madein

Kochi, hazefelé a kompon.

Az előzetes képem – nyilván csak filmek és fotók alapján - az indiai vonatokról nem volt valami fényes: zsúfolásig tömött, ócska szerelvények integető tömeggel a tetejükön. És igaz, ami igaz, nem egyszer láttunk már ilyet. Általában véve azonban ez csak egy kis szelete a vasúttortának, én meg lennék elégedve, ha így lehetne otthon vonatozni.
Az indiai vasút 157 éves múltra tekint vissza, és - a 2009-es adat szerint - több, mint hét milliárd embert szállít egy évben.

A MÁV a két osztályával nem igazán teszi lehetővé, hogy mindenki a pénztárcájának és az igényeinek megfelelően utazzon. Nem így az indiai vasút: hat különböző színvonalú (és árú) osztályon utazhatsz.

A legrosszabb és persze legolcsóbb osztály az „unreserved class”. Ide nem kell előre foglalni, ennek következtében nem ritka (de nem is szükségszerű) a tömegnyomor. Ezt látni a filmekben: rácsos ablakok, fürtökben lógó emberek. Ijesztően olcsó.

A következő szint a „second class (chair car)”: hasonló az „unreserved”-hez, csak ide foglalni kell előre, így nincs préselődés.

A „sleeper class” a legalacsonyabb színvonalú alvókocsi. A folyosó két térre oszlik: mindkét oldalán több szintes ágyak vannak (egyik oldalon 2 szint, másik oldalon 2x3 szint). A középsőt nappal felhajthatod, hogy a legalsón mindenki elférjen ülve. Két percenként megjelenik valaki, aki valamilyen ételt-italt árul kiabálva.

Aztán vannak a légkondicionált alvókocsik.
A harmadosztály („ac tier third class”) lényegében egy légkondis sleeper, ahol már függönnyel leválasztott térben vannak az ágyak  (maximum 6) és mindegyikhez jár tiszta lepedő, takaró, párna. A kocsi végében van egy kis mosdó, ahol lehet cicamosdani, fogat mosni. Mi ezen szoktunk utazni, soha nem volt semmi problémánk.

A másod- és elsőosztályon („ac tier second class” és „ac tier first class”) már maximum csak négyen vagytok egy fülkében, a fekvőhelyek kétszintesek. A másodosztály nekünk nem adott sok pluszt a harmadosztályhoz képest, le is szoktunk róla gyorsan.

Elsőhöz még nem volt szerencsénk. Ha valakinek volt, meséljen.

A jegy árát megteendő kilométer alapján számolják, és persze nagyban függ az osztálytól. Az indiai a legolcsóbb vasutak egyike. Olcsóbb, mint otthon. Példaként egy tipikus indiai vonatút: Bombay-Goa éjszakai expressz (600 km, 12 óra, 3 osztály) 11125 Ft kettőnknek.

Ha a pénz számít, a sleeper egy éjszakára, tizenakárhány órákra tolerálható. Ha anyagilag nem vagy annyira kötve, szerintünk megéri a harmadosztály: a légkondi kellemes, a lepedő sokat dob a tisztaságérzeteden, nem árulnak ételt 3 percenként, az utastársak általában barátságos és intelligens, tanult indiaiak: mi sokszor beszélgettünk jót, és van egy pár névjegykártyánk is – még nem ötlöttük miért keresnénk meg valaha is a kikötőtervező mérnököt, de ki tudja.

A kocsik és az ülések egyértelműen számozottak, ezzel soha nem lesz gondod. Volt olyan vonat, ahol minden kocsi ajtajára fel volt ragasztva a kinyomtatott név szerinti utaslista. A kalauznak van egy papírja, amin rajta van, hogy pontosan melyik helyre ki (név, nem, kor) fog felszállni milyen megállóban (sleeper-re ez nem vonatkozik), úgyhogy a felszállás után nem sokkal mindig megjelenik, ellenőrzi a jegyed és az útlevelet, majd soha többé nem látod. Nincs állandó „újfelszállókmenetjegyeitkérem”.

