madein

Sára meséli:

Szóval volt az a buszjegyünk Battambangból a tengerpartra, ami elvileg direkt járat volt, de már amikor a jegyvásárláskor a szemembe nézve mondta ezt a kambodzsai pasi, akkor is tudtuk, hogy nincs az az isten, hogy ez egy direkt jegy lesz, át kell majd szállnunk Phnom Penhben. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha a nem épp aprócska főváros nem épp aprócska dugójában nem vesztegelünk másfél órát, és a sofőr érzékenyebbnek bizonyul a problémánk iránt – lekéssük a csatlakozásunk, ember! - vagy mondjuk legalább válaszol bármit a faggatózásunkra.

De sajnos dugóban álltunk még a második buszunk elvbeni indulása után negyedórával is, és a pasi még csak Marcira nézni sem volt hajlandó, mikor részletezte neki a problémát. Amikor az orra alá dugott jegyet is tökéletesen ignorálta, feladtuk a kommunikációt és idegesen számolgattuk, hogy vajon Kambodzsában alapból mennyit késik egy buszindulás, hátha, hátha elérjük valahogy.

Mikor negyven perccel a tervezett indulása után megérkeztünk, Marci a csomagokért vágtatott – szerencsére nem volt rizsföld a közelben -, én meg a buszunk után érdeklődtem egy hostesslánytól, aki ijedten mutatott egy a pályaudvarról békésen, de magabiztosan kifelé gördülő buszra. Nekem a legősibb és eddig meglehetősen mélyen lapuló ösztöneim léptek működésbe, két kordonon átvetve magam és legalább három embert fellökve a hála égnek dugóban előre araszolgató busz után eredtem.

Kocsik dudáltak, riksások kiabáltak inkább kéjesen, mint aggódva, de én már csak a prédát láttam. Teljes erőmből ütöttem a busz oldalát a vezetőig elérve, ahol a megrökönyödött kalauznak a szükségesnél egy árnyalattal hangosabban elmagyaráztam, hogy késtünk, de jönnénk, és egy percet adjon, hozzuk a csomagot.

Ekkor tűnt fel Marci a hátán-hasán-fején-karján csüngő négy táskával Eléggé amorf térfogatával nehezen, de elszántan próbált átjutni az autók között a négysávos úton. Hát nem volt szép dolog, de - a nagy stressz tetejébe - én rég röhögtem ekkorát. Elértük, na.

Marci meséli:

Szegény Kambodzsának a történelem csak egy kis szeletnyi tengerpartot hagyott, a partvonal nagyja a thaioké és a vietnámiaké lett. Ezen az alig százötven kilométernyi tengerparton a fő turistamágnes Sihanoukville. Ide érkeztünk meg a fenti tizenpár óra buszozás után Battanbangból.

Nem sok jóra számítottunk: mégiscsak közel van Thaiföld, meg csupa nyugatival utaztunk Phnom Penhtől idáig, úgyhogy azt gondoltuk, az lesz, mint Thaiföldön: egymást érik a puccos resortok, sehol az olcsó bambuszbodegás szállás meg a még olcsóbb szífúd. Ami mégis ide hajtott minket az az volt, hogy lassan két hónapja hűvös, sőt hideg hegyvidéki porfészkekben töltöttük a legtöbb időnket, és szükségünk volt egy kis napsütésre meg tengerzúgásra.

A ShianoukVille (nagy v-vel sokkal jobban néz ki) tengerpart óriási pozitív csalódás volt mindkettőnknek. Koránt sem szállták meg még a nyugati turisták a készpénzért vásárolt barátnőikkel (azért láttunk nem egyet), a strand nagyobbik felét felöltözött kambodzsaiak és temérdek gyermekük lepte el. Építették teljes belefeledkezésben a homokvárat, illetve egy páran kacérkodtak a gondolattal, hogy a térdig érő vízbe bemerészkedjenek úszógumi/életmentő mellény/traktorgumi nélkül. A kambodzsaiak sem tudnak úszni.

A tengerpart az általunk eddig tapasztalt legtökéletesebb homokkal rendelkezett: állagára nézve szemcsés, nem tartalmaz szúrós korallokat vagy sziklákat, percekig lehet lábmasszázs gyanánt taposni a helyiek legnagyobb örömére. A part teljes hosszában vendéglátóipari egységek szolgálják fel a sört, az óriás adag fish'n'chips-et illetve az elmaradhatatlan happy élelmiszereket. A helyiek mégis inkább a folyamatosan fel-alá járkáló néniktől veszik a macska méretű srimpeket (garnélarákokat), tarisznyarákokat és azokat kopasztják, eszik az éttermek asztalain miután pofátlanul rendeltek egy kólát. Európával ellentétben ezt az éttermek nem bánják.

