madein

Banaue-ből egyik reggel átdzsipniztünk Sagadába. Itt viszonylag hamar kivettünk egy szobát (2300 Ft) – a legolcsóbbat az egész fülöp-szigeteki út alatt. DK-Ázsia úgy általában iszonyatosan pazarul bánik a fával: ebben a motelben is gyönyörű hajópadló és hatalmas tömörfa bútorok voltak négyzetméterenként – ez egyrészt gyönyörű és otthonos, másrészt szörnyű, az erdőirtás mértéke borzolja az ember hátán a szőrt.

Sagada egy hangulatos hegyi falucska, ahova leginkább a közelében található természeti látványosságok miatt jönnek az emberek. A leghíresebb a szinte a falu végében kezdődő barlangrendszer, aminek a bejáratánál az úgynevezett „függő koporsók” vannak a falra ácsolva. Több száz koporsó fekszik a sziklák között vagy meredezik a függőleges falról, a helyiek így felfelé temetkeznek a mai napig a vidéken, persze ma már nem itt, hanem egy csendesebb helyen függesztik fel a koporsókat.

A barlangot idegenvezetővel mássza meg a legtöbb ember, aki nem profi barlangmászó, mert nem egy sétagalopp. Nekünk esélyünk sem lett volna a vezetőnk, Jordan nélkül, aki a legdurvább szakaszokon lépésenként mutogatta, hogy hova kell melyik lábamat tennem miközben hol kapaszkodom a kezemmel és eközben hány fokban csavarom ki a csípőmet melyik irányba. Hárman másztunk vele, mi ketten Marcival és az út közben összeszedett Fabian, a csillogó szemű, örökvidám német srác.

Fabian Ausztráliában élt három évig, ahol kerti munkákkal, traktor- és teherautóvezetéssel összeszedett annyi pénzt, hogy beteljesíthesse egyik nagy álmát: vett egy autót, áthajóztatta Calcuttába és végigkocsikázott először Indián, majd egészen haza Németországig. Most épp Szingapúrból jött, ahol félévig tanult egy egyetemi csereprogram keretében, és hazafelé még megállt kicsit a Fülöp-szigeteken.

Az indiai élmények felidézgetése és Fabian töretlen érdeklődése és közvetlensége hamar csodás kis barlangászó csapattá kovácsolt minket, sorra hagytuk le a fülöp-szigeteki, gyorsételen és halo-halo-n megzsírosodott turistacsoportokat.

Delhiről például kiderült, hogy valószínűleg azért ANNYIRA nem rossz hely (de az), leginkább csak ott találkoztunk először az India nevű jelenségével a világnak, mert ő határozottan állította, hogy Calcutta (ahova ő érkezett először) messze-messze szörnyűségesebb város.

A flip-flopról meg kiderült, hogy hacsak nem vagy barlang-idegenvezető, nem a legideálisabb viselet. Akkor sem veszünk nekem túrázós szandált, üzenem innen is Marcinak, ennyi nőiségem még maradt hét hónap utazás után is.

Annyira sztorizgattunk, hogy néha szinte elfelejtettünk elámulni az amúgy szerintem tényleg ritka szép barlangon. A helyiek természetesen mindent elnevezhetőt alakot elneveztek valami nagyon találóra: én ugyan bárhogyan igyekeztem, nem nagyon láttam a királynőt (illetve a punciját), de például a kicsi rizsteraszok és a félős teknősbéka pofás volt.

Három óra mászás után jutottunk ki a napfényre lucskosan és fáradtan. Megettünk négyen egy kiló mandarint, aztán szép lassan hazasétáltunk. Az érzékeny búcsú után lezuhanyoztunk, kicsit rendbe szedtük magunkat, megszámoltuk a fenekünkön a lila foltokat, és elindultunk vacsorálni. Innentől kezdve sajnos csak egy nagyon gyenge leírását tudom adni az estének, ugyanis olyan vacsoraélmény elébe néztünk, amihez foghatóban az egész út alatt nem volt részünk, és aminek érzékeltetéséhez nincsenek megfelelő szavaim.

Először ettünk két csodálatos spagettit, de az semmi. Desszertnek házi joghurtot kaptunk friss eperrel a tetején, amiről jobb, ha meg sem próbálom elmesélni, hogy milyen érzés volt, mert már most alig tudom lenyelni a nyált, ami a számba tódul az emléktől.
Fontolgatjuk, hogy Sagadában éljük le utolsó napjainkat egy szép kis faházban kizárólag joghurtot fogyasztva eperrel a tetején.