Wc-ből általában kétféle van (legalábbis a harmadosztályon), indiai (link) és európai, kinek mi a vágya. Mi csak az utóbbiban voltunk, ez egy vonat toalettjéhez képest teljesen rendben volt, lányszemmel is. Én, aki rettegek a MÁV wc-ktől, itt könnyebb szívvel indulok el pisilni.

A vonaton van egy nagy konyha, ahol reggelit, ebédet, vacsorát főznek - nem is rosszat. Ha előre megrendeled, adott időben megjelenik a pincér az ételeddel. Legutóbbi utunkon hajnalban felszállván rendeltünk reggelit és ebédet: kemény hétszázötven Forintba fájt mindkettőnknek kétszer jóllakni. Emellett folyamatosan járnak fel-alá a folyosón a legkülönbözőbb dolgokat áruló indiaiak: vehetsz snack-eket, rágcsát, hűtött üdítőt, teát, kávét, még főételt és desszertet is.

Tekintve, hogy az egész ország vonattal közlekedik, a jegyeket jó előre érdemes megvenni. Hogy mennyire előre, az a szakasz terheltségétől és az időzítéstől függ. Goa vagy Mumbai úticéllal vagy nemzeti ünnepekkor legyetek észnél.

A jegyeket 1995 (!) óta meg tudod venni az interneten, kapsz e-mailben egy e-ticket-et, kinyomtatod, ez igazolvánnyal már elegendő. A jegyedet 24 órával az út előtt egy minimális összeg fejében lemondhatod, a pénzt visszautalják a számládra. (Hallod, te Máv?)

A vasúttársaság saját honlapja borzalmas. Minden épeszű turista a cleartrip.com-t használja: remek oldal egyszerű kezelőfelülettel, korrekt kezelési költséggel. Ha nincs jegy a vonatodra, akkor várólistára kerülsz: ha valaki lemondja a jegyét, még kaphatsz jegyet. Érdemes az utolsó percig várni, általában ilyenkor mondják le a legtöbben. (Kerülhetsz RAC listára is, ilyenkor nincs helyed, de felszállhatsz a vonatra. Ha valaki nem száll fel a helyére, a kalauz odaültet.) Csak csodálni tudjuk ezt a hatékony helykihasználást.

A helyi utazási irodákban is vesznek neked jegyet - gyakran kétszeres áron. Ha elfogyott a hely a kívánt vonatra, akkor érdemes velük próbálkozni: gyakran előre lefoglalnak helyeket, hogy később borsos áron eladják a megszorult turistának.

És még valami: a vonatok irreálisan hosszúak. Végtelen hosszú ideig gurulnak be a pályaudvarra, és ha elöl állsz, egyszerűen nem látod, hol érnek véget. Fogadjunk, hogy senki nem bírja végignézni a videón, míg begurul a vonat!

Kochi, Sára kedvenc temploma

Kochi, kezdődik a Kathakali tánc.

A Kochiból Chennai-ba tartó 12 órás éjszakai vonatozás után úgy döntöttünk, hogy nem maradunk ebben az irreálisan nagy és eszeveszetten dudáló városban, hanem az Andamán-szigetekre vett repülőjegyünkig hátralévő időt inkább Mammalapuramban ütjük el.

Mammalapuramig nem volt egyszerű eljutni, Chennai méretei és buszrendszere egy három órás buszbérletet (fejenként egy BKV jegy árának a fele) és három átszállást igényeltek mire felkerülhettünk a megfelelő járműre, de legalább volt időnk memorizálni a városka nevét. Mintegy három óra múlva, tíz körül már a szállásunk kerestük a  két utcás turistanegyedben. Egy gyönyörű kertben kaptunk végül egy dohos szobácskát (1750 Ft/éj).

Két napot töltöttünk itt, mivel azonban jóbarátunk, a monszun is pont itt időzött, inkább ő osztotta be az időnk, mint mi. A kisváros hajdan fontos kikötőváros volt rengeteg pénzzel és fontos uralkodókkal, akik mániákus templomépítéssel és sziklavájással bizonyították erejük és az istenek iránti hálájuk. (Az az érzésem, hogy Indiában minden város központi, híres és gazdag volt valamikor: ha a tengerparton van, akkor kikötő-, ha beljebb, akkor kereskedővárosként.)