Amikor Sára fotózni indult végig a parton, gyakorlatilag minden szülő remgve nézte, hogy az ő gyereke vajon megfelel-e a Nyugat igényeinek, és LE LESZ-E FOTÓZVA. Ha megkérdezte őket, hogy fotózhat-e, egy fél perc alatt összekapták a családot és együtt pózoltak boldogan a gyerekeket előretolva a szomszédok irigységére.

A parthoz tartozó település ShianoukVille teljes átalakulás alatt áll. Az utak fele fel volt törve, mindenhol félig kész kockahotelek és gazos, üres parcellákon rozsdásodó betonkeverők. Rengeteg a tehén, az egész jobban hasonlít a román tengerpartra, mint thaiföldire. A románságnak/kambodzsaiságnak hála az árak teljesen elfogadhatóak, mi egy tengerre néző szobában éjszakáztunk 3000 Ft-ért, és minden este tökéletes barrakuda barbekjút vacsoráztunk (fejenként 600 Ft-ért) a mosolygós kambodzsaiakkal egy utcával arrébb a tengerparttól.

Hirtelen nem jutott eszükbe, hogy mit nem szabad még, de ki tudja előre, hagytak neki helyet. Angkor egyik temploma előtt.

Keresd a kacsát!

Az Angkort fájó szívvel, de ott kellett hagyjuk, az elnyúlt Laosz után összesen 11 napunk volt Kambodzsára, és még nagyon sok minden hátra volt. Mindenekelőtt az útikönyv által egekig magasztalt hajóútra akartunk sort keríteni. Siem Reaptől Battambangig jár a hajó először egy tavon, az idő nagy részében pedig egy csatornán. Hat óra vagy több az út, írta a könyv, ebből inkább a több volt az igaz, mint a hat: mi reggel 8-kor indultunk és este hatra értünk oda.

A hotelünk (Rosy Guesthouse, négyezer Ft/éjszaka) az egyik legjobb volt az út során, de kár volt tőlük venni a hajóra a jegyet, finoman szólva nem a legjobb társasággal szerződtek. Reggel hétre jött értünk a minibusz, amibe a minibusz tervezői és az utasok szerint nyolc embernek kell beférnie a sofőr mellé. Az ázsiai sofőröknek azonban általában alternatív (alulfejlett?) térérzékelésük van, és a kapacitás kétszeresét próbálják bepréselni a járműbe, bármi legyen az.

Természetesen a mi minibuszunk vezetője se volt kivétel: egyre újabb és újabb hotelnél álltunk meg és vettünk fel egyre több turistát. Végül tizenhárman (fejenként két táskával) is befértünk a kisbuszba, Marcinak beszorult a bal keze egy meglehetősen kövér német asszonyság segge alá, nekem az alulra került jobb lábam zsibbadt el annyira, hogy attól féltem, soha nem állok rá.

Amikor utolsónak egy utazási iroda előtt felvettünk egy kambodzsai nénit, aki teljes természetességgel leült az utolsó szabadon felhasználható térbe, egy angol úriember ölébe, akkor az egész busz hisztérikus röhögőgörcsöt kapott.

A kikötőbe érkezve kiosztottuk a feladatokat, én reggelit szerzek, Marci megy helyet foglalni a hajóra a lehető legtávolabb a hangos farmotortól. Mikor a sajtos bagettekkel diadalmasan elindultam a hajók felé, realizáltam, hogy Marci valahol a messzi távolban szépségesen zöldellő rizsföldeket fotóz. A felháborodásomat előnnyé kovácsolva szétcsaptam a nyugdíjas németek közt, és majdnem legelőre foglaltam helyet a kedvesnek a keskeny fapadon, aki meg is érkezett büszkén és boldogan a rizsföldes fotóival.

A hajóút örök élmény marad, számomra az egyik legszebb az út eddigi élményei közül. Nem mondanám, hogy szép tájakon jártunk. Sokkal inkább volt igazi és életszagú ez az út, mint szép, kicsit a szívünknek olyan drága Mianmarra emlékeztetett.

