madein

Inle tó, eladó vízi bivaly (Bubalus bubalis) a piacon.

Sok nő és gyerek vagy egyetlen bevételi forrásként vagy fizetéskiegészítésként cipőket gyárt otthon. Ezeket mind családok készítették.

A buddhista templomokban és szent helyeken mindenfelé ilyen hatalmas pénzes dobozok vannak, amibe kedved és pénztárcád szerint dobálhatsz pénzt. Elvileg renoválásra, rezsire vagy a templomhoz tartozó kolostor életének finanszírozására gyűlik, de előfordult már, hogy a tábornokok nemes egyszerűséggel elvitték.

Kevés az autó, úgyhogy még az Ázsiában jellemző rengetegnél is több bicikli és motorbicikli van.

Mandalayból északra indultunk a hegyvidékre, Shan tartományba, szerettünk volna pár napot túrázni. A Shan State független volt a brit fennhatóság alatt, a mai napig nagyobb szabadságot élvez az ország nagy részénél. A shan nyelv teljesen különbözik a burmaitól, a shanoknak erős identitástudatuk, saját pártjuk és hadseregük van. Mivel a Lonely Planet Hsipaw-t ajánlja a környéken megtekintésre, mindenki ide özönlik, túrázni is innen indul. Mi azonban a kk.blog.hu tapasztalataival felvértezve egy falucskába indultunk, hogy megkeressük és táncba vigyük K-t, a melegen ajánlott túravezetőt.

Egy zötyögős buszút és sötétedés után érkeztünk meg a faluba, ahol kiderült, hogy három helyett már csak egy vendégház üzemel, mert – mint később megtudtuk – valami orosz turisták részegen szétvertek egy kocsmát, úgyhogy a hatóságok „kell a fenének a turista, csak a gond van vele” alapon bezárták őket. A túlélt hotellel sem volt könnyű, mert épp kínai esküvő volt a faluban, és minden szoba tele volt kínaiakkal. Valahogy kerítettek nekünk egyet végül, és azt is megtudtuk, K épp túrázni van, de holnap már érkezik vissza, akkor beszélhetünk vele.

Épp lefeküdni készültünk, mikor kopogtak az ajtón. Hat-hét burmai fiatal volt az ajtóban láthatólag nagyon zavarban. Kiderült, hogy a falu angoltanára hozta el a 16-20 éves tanítványait angolt gyakorolni, ha nem bánjuk. Annyira kis aranyos sután álltak az ajtóban, hogy beinvitáltuk őket a szobába, persze, beszéljünk angolul. Rómeó (a tanár piros sálban) is feszélyezve volt, de a diákok általam ismeretlen mértékű zavarba estek. Az egyik fiú úgy remegett, hogy attól féltünk leesik az ágyról.

Elkezdtük őket kérdezgetni a családról (Dél-Kelet-Ázsia mindig tuti témája) meg a vágyaikról, úgyhogy szép lassan felengedtek, és elkezdtek ők is kérdezni. Elég egyszerű és nagyon szomorú kép rajzolódott ki a burmai falusi átlagcsaládról. Négy-hét gyerek, az idősebbek egytől-egyig Thaiföldön dolgoznak illegálisan, és küldik haza a pénzt. Minden fiatalabb testvér vágyik az idősebbek után, mindenkinek az volt a vágya, hogy külföldre mehessen dolgozni, mindegy mit, tényleg mindegy.

Csillogó szemmel hallgatták, hogy nálunk otthon mindenkinek van útlevele, utazhat, amerre szeretne, Európában csak úgy átsétál a határon, dolgozhat nagyobb nehézségek nélkül külföldön. Megnézegették a családi képeinket, a lányok hosszasan időztek a bútorokon, anyukám, Franciska és Maja ruháin.

Este tíz körül elbúcsúztunk, és megígértük nekik, hogy másnap elmegyünk velük „várostnézni”, úgysem volt dolgunk, K-t délutánra vártuk csak. Másnap reggel ott is voltak értünk motorral, bukósisakkal. Nekiindultunk felfedezni ezt az utolsó kis porfészket.
Voltunk szerte a faluban, megnézegettük az otthonaikat, a fontosabb műhelyeket, a környék rizsföldjeit. Elvittek egy kicsi vízeséshez, a Shan újévi fesztiváljukra és a Kyaiktiyo-ban található híres-neves Golden Rock helyi, kicsi másolatához is.