Kiskutya a Fülöp-szigeteken.

Nemzeti étel a Bangus, magyarul talán tejhal. Mindig ilyen lapos, elég halizű, de finom. Főleg reggeli.

Buszablakon át bármit, ha kell, futnak az induló busz mellett a visszajáróddal.

Bangkokból éjfél körül érkeztünk a manilai repülőtérre, gyorsan el is taxiztunk az egyik külvárosban található szállásunkra. A távolság annyira ledöbbentett, hogy nem is nagyon vágyódtunk be a belvárosba várostnézni, inkább aludtunk egy jó nagyot, és a hotelben kivártuk az este esedékes banaue-i buszjáratunkat.

A buszterminálok felé taxizva három tulajdonságát fedeztük fel a  fővárosnak: 1. kocsiból nézve koránt sem olyan iszonyatos, mint némelyik észak-indiai város. 2. Azért elég gusztustalan. 3. Minden elképzelhetőt felülmúlóan nagy. 4. A filippínók nem gyalogolnak, még a legrövidebb távolságokat is triciklivel teszik meg, ezért aztán nincsenek járdák és sétálóutcák sem.

Az éjszakai buszon egy roppant szórakoztató indonéz fazon ült előttünk, aki – két zsebkendőt az arca elé szorítva - nem hagyta élni a mellette ülő szemmel láthatóan elég beteg angol srácot, hogy mi a baja, és terjed-e. Mi jókat nevettünk, a fiú meg végül leviharzott, és soha többet nem jött vissza. Csak ködös elképzeléseim voltak a Kordillerákról; hogy milyen szép is a filippínó Alpok, az szép meglepetés volt hajnalban megérkezve a hatalmas hegyek közé.

Banaue a rizsteraszairól híres. A rizsteraszok több mint kétezer évesek az ifugaók építették őket kőkorszaki módszerekkel. Egyes kutatók (pl.) szerint a teraszos rizstermesztés módszere a kínaival párhuzamosan, önállóan fejlődött ki a Fülöp-Szigeteken. Sajnos mára az elvándorlás miatt a teraszok kis részét művelik csak, és mivel ezek folyamatos karbantartást igényelnek, sokat közülük elvisznek a nagy esőzések.

A hajnali érkezés után egy kis egészségügyi alvás után béreltünk egy  autót sofőrrel, és nekivágtunk felfedezni a rizsföldeket. Elég szerencsétlen időpontban érkeztünk, a Banaue környéki rizsteraszok épp a palántázás előtti állapotukat mutatták, ami felülről szemlélve jobban hasonlít egy nagyon bonyolult sokemeletes welness-fürdőre, mint veteményeskertre.

Rá kellett azonban jöttünk, hogy a girbe-gurba hegyvidék miatt a mikroklíma annyira változatos, hogy az egyel távolabbik völgyben már kikerültek a palánták, még egy kicsit odébb meg már javában nőtt a rizs.

Miután zötyögtünk öt órát föl s alá a völgyek között, délután úgy döntöttünk, hogy a maradék időt inkább gyaloglással töltenénk, így a sofőrünk útmutatásával elindultunk egy magaslati pontról vissza faluba. Először úgy gondoltuk, hogy ezért is fizetni a srácnak pénzkidobás volt, azonban rá kellett döbbennünk, hogy a rizsföldek egy óriási átláthatatlan labirintust alkotnak, nagyon sok a zsákutca, illetve a legutóbbi tájfun miatt leszakadt terasz.

A túravezetőnkké átvedlett sofőrünktől megtudtuk, hogy a filippínó korrupció a rizsteraszokig is elér: amerre jártunk, mindenhol fél méter széles betonozott támfalnak kellett volna lennie a gyakorlatban létező néha egy tíz centi széles omlatag fal helyett.

Ezen egyensúlyoztunk a szakadék és a mocsár között, miközben a srác a flip-flopjában halál nyugodtan sétálgatva az évente lezuhant és lábát tört turisták számát saccolgatta.

Három órát töltöttünk a támfalakon billegve, és meg kell állapítsam, hogy a középiskolai gerenda gyakorlatok a lányokat - jelen esetben Sárát - sokkal alkalmasabbá tették rá, hogy így közlekedjenek. Én leghátul kullogtam mindig, a másik kettő elöl pihenve meg rajtam nevetett boldogan egy biztonságosabb vastag szakaszról.