész a reggeli/tízórai/ebéd/uzsonna/vacsora.

Ehhe nincs mit hozzáfűzni, gondolom mindenkiben feltámadt a vágy, hogy vegyen egyet.

Na ezt kapjátok ki: magyar térkép és audioguide! (Marcinak amúgy öt ujja van.)

Xian muszlim piacán. A barna fánk nagyon édes, de finom. A piac Sárának jobban tetszett, mint az agyagkatonák.

A Tiltott Város Kína hatalmi központja volt közel ötszáz évig. A Ming dinasztia  Yongle császára építtette az előző Yuan dinasztia palotájának a helyére a tizenötödik században. Mikor a mandzsuk elfoglalták Kínát, és vele együtt a Tiltott Várost, annak bizonyos részeit átépíttették, de a lényegen nem változtattak, így a mai napig az eredeti elképzelés szerint állnak a falak és pagodák.

A Tiltott Városnak több napos betegeskedés után végül egyedül vágtam neki. Sikerült kiválasztanom a tíz napos pekingi tartózkodásunk leghidegebb és legszelesebb napját, ami szerencsésnek bizonyult, mivel viszonylag kevés turistacsoporttal kellett megküzdenem.
Még a kapunál szereztem egy magyar (!) nyelvű audióguide-ot, ami a gps nevű varázslat alapján működött gyanítom, mert bekapcsolt minden nagyobb téren, és egy kellemetlen női hang elmagyarázta kínaiéttermes magyarul (!), hogy melyik császár, melyik épületben, a nap melyik szakában épp mit csinált.

Kiábrándító, de tény: a Tiltott Város rengeteg nagy betonozott grundból és az őket elválasztó kapukból áll. Jelen állapotában élettelen, a szemnek redundáns, szerintem csak a legelhivatottabb kínamániások vetődnek el az eldugottabb épületekbe, hogy megtekintsék egy eunuch valahai, ma teljesen üres hálóhelyét. Ahol  gazdag, interaktív kiállítások állhatnának, ott közepesen érdekes, unalmas vagy baromi unalmas porosodók töltenek meg néhány épületet. A maradék teljesen üres. Azt kell mondjam, hogy számomra az öt rokokó karosszék és néhány korhadó puskatus több hangulatot varázsolt a gödöllői kastélyban.

Sokat ront a hangulaton az is, hogy a bejárható terület nagy része vibráló színekben pompázik, mintha két éve mindent, de mindent, a semmiből újáépítettek volna.

A legérdekesebb helyek a tróntermek, ahova azonban sajnos nem engednek be senkit. Közel meg csak kínai tud hozzájuk menni: európai közelharcban esélytelen Dowager Xixi sötétben álló trónjának látványáért elhivatott kínai turistával szemben.

A pofátlan „múzeum a múzeumban” elv itt is megvolt: vannak helyek, így az órakiállítás is, amit csak plusz pénz befizetése után lehet megnézni. Ez az órakiállítás az, ami tényleg érdekes. Illetve ez is befogadhatatlan a félhomályával és a vitrinekben porosodó gigantikus, de nem működő óráival.

Ahhoz képest, hogy milyen drága a belépő és mennyire „kötelező” a látnivaló, nekem csalódás volt. Nem tudom, aki volt még itt, szólaljon meg, hogy is van ez a híres Tiltott Város dolog.

Xian egy szentélye előtt.

Peking egyik legszebb részén.

Xián egyik leggiccsesebb szobra.