Ez utóbbi volt talán a legnagyobb élmény, a szerzetesek örökbe fogadtak ugyanis egy árva kis majmot, aki teljesen beleszeretett Marciba, és amikor csak tehette, felmászott rá, hogy aztán ne nagyon lehessen leszedni róla többet. Sajnos Marci nem engedte, hogy elhozzuk, pedig én már láttam magam, ahogy a Városligetben sétáltatom. Hazafelé megálltunk „shan noodles”-t enni, ami egy nem túl fantáziadús shan étel, gyakorlatilag zöldséges, tésztás, elég ízetlen leves. Egy nagyon részeg burmai srác mászott ránk a vendéglőben, aki hosszú perceken át a „friend” és a „happy?” szavakkal próbált közöttünk erős barátságot kovácsolni, de a kis idegenvezetőink annyira szégyellték előttünk szerencsétlent, hogy elrángattak, és hazaindultunk.

Délután aztán előkerült K, akivel megbeszéltünk egy két napos, egy éjszakás túrát a közeli Palaung falvakba. Rövidebbet, mint szerettük volna, mert a felesége épp a napokban kellett, hogy megérkezzen a börtönből, ahova hivatalosan "tiltott szerencsejáték" miatt került a választások előtt, és K érthető módon otthon akarta várni. Aznap nála vacsoráztunk az előző napokban vele túrázó külföldiekkel együtt: egy épp leszerelt, nem túl szimpatikus, fintorgó izraeli fiúval, egy hihetetlenül erőszakos arcú, belevaló, frankó megmondós holland lánnyal és egy szociológus kinézetű, érdeklődő és jó humorú lengyel-német sráccal.

A vacsi nagyon jó volt: K remekül főz, a társaság szuper volt, Skakira waka-wakáját pedig ki nem szereti. K. (és Mianmar) legnagyobb kedvence ugyanis ez utóbbi, dvd-n néztük meg a klippet tudja az ég hányszor.

A mianmariak nagyon kíváncsiak. Bármit megkérdeznek, elkérnek, megvizsgálnak, ami új vagy ismeretlen nekik. A laptopot, amin ezt a bejegyzést írtam is három felnőtt férfi állta körbe őszinte csodálattal, amíg a reflektorfényt megunva el nem pakoltam.

A kanál és villa új szerepbe kerül az asztalon. A villával gondosan  belelöködöd az ételt a kanálba, és kizárólag azt emeled a szádhoz.

Bagan egy sztupájának tetejéről néztük a gyerekeket szaladgálni.

Bagan egy temploma és a biciklijeink.

Mandalay körül több olyan falu is van, amit érdemes megnézni. Mivel Mianmar nem a jól kiépített tömegközlekedéséről híres, taxival célszerű nekivágni a környéknek. Az úgynevezett kék taxik dívnak errefelé, ebbe négy-öt ember fér be a sofőr mellé. Kettőnknek elég sok lett volna kibérelni egyet egy egész napra, úgyhogy két napon át igyekeztünk minden szimpatikusabb embert vagy párt leszólítani, hogy osztozzunk az autón és az áron.

Minden kísérlet rendre kudarcba fulladt, valahogy senkinek nem akaródzott pont abba a három faluba menni, ahova mi elterveztük.
Egy holland párral ugyan egymásra találtunk (tippek és trükkök a kínai utazásról cserébe a Szigetről való információkért) egyik este, de ők teljesen másfelé indultak másnap. A vendéglőből kifelé utolsó próbaként lecsaptam egy németnek tűnő párra, hátha.

Ők voltak a pázlink hiányzó darabja. Közölték, hogy már van egy sofőrük holnapra, de ők nem a szokásos útvonalban egyeztek meg, mert meg akarják nézni a kígyókat. Csakúgy mint mi, vágtuk rá boldogan. A másnapot tehát teljes egészében együtt töltöttük. A falvak is megérték a túrát, de a társaság miatt volt ez az út eddigi egyik legjobb napja. Hans és Gundula Berlinben élnek, mindketten pszichiáterek, remekül beszélnek angolul, nagyon viccesek és fanatikus utazók. Elképesztően sok helyen jártak már, leesett állal hallgattuk a minden kontinenst lefedő történeteiket.

Paleikben kezdtünk, a „kígyós faluban”. Van egy kolostor, ahol él három szentként tisztelt piton, akiket minden nap 11-kor megfürdetnek és megetetnek. Épp időben értünk ide, hogy végignézhessük a ceremóniát. Míg az egyik kígyóval az összes helyi lefotózkodott, a másik kettőt bevizezték egy medencében, hogy aztán törülközővel szárazra töröljék. Látszott, hogy a pitonok ma ellennének étel nélkül, gyakorlatilag megtömték őket: a kis halakat erőszakkal kellett lemasszírozni a torkukon.