A tengerpart szép, de korántsem volna az igazi az itt álló szélkerekítette templom nélkül. A templom jót tesz a tengerpartnak, a tengerpart jót tesz a templomnak, a helynek erős hangulata van. Voltak, akik strandoltak, mi leginkább csak sétáltunk. Nem a parti templom az egyetlen látnivaló: van még egy templomegyüttes - ahova nem jutottunk el, mert Monszun rosszkedvű volt egész délután -, és egy sziklacsoport faragott barlanggal, domborművekkel, egy világítótoronnyal és egy gigantikus, gömb alakú „Isten tudja miért nem gurul le” sziklával. Hampi utánérzésünk volt, de megállapítottunk, hogy akármilyen mennyiségben tudunk nagy kövek között sétálni, úgyhogy NAGY KÖVEKET BUDAPESTRE!, mondjuk a Városligetbe.

Úgy tűnt, hogy manapság a városban minden megélhetésnek közvetve vagy közvetlenül, de a turizmushoz van köze. Az éttermek, utazási irodák és ruha/csecsebecse/biszbasz/kozmetikai termék boltok mellett példátlanul sok kőszobor árus volt mindenfelé. Van egy elég híres kőfaragó iskola, boldog-boldogtalan követ farag az apró medáltól a méteres szobrokig.

Nagy meglepetésünkre találtunk egy korrekt, szinte szupermarketnek mondható boltot, ahol ZSEMLÉT (na jó, csak hamburger zsemlét, de az már majdnem), vajat, MUSTÁRT, SAJTOT és paradicsomot vásároltunk, hogy otthon mindenféle szétvagdosott zacskókon (=terítő) csodás szendvicset vacsorázzunk. Utoljára Bangalore-ban volt ilyen.

Indulásunk reggelén is ömlött az eső, a buszmegállóban körülbelül százötvenen toporogtunk száz helyén. Mikor már az eresztő fedél alatt szinte teljesen átáztunk a buszra várva újdonsült szövetségesünkkel, egy holland közlekedésmérnökkel, a muszlim srácok mellettünk szóltak, hogy megjött a buszunk. Kiverekedtük magunk, felkászálódtunk a buszra, ahonnan két perc múlva leraktak, hogy ez mégsem Chennai-ba. Vissza „excuse me, sorry, excuse me”-ztuk magunk a helyünkre mindenkit alaposan összevizezve, egészen a következő ugyanilyen körig. A negyedik busz (ráadásul egy vadiúj Volvo) végre valóban Chennai-ba ment, ezen igyekeztünk úgy ahogy megszáradni az újonnan keletkezett tengerek miatt hosszúra nyúlt úton.

Mammalapuram: A kínai gagyidömpingben néhány kockányi Magyarország.

Kochi, kikötő

Kochi, esernyőbolt. Nagy úr a monszun.

A hotelben egyik este szóltak, hogy nyugati statisztákat keresnek egy bollywoodi forgatáshoz. Semmi többet nem tudtunk kiszedni a pasasból, de enélkül is egyértelmű volt, hogy ezt a lehetőséget nem fogjuk elszalasztani. Betörünk a filmpiacra.

Reggel értünk jött egy illatos, kikent-kifent srác, és eltaxizott velünk a forgatás helyszínére, egy Coffe Café Daybe (körülbelül az indiai Starbucks). Igazi nemzetközi csapat jött össze, kollégáink a világ minden tájáról érkeztek.
Volt egy hatalmas kenyai feka, aki félóránként eltűnt szívni, és a forgatás vége felé egyszer csak nem jött vissza többet.
Két észak-indiai lány, akik folyamatosan sutyorogtak valami nagyon viccesről, de szinte egyáltalán nem beszéltek angolul.
Egy nagyon barátságos angol pár, akiket nem az eszükért, na. A lány úgy affektált, hogy egy büdös szavát sem értettük, pedig sokféle angol akcentussal megbirkózunk már.
Egy ausztrál pár, akiket nem lehetett nem egy zöld mezőre képzelni birkát terelni. A fiú kicsi volt, szívós és vörös-szeplős, a lány tenyeres-talpas, szőkített és drabális.