Az eredetiségüket teljes egészében megőrző, falábakon álló falvak, a lélekbevájó szegénység, a keményen dolgozó halászok, az ütött-kopott hajók, a botokból és fóliákból összetákolt „inkább sátrak, mint házak”, az örökvidám, kiabáló, integető gyerekhordák, akik egyetlenegyszer sem kéregettek sem pénzt, sem cukorkát, az emberek csendes napi ritmusa, amit a fotógépeink sem zavartak meg, legfeljebb egy kicsi zavart mosoly erejéig.

Csak a hajónk folyamatos küszködése zavart be a képbe, először a motorunk ment tönkre, aztán az út felétől rendszeresen megfeneklettünk, száraz évszak lévén ugyanis a csatornában néhol csak térdmagasságig ért a víz. Sokszor tűnt úgy, hogy a pusztában gyalogolva fejezzük be a kirándulást, de valahogy mindig sikerült újra elindulnunk.

Az út végén már csak egy majdnem függőleges partfalon kellett felmásznunk a négy táskánkkal, mivel egy német házaspár a lépcső közepén gondolta kipakolni a hátizsákjainak teljes tartalmát gyakorlatilag az egész feljárót blokkolva. A riksások hangosan drukkoltak, amíg nem túl méltóságteljesen fel nem másztunk a tetőre, ahol aztán ránk vetették magukat még a szokásosnál is vehemensebben.

Az „azzal megyünk, akinek a legtöbb ép foga vagy legmenőbb baseball sapkája van” szita után elminibuszoztunk a városka (illetve Kambodzsa második legnagyonn városának) retek hotelei közül az egyik retek hotelbe, és kivettünk egy szobát nevetséges 1200 Ft-ért. Kicsit sétáltunk, ettünk, ittunk, vettünk egy buszjegyet a tengerpartra, és lefeküdtünk aludni.

A meleg, a szerencsétlenkedés, az éhség ellenére tényleg az egyik legnagyobb és legmegrázóbb élményünk marad ez a tízórás hajóút, aki Kambodzsába megy és bírja a dereka, az mindenképp fizessen be rá.

Angkorban.

Angkor Watban útikönyvet bújó turisták.

Kincsek a komódban, Siem Reap.

A világ legnagyobb részének Angkor és Kambodzsa egy és ugyanaz. És nem csak azokról beszélek, akik a távolból vágynak megnézni az Angkort Kambodzsáról nem igazán tudva, hogy eszik vagy isszák, hanem azokról is, akik el is jönnek ide: a legtöbb ember iderepül, eltölt itt három napot, majd Bangkokba, Ho Chi Minh citybe vagy egyenesen hazarepül. Nem mintha mi tudtuk volna, hogy mit várjunk az országtól. A Khmer rezsim néhány éves rémuralmának hegedő sebein és az Angkoron kívül persze tudtuk az útikönyvből, hogy hova akarunk eljutni, de halvány fogalmunk sem volt, hogy milyen ország is ez.

A legtöbb ember, ha már idáig repül, nem elégszik meg Kambodzsával: Laosszal, Vietnámmal és Thaifölddel egy csomagban szokás megszemlélni. Annyira szokás ez, hogy a RG-nak és az LP-nek is van egy kiadása, ami együtt tárgyalja ezeket az országokat. Szóval akarva-akaratlanul olyan érzésed van, mintha ez az ország önmagában nem tudna megtölteni egy két-három nyaralást. Hogy Kambodzsát megjárva mi ezzel mennyire nem értünk egyet, az ki fog rajzolódni az elkövetkezendő posztokból.

Az utóbbi fél évben - Bangkokot és Mumbait leszámítva - itt találkoztunk a legtöbb magyarral is, ők is csak pár napra ruccantak át Thaiföldről.

De az Angkorról. Az Angkor lényegében marha sok felújított/romos/düledező, de mindenképpen nagyon ősi templom hatalmas területen elszórva. Mellettük fekszik Siem Reap városkája, aminek egyetlen célja, hogy az itt töltött napjaid alatt minél több pénzt költs el. Nincs olyan turistaálom a lábmasszázstól a szuvenírhegyeken át a happy pizzáig, amit ne lehetne megkapni öt méteres körzetedben.

Laosz után különösen jó volt elmerülni ebben a nyugatiakra szabott, kényelmes világban. A városka – már amit te látsz belőle - élhető, csupa zöld, az éttermek minőségiek, a hotelünk remek volt, a riksások pedig értenek a szép szóból. Sára szerelembe esett egy nagyon kövér, mosolygós riksással, aki az itt töltött öt alatt minden egyes nap  megkérdezte, hogy kívánjuk-e igénybe venni a szolgáltatásait (természetesen az sem zavarta, ha épp abban a pillanatban másztunk ki egy másikból), de általában a mondat felétől már röhögőgörcsben fuldokolt saját lehetetlenségétől.