Sagaing, a rengeteg sztupájáról híres falu volt a második sorban. Ez nem teljesen úgy sikerült ahogyan egy prospektusban ajánlanák. Először majd negyven percet vártunk a végtelen hosszú kőlépcsők tetején, mert a generálisok épp akkor tették tiszteletüket a hegytetőn, és mindenki ki volt tiltva a helyről. Mikor végre bejutottunk, leültünk, hogy bekapjunk valami ebédet, de aztán teljesen belefeledkeztünk a beszélgetésbe, és mikor észbe kaptunk, már alig volt időnk Sagaingra. Megpróbáltuk megkeresni az érdekesnek ígérkező barlangtemplomot, de a lépcsőn lefelé szóba elegyedtünk egy kövér és jókedvű buddhista szerzetessel, aki meginvitált a saját kolostorába. A monk egy-két szót beszélt csak angolul, de olyan kifejező testbeszéde és arcjátéka volt, hogy egészen szofisztikált és baromi élvezetes volt vele a kommunikáció.

Gondosan és büszkén végigmutogatta a kolostor minden zegét-zugát, megetetett, megitatott és a lelkünkre kötötte, hogy ha legközelebb erre járunk, feltétlen nála alszunk. Néztünk egy kis burmai karaoke videót, felírtuk a címet, hogy küldjünk neki képeslapot, aztán csomagolt nekünk karamellel összeragasztott szezámmagot, mert elindultunk Amarapurába.

Amarapurában van a világ leghosszabb ma is használatban lévő tikfa hídja. Első hallásra talán nem a legmeggyőzőbb, de ez volt az egyik leglenyűgözőbb hely, ahol valaha voltunk. Képzeljetek el egy hihetetlenül szép, lapos, mocsaras, termékeny tájat, amin keresztül ível egy három ember széles, de végtelen hosszúnak tűnő fahíd. A viszonylag sok turista elvegyül a nevetgélő, cipekedő, sétálgató helyiek között. A naplementét egy hajóból néztük (és fotóztuk!) körülöttünk halászokkal, szappannal mosakodó fiatalokkal, mosó asszonyokkal. Felejthetetlen élmény marad.

Mandalayban az indiai utazásaink emlékére a „chapati sarkon” vacsoráztunk, megígértük, hogy meglátogatjuk egymást Berlinben-Budapesten, majd mindenki hazasétált a maga hotelébe elégedetten és nagyon fáradtan.

Minden (nem turistának szánt) étkezdében, fogadóban, kocsmában van ingyen tea termoszban az asztalon.

A mianmari gyerekek és nők arcán egy tanaka nevű növényi trutyiból készült „smink” van. Véd a naptól, hidratálja a bőrt és divatos. Tényleg az, majd mindenkin van.

Pick-up. A fő, sőt sok helyen egyetlen tömegközlekedési eszköz Mianmarban. Két kis pad egymással szemben a platón neked, a tetőre megy a csomagod. Ez persze rugalmas: ha többen vagytok, mész fel a csomagod mellé. Nagyon olcsó, így is, úgy is nagyon kényelmetlen, de én élveztem.

Hsipaw felé egy egy sztupánál.

Hegyi faluban mosdik a kisfiú Észak-Mianmarban.

Észak-Mianmar.

Túrázunk.

Iskolás gyerekek örülnek meg nekünk ("Englishmen"-ként elkönyvelt fehér embereknek) az észak-mianmari Shan tartomány egy hegyi falvacskájának iskolájában.

Mandalayba 12 óra éjszakai buszozás után érkeztünk meg Yangonból valamikor hajnal felé. A buszmegállóban mint mindenki, mi is áldozatul estünk egy új, egyszerű, de nagyszerű turistaátbaszásnak. Az utazástól zombi turistákat a LP-ből ismert hotelek tábláival hadonászó, angolul remekül beszélő emberek fogadják, és terelik be a feláras taxiba, ami egyenesen az adott hotelhez visz. A van-e szabad szobájuk kérdésre szemrebbenés nélkül hazudják, hogy van, pedig valójában semmi közük a hotelhez. Mi is eltaxiztunk másfélszeres árért az egyik tele lévő hotelhez, ahelyett, hogy jó utazó módjára fogtunk volna egy autót az út szélén. Később másokkal beszélgetve kiderült, mindenki így érkezett a Mandalayba.

A városba befele menet meg kellett állapítanunk, hogy Dél-Kelet Ázsia talán legszürkébb csücskébe érkeztünk. Mandalay - Yangon belvárosához hasonlóan - négyzetrácsos utcahálózatú városka. Sajnos a Második Világháború alatt két nemzet is porig bombázta a házakat és a királyi palotát. Ami maradt nekünk, az a lélektelen betonépületek végtelenje, és lehangoló poros, szmogos utcák. A kínai határ relatív közelsége miatt rengeteg a kínai kereskedő, aki itt él vagy átutazóban van.

Mivel az egykori palota helyén épített imitációért sokalltuk a fejenként tíz dolláros belépőt, délutánra szereztünk magunknak egy kedvesnek tűnő biciklis riksás srácot, hogy hurcolja a fenekünk templomról templomra. Kezdésképp besurrantunk egy gyönyörű, ici-pici, fából készült fakolostorba, a kevesek egyikébe, amelyik túlélte a háborút.

Ezután elvitt minket a helyi csodatévő buddhaszoborhoz, ami egy nagyméretű, bétellel teleköpködött komplexum közepén nézett békésen a több kiló arany alól a reménykedő helyiekre.

Itt szerencsétlenségünkre belefutottunk egy aljas buddhista szerzetesbe, aki miután kéretlenül végigrángatott a teljes épületegyüttesen, közölte, hogy leszek szíves venni neki egy új köntöst harminc dollárért, mint fizetség. Kiröhögtem, de szegény Sárában leomlott az eddig féltve dédelgetett sztereotípia, miszerint minden buddhista szerzetes kedves, szép, őszinte ember.

Másnap elhajókáztunk Mingunba, ami egy teljesen átlagos burmai falvacska lenne, ha nem itt kezdték volna el építeni a világ legnagyobb sztupáját. Az építtető király azonban meghalt, az épületet soha nem fejezték be, így az eredmény egy teljesen átlagos burmai falu a világ legimpresszívebb téglarakásával.

A félig összeomlott sztupára semmilyen civilizált országban nem engednék föl az embereket, Burmában belépőt is szednek, hogy mezítláb felmászhass. A fentről belátható végtelen síkság és az Ayeyarvaddi folyó látványa azonban kárpótol mindenért.

A hajóúton minden turistát fontolóra vettünk, mint másnapi falutúra partnert, de vagy túl sokan voltak együtt, vagy egyszerűen csak nem voltak szimpik. A francia pár tökéletes barátságtalanságát Sára többszöri mosolygós kísérlete sem tudta megtörni, úgyhogy feladtuk, majd este keresgélünk.

Visszaérve Mandalayba már várt ránk az előzőnapi riksásunk. Az történt ugyanis, hogy előző nap megígértük neki, hogy reggel kivihet a kikötőbe, de mivel nem jelent meg időben, mással mentünk ki. Nem sokkal később megjelent ő is rém dühösen, ő ott volt időben, mi pedig megszegtük az ígéretünk. Kiderült, hogy igaza volt, az órám sietett, úgyhogy kárpótlásként megállapodtunk, hogy ha a hajó visszaér ő fuvarozhat vissza. De miután elvitettük magunk az állatkertbe – ami jóval több volt, mint a reggeli fuvar lett volna -, elkezdett hepciáskodni: az elszalasztott reggeli fuvardíját akarta behajtani rajtunk. Sára iszonyatosan felhúzta magát, és megpróbálta elmagyarázni neki, hogy kárpótoltuk és hogy már így is a földhöz kéne csapkodni a seggét örömében, annyi zsetont kapott. Egy kiabálós vita után végül elküldte az anyjába, és bemenekültünk az állatkertbe, ahol még két óráig csillapodott az igazságérzete. Még soha életemben nem láttam így kiakadni, pláne emberrel kiabálni.

Az állatkert semennyire nem volt jó ötlet: kisméretű ketrecek, rozzant állatok, lerobbant kisvasút, glükózsziruppal összeragasztott hideg popkorn. Hamar haza is szaladtunk vacsizni.

A burmaiak a mai napig hordják a hagyományos nemzeti ruhadarabjaikat. A longyit (ami gyakorlatilag egy csípőn megkötött férfi szoknya) már láthattátok néhány fotón, de ez a szőtt táska is teljesen általános viselet az iskolás gyerekektől a munkába siető férfiakig.

Hsipaw, fogorvos: pedálhajtású fúró.

A burmai férfiak (és elég sok nő is) az indiaiakhoz hasonlóan bételt (a bételdió magvait) rágnak az íze és az élénkítő hatása miatt. Egyrészt feketére színezi a fogaikat, másrészt vér színűt köpnek. Eszméletlen undorító, Yangonban be is van tiltva.

Amarapura tikfa hídján tartanak haza a burmaiak.

Thaiföldhöz hasonlóan itt is minden járókelőre két ételárus esik. A legkülönbözőbb dolgokat tudják elrágcsálni nasiként, rendszeresen láttunk például egyben megsütött kis madárkákat - ott van a kosár hátuljában.