És végül egy myanmari buddhista szerzetes, akit a kolostora jogot tanulni küldött Mumbaiba. „My country needs law”, magyarázta halkan a fülembe, „definitely”, mondtam őszintén miközben azon tűnődtem, vajon hogy reagál egy diktatúra, ha egy állampolgára külföldre megy jogot tanulni.

Egy Western Union szerű pénzutalós internetes szolgáltatást reklámját forgatták: kevés unalmasabb reklámoznivalót lehet elképzelni – kevés unalmasabb forgatókönyvvel. A nem túl bonyolult történet egy new york-i kávézóban játszódik – mi voltunk ugye a ny-i közeg.
Mindenki nyugodtan kávézgat, mikor egyszer csak bejön az ajtón egy szamárfejű ember. Ezen természetesen mindenki szörnyen megdöbben.

A 'szörnyű megdöbbenés' színészi megoldása valószínűleg már egy magyar reklámban is enyhén ripacsba hajló volna, de India ebben is új dimenziókat nyitott. Addig vettük újra és újra a snitteket, amíg nem tátottuk ki mindannyian a szánkat, és nem esett ki úgy a szemünk, mint egy cartoon network rajzfilmben. Fontolóra vettem, hogy a kedvükért leájulok a székről, de aztán az európai visszafogott színjátszás meghonosításának szent célja győzött, és csak leejtettem az állam.

Nagyjából ezzel a jelenettel véget ért az érdemi részünk, innentől több órán át háttérközeg voltunk. A szamárfejű - aki annyira hülye, hogy nem ismeri a szóban forgó csuda honlapot - leül a haverjaihoz egy asztalhoz. A barátai kedélyesen és artikulálva elmagyarázzák neki, hogy a „xoom dot com” mindent meg fog oldani az életében, ennek ők örülnek, aztán ő is örül neki, és vége.

A kávézóban ingyen fogyasztásunk volt, úgyhogy eleinte irulva-pirulva-oldalazva, később teljesen gátlástalanul ettünk szendvicset, tortát, rágót, csokit és ittunk kávét, üdítőt, vizet, amit csak megkívántunk.

A forgatás maga érdekes élmény volt, de ami igazán értékessé tette számunkra, az a rendező volt. Asish egy szünetben ült oda hozzánk beszélgetni, és ott is ragadt velünk a szünet végéig. Reklámfilmeket a megélhetése miatt forgat, egyébként dokumentumfilmes. Jellemző módon az indiai homoszexuális közösségről készített dokuja nem volt az indiai mozik kedvence, egy svéd honlapról tölthető le.

Habár itt forgatják a legtöbb indiai filmet (ettől még nem szabad azonosítani az indiai filmgyártással), Bollywood nem ettől érdekes:
egyrészt itt készül a világon a legtöbb film (1200) évente, másrészt ezek a legnézettebbek a világon - már moziban. Összehasonlításképp: 2002-ben hollywoodi filmre 2,6, bollywoodira 3,6 milliárd mozijegy kelt el. Sajnos frissebb adatot nem találtunk.
Indiában a mai napig nagy tömegek járnak moziba, sokaknak vidéken szinte ez az egyetlenegy szórakozási lehetősége. Persze a tévé, az illegális másolatok és az internet terjedésével a szám lassan csökken, de a krízis még odébb van.

A hagyományos bollywoodi filmek zenére és táncra épülnek. Majdnem mind musical, de mindenképp van néhány „klip”: a cselekményt egyszer csak megszakító, ugyanakkor annak szerves részét képező, sodró, dallamos dal a szereplők táncával. A dalokat általában hamarabb elérhetővé teszik: semmi nem vonz nagyobb tömeget a moziba, mint egy eltalált sláger. (Lásd a híres-híres dal a Dabangg-ból, (link) ami még hozzánk is eljutott. Itt mindenhol ez szól.) A dalokat professzionális énekesek éneklik fel, a színészek csak tátognak a felvételen. A többségük kitűnő táncos, de énekelni kevesen tudnak.

A filmek masszív keverékei szerelemnek, románcnak, táncnak, zenének, komédiának és akció- vagy thrillerjeleneteknek. Általában jut mindenből egy kicsi, érzelemből pedig rengeteg. Európai ízlésnek az alakítások sokszor túljátszottak, melodramatikusak.

A nyelv legtöbbször hindi a szokásos angol betétekkel, ezzel lehet elérni a legnagyobb közönséget. Nem hogy szexet, csókot sem szabad mutatni képernyőn. Általában három órás egy film (de a Lagaan például hat) egy emberbarát negyedórás szünettel a felénél.

A forgatókönyvek általában híres és kevésbé híres amerikai filmek „indiásított” változatai, a producerek és rendezők nem kockáztatnak saját sztorival: a cselekmény marad, de a szereplőket és a helyszínt átültetik Indiába.

A moziknak egy termük van, és pár napon át kizárólag egy filmet játszanak, úgyhogy nem volt sok választásunk: az Aakrosh című akciófilm jutott. A moziterem többszintes és (brutál)légkondícionált. Mi egy közepesen drága jegyet vettük, az erkélyre kaptunk helyet.

Annak ellenére, hogy egy szót sem értettünk, remekül szórakoztunk. Meglepő módon csak két dalbetét volt, komoly és véres akciófilm az Aakrosh. Persze vinnyogva röhögtünk a brutális biciklis üldözésen (azok a farolások!) vagy a száguldó autó tetején egyensúlyozó és fákon ugráló hősön, de egyáltalán nem volt unalmas, és az otthon megszokott akcióklisék helyett végre valami teljesen újat és nagyon indiait láttunk. A paprikaporral megfékezett üldözők jelenetét külön köszönjük.

Komolyan nagyon-nagyon tetszett.

Hogy az indiai film ma már nem csak a musical-ekre korlátozódik, mi sem bizonyítja jobban, mint Asish Sawhney, rendező, akivel egy bollywoodi forgatáson találkoztunk. Merthogy voltunk bollywoodi forgatáson. Celebbé válásunk történetét olvasd el itt.

Elsősegélydoboz kalózoknak az Alleppey-Kottayam kompon. (Egy régi újságpapír van benne.)

Kochiban (vagy régi nevén Cochinban) két napot is eltöltöttünk sétálgatással: egyszer Alleppey előtt, egyszer utána. A várost - nem túl korrekt módon - India Velencéjének is mondják, mert két részre osztja egy öböl: az egyik oldal Eranakulam Town, ahol a hatalmas bazár van és élet zajlik, a másik Fort Kochi, amin a turisták és a kikötő kereskedői osztoznak A város két fele között a legvidámabb tömegközlekedés zajlik mindenféle rozoga sétahajóval és komppal.

Az emberek szépen sorba állva megveszik a jegyüket két és fél rúpiáért (tizenkét és fél Ft), majd mikor a hajó megérkezik, csirkéstül-biciklistül egymáson átmászva megrohanják, hogy ülőhelyük legyen. A frissen érkezett turista sűrű bocsánatkérések közepette, rettegve araszol a hajó felé, mi immáron a helyiekkel megegyező lelkesedéssel verekszünk előre: ablak melletti hely kell, mert fotózunk, mormolom, miközben átlépek egy kisfiú felett és arrébb taszajtom a rám dőlő biciklit.
HAJÓKÖZLEKEDÉST BUDAPESTRE!

Eranakulamtól Fort Kochiig mintegy negyedóra az út valószerűtlenül nagy óceánjárók között – az öbölben van egy nagy tengeri kikötő. Mindkettőnket lenyűgöztek a hajók, daruk és egyéb furcsa szerkezetek, ennek megfelelően – bár próbáltunk könyörtelenül szortírozni - a blogot el fogják árasztani a kikötői képek.

Fort Kochi az egyik legkorábban alapított európai települések egyike. A Keralában termesztett fűszerek legfontosabb kereskedővárosa volt évszázadokig, úgyhogy a legkülönbözőbb nációk telepedtek itt meg rövidebb-hosszabb időre. A végeredmény egy toleráns kisváros a tenger partján, ahol az emberek kínaiak, portugálok, indiaiak, zsidók, muzulmánok, szírek (ha valakinek mond valamit Arundhati Roy neve) és angolok zabigyerekei.

Az utcák hozzák a tökéletes gyarmati település érzést: a parti sétányon  képeslapkötelező „kínai halászhálók”, beljebb Szentendrét idéző kapuk és ablaktáblák, két emeletes, fehérre meszelt téglaépületek.

A helyiek fő foglalkozása a mai napig a fűszerkereskedelem. Őseiket követve portáik alsó szintjén van egy iroda, ahol nagy zsákok között van egy íróasztal papírokkal. Ennél ül a kereskedő indiai, aki inkább tűnik sziesztázni, mint számolni. A fűszerkereskedés láthatóan nem egy stresszes meló.

A városrészben szerteszét több száz éves óriási fák terpeszkednek Sáta teljes extázisára, és valamiért itt a tehén diktatúrát megtörték a kecskék, akik a legkülönbözőbb helyeken tudtak felbukkanni, még fán is láttunk.

Eranakulam az öböl túlpartján tökéletes ellentéte a másik oldalnak. Ez egy nyüzsgő nagyváros, a fejlődő Indiára jellemző rengeteg építkezéssel, óriási tömeggel, dzsúzosokkal és plázákkal.

Mindenki tudja, aki idejön, hogy Keralában indiai táncot kell néznie. A késő télen tartott templomi fesztiválokon egész éjszakás táncelőadásokat tartanak (és igazából erre vágytunk nagyon), de turistáknak vannak butított és lerövidített pár órás változatok is minden nap. Utolsó esténken elmentünk megnézni egy két órás Kathakali táncot. Korán érkeztünk, úgyhogy végignézhettük a sminkelést is.

Az este: két táncos egy lepedőnyi színpadon egy papírról horror akcentussal angolul olvasó konferansziéval (aki vagy tízszer mondta el, hogy ez a festék jót tesz a bőrnek). Ennek ellenére magával ragadtak minket a tánc ősi, szent mozdulatai, az élénk, mélyről jövő testbeszéd és főleg az öregember szemöldöke. Akárhogy is jó este volt.

(A következő posztokban megnézhetitek a videókat, amiket az előadáson készítettünk.)

Véget nem érő csatorna Keralában.

Alleppey elfelejtett parkjában szomorkodnak a jobb napokat látott szobrok a vízibiciklivel.

Fagyiárus vár vevőre türelmesen Alleppey tengerpartján.

Megyünk az utcán.
Hálóóó, ma'am, hálló – yes! some nice pashmina? - hi, come, look – look is free – good price – many many colours - very cheap, sir – come in, i can show you more colours – do you like drums? just 500 rupees - yes! hálló! how are you? - i have a good price for you – you like ali baba? - excuse me, ma'am, scarf?
Megyünk tovább az utcán.

Kochiból átvonatoztunk Alleppeybe, mert a Rough Guide szerint itt tudunk elmerülni a legkönnyebben a vidéki Keralában.

India egyik legdélibb tartománya: Kerala. Bármilyen indiaival vagy turistával beszélgettünk, erről a tartományról csak szuperlatívuszokban beszélt. „God's own country” hirdeti a reklám, és most hogy itt vagyunk, azt kell mondjuk, csak egészen kicsit túloz. Kerala álomszép.

Földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően szinte egész évben napi szinten esik: a növényzet elképesztően buja és zöld. A partvidék mocsaras, a hosszan elnyúló rizsföldek, gumi- és fűszernövény ültetvények közötti széles csatornákon komppal, kenuval közlekednek a helyiek. Még mindig meg tudunk ütközni, ha egy negyedórás kompútért kettőnknek 25 Ft-t fizetünk, pedig lassan megszokhatnánk már az indiai tömegközlekedés árait.

A gazdag indiaiak leginkább itt és a nem túl távol eső hegyvidéken nyaralnak, így a vidék gyönyörű, karbantartott nyaralókkal teli, és nem ritka a terepjáró Audi.

A mocsárvidék legkedveltebb turista tevékenysége a lakóhajózás. Az egykori rizsszállító bárkákat lakóhajókká alakították át: van minden a fapados úszó kollégiumtól a légkondícionált, medencés luxushajóig, hogy mindenki megtalálja az igényeinek és pénztárcájának megfelelőt.
A választott színvonaltól függően 25-75.000 Ft-ért 20-24 órát tölthetsz a hajón mondjuk délutántól másnap délutánig. Csorogsz le-föl a r izsföldek és kókuszpálmás gátak labirintusában.

Alleppey alapvetően a temérdek lakóhajó miatt érdekes (itt van a legtöbb Keralában), de aki erre jár, mindenképp menjen el a tengerparttól nem messze fekvő elfeledett kis parkba. Valaha egy csónakázó tó volt kedves kis szobrokkal a körbesétányon, mára azonban köszönhetően az indiai karbantartási képességek és a klíma a nem túl szerencsés kombinációjának egy rohadó, vizes-csúszos elalgásodott rom. Világvége-szürreális élmény, alig akartuk otthagyni.

Az árak az ünnepi hétvége miatt eléggé alkudhatatlannak bizonyultak, és Sárát két napra ledöntötte a lábáról egy ebéd, úgyhogy sajnos se lakóhajón nem aludtunk, se kenuzni nem voltunk. Maradt a kompozás Alleppey-be, ami ugyan kevésbé hangulatos, de ugyanilyen szép és jóval olcsóbb: a három órás útért 100 Ft-ot fizettünk.

Csecsebecse árus lány Kochi-ban.

helyi vagány, Kochi

Coimbatore csak egy „kellemetlen, de szükséges” megálló volt: innen volt vonatjegyünk Kochiba, ami már a várva várt Kerala tartományban van. Ez India legcsapadékosabb része, sokkal több esőre számíthatunk, mint eddig.

Ezt nyomatékosítva a Coonoorból való buszút vége érdekesen alakult. A város határában a nem sokkal korábban leszakadt ég kisebb tavat. Ez pedig közlekedési káoszt hozott létre. Különböző irányokba vágyódó járművek dudáltak egymásnak félig elmerülve a vízben, hogy menj arrébb. Összetömörült busz, motor, riksa, autó.
Hogy a helyzet még izgalmasabb legyen, az utat szegélyező fákat hatalmas gyökereikkel együtt mostanában szedhették ki hatalmas krátereket hagyva az út mentén.

Ezek egyikébe bújt be az az autó, akinek elege lett a várakozásból, és mindenkit megkerülve megpróbált kijutni a tömegből. Mintegy félórán keresztül állt minden busz, mert az utasok leszálltak bámészkodni vagy segíteni. Végül olyan nagyon jellemző módon körülbelül harmincan tolták ki az autót a gödörből, hogy mindenki visszaszálljon, és szép lassan elinduljunk a városközpont felé, felváltva áthajtva a tengeren.

Itt tapasztaltunk először durvább hátrányos megkülönböztetést: az olcsóbb vendégházak egyszerűen nem adtak szobát, csak tovább küldtek a kétszer annyiba kerülő (és az útikönyvek többsége által ajánlott) hotelbe. Marci borzasztóan kiakadt, de én túl fáradt voltam az érdekérvényesítéshez, úgyhogy jó turistaként kivettük a drága szobát, és megpróbáltunk elaludni a véget nem érő petárdacsattogásban.

Kochi, sétány a csatorna mellett

Marci tökéletes háromszög 'masala dosa'-ja.

Mysore-t nagyon sajnáltuk otthagyni, de kötött minket a vonatjegyek egymásutánja, úgyhogy busz után kellett néznünk Ooty-ig, amit sajnos nem Oty-nak, hanem Uti-nak kell ejteni. Innen indul a híres-neves Nilgiri Toy Train, ezt elérni volt a cél.

Ez egy híres vasútvonal a Kék-hegységben Ooty-tól Mettupalayam-ig: egyrészt gyönyörű, teaföldekkel borított hegyvidéken át visz a vonat, másrészt a pálya egy része fogaskerekű, amitől a külföldiek ágyba vizelnek – nem lakhat mindenki Budapesten. A felsőosztálybeli indiaiak kedvenc nyaralóhelye a három hegyvidéki állomás (itt „hill station”) a vonalon.

Ellenérzésekkel, de besétáltunk érdeklődni egy utazási irodába is a helyi pályaudvar előtt. Meglepően kevés pénzért (2500 Ft kettőnknek) ajánlottak turistabuszt, ami Ooty-ig visz, de megáll út közben két nemzeti parkban, egy tónál és egy vízesésnél, hogy gyönyörködhessünk. Vércse módjára mindent alaposan végigkérdeztünk, az esetleg később felmerülő belépőjegyektől a vonatjegyünkön át a pontos időrendig, de minden okénak tűnt, úgyhogy belementünk.

Én komolyan mondom, ha bárki Indiában jár, az utolsó dolga legyen utazási irodához fordulni. Igen, minden elővigyázatosság ellenére megint félresikerült a dolog.

Amikor azt kérdeztem a pasitól, hogy lesz e még rajtunk kívül elég turista, hogy megérje elindulni, és ő mosolygott, hogy ezzel nem lesz gond, átsuhant egy homályos gyanú valahol az agyam egy eldugott szegletén, de arra soha nem gondoltam volna, ami másnap történt. Közölték, hogy ezek a helyek itt és itt és itt mind foglaltak, úgyhogy a busz leghátuljába szorultunk, ami ugyan osztálykiránduláson a legmenőbb hely, itt azonban pont az ellenkezőjének bizonyult. Öten élvezhettük az utat négy helyen, valaki mindig előre kellett, hogy dőljön, hogy elférjünk.

A túra vezetője az indulás után megszűnt angolul beszélni – kivéve, mikor elkért konkrétan tízszer annyi pénzt belépőre (még így is csak 1000 Ft, de nem ez a lényeg), mint előzetesen ígérték. Hosszasan hallgattunk magyarázatokat tehát malayam nyelven, amiből a következőket sikerült elcsípnünk: 60 rupíz, kamera, area, waterfalls, botanical gardens, lunch break, mountain, hotel és party kaki.

Aztán néha megállt a busz, mindenki leszállt, és csak némelyik kedves utas magyarázta el angolul, hogy most hol vagyunk és mennyi időnk van rá. Egyetlenegyszer álltunk meg értelmes helyen (tehát nem enni vagy szárit vásárolni), a félig elapadt vízeséseknél, ahol mindenki majmok fotózásával töltötte el az időt. Ez legalább egy nagyon hálás fotótéma, és nem mellesleg a legjobb szórakozások egyike, teljesen bele vagyok bolondulva.

Az idegenvezető teljesítménye Ooty-ban érte el csúcsát, mikor egy utazási iroda küszöbén állva újra elmondta, hogy nyugalom, a (napi egyetlen) vonatunk háromkor indul, miközben négy másik indiai magyarázta a háta mögül, hogy kettőkor, úgyhogy szerintük induljunk, van még tízpercünk.

Elvágtattunk a pályaudvarra, ahol természetesen kiderült, hogy kettő tizenötkor megy a vonat, és nincs első osztályú jegy, amit a könyv és más utazók is a lelkünkre kötöttek. Váltottunk hát kemény 30 Ft-ért két jegyet az „unreserved”-re, és beálltunk a kígyózó sor végére.

Akkora tömeg volt a kocsiban, hogy sajnos alig láttunk ki az ablakon, és Nepál még mindig mindennél szebb, de Coonoor, ahol leszálltunk, mindenért kárpótolt. Egy gyönyörű, régi vágású hotelben laktunk, ahol egy házaspár - minden bizonnyal a világ legkedvesebb vendéglátói - gondoskodtak rólunk. Élveztük a hegyi levegőt, csodásakat ettünk (a néni remek szakács volt), néztük a Diwali tűzijátékot és elsétáltunk a városka botanikus kertjébe.

A Sims Garden olyan volt, mint maga India. Észbontóan buja, éppen hogy rendben tartott, olcsó, zegzugos, rendszertelenül kitáblázott és gyönyörű. Mint minden műemléket, ezt is ellepték a csoportokban vonuló húszas éveikben járó fiúk és a piknikező családok. Több órát sétáltunk álmélkodva az ösvényeken egészen a monszun szokásos délutáni zuhéjáig. Ha már teavidék, hát teáztunk egyet. Egy istenit.

Délután felhajtottuk a buszt, ami Coimbatoréba tartott, és a buszról órákon át igyekeztünk hegyeket fotózni a hajtűkanyarokban teljesen eredménytelenül.