A templomok nagyjából Budapestnyi területen vannak elszórva, így az óriási tömeg egyenletesen oszlik el a látnivalókra, zsúfoltnak talán csak az Angkor Wat és a leghíresebb templomok mondhatók. Az első két nap Mr. Mana, a hallgatag, barátságos riksás hurcolt minket fel-alá, harmadnapra már csak egy-két fontosabb templom és a kedvenceink újra megcsodálása maradt, ezt megpróbáltuk biciklivel letudni, de az elviselhetetlen hőség végül hazakényszerített a zuhany alá – egy kimaradt.

Az ősi angkori épületek közül - hasonlóan Baganhoz - csak a templomok maradtak meg, mivel minden más fából épült annak idején - még a királyi palota is, aminek ma már csak az alapjai láthatóak. Az épületek mintegy 600 év alatt épültek fel, ezalatt a khmer (kambodzsai) civilizáció három vallást is gyakorolt, hogy ebből odahagyjon kettőt, kétszer majdnem teljesen eltűnt és volt három tündöklése, mikor majdnem az egész DK-Ázsiát a hatalma alatt tartotta.

A hektikus történelemnek és a változatos isteneknek hála a templomok rendkívül sokfélék. A legelsők piramisszerűek, mint Baganban. Van egy korai piramis, aminek az egyik oldalát a későbbi korok khmerjei juszt is egy óriási fekvő Buddhává alakították, a jelenlegi rekonstrukciós koncepció egyszerre próbálja helyreállíttatni a templomot és a Buddhát is, én sem tudnék dönteni.

A középső periódusban bonyolult-folyosós-zegzugos kolostorokat építtettek. Az Angkor Wat is ezek közé tartozik. Itt a turisták tömött sorokban másznak fel a belső szentélybe, ahol istenigazából nincs is semmi. Az épületegyüttes hatalmas, szürke, rendíthetetlen. Grandiózus - nekünk tetszett. A kedvencünk azért messze nem ez volt, mindkettőnknek a szándékosan Lara Croftosra meghagyott két templom tetszett a legjobban. Ezek az épületek keszekuszák, tele beomlott átjárókkal, furcsa helyekről kinövő ötven-hatvan méter magas gigantikus fákkal. Az utolsó napon le is vontuk a következtetést, hogy az Angkor fele ennyire sem lenne jó, ha mondjuk Magyarországon volna, mert amitől valóban lenyűgöző, az a dzsungel. A templomok szépek, de a fák, a gyökerek és trópus enyészete, az az igazi.

A legutolsó időszakhoz köthető épületekhez egyetlen közös jellemző kapcsolható: a fej, ami a négy égtáj felé mosolyog szolidan minden egyes toronyról. Ezek a nyugodt mosolyú fejek is lenyűgözőek.

A sokféleségnek hála még a harmadik nap sem kellett Sárát noszogatni, hogy megnézzen újabb és újabb templomokat. Izzadtan, fáradtan, de törhetetlen lelkesedéssel néztük meg a templomok véget nem érő sorát mind a három napunkon. Szóval akár csak három napra jössz, akár megnézed Kambodzsa többi részét is, az Angkorban nem fogsz csalódni.

Siem Reap.

Angkor

Forgalom az Angkor Wat-on.

A négyezer sziget volt utolsó laoszi állomásunk, és már nagyon vágytunk Kambodzsába: a betegeskedés miatt nagyon elnyúlt a laoszi út, pedig egyikőnknek sem lesz kedvenc országa, az tuti. Amennyire nem koherens az előző mondat, annyira mehetnékünk volt. Az ideális az lett volna, ha az Angkorral kezdhetünk, aztán az ország középső részét és a tengerpartot útbaejtve eljutunk Phnom Penh-be, ahonnan majd a repülőnk felszáll majd Bangkok felé.

A kambodzsai útvonalhálózat és tömegközlekedés azonban nem ideális. Fel voltunk készülve tehát az izzadságos, ezer átszállásos buszútra az Angkorig. Legnagyobb meglepetésünkre a szigeten minden egyes utazási iroda öles betűkkel reklámozta, hogy direkt busz Siem Reapig. Ami még gyanúsabb volt, hogy nem dátumos helyjegyeket árultak, hanem úgynevezett „nyitott” jegyeket, amivel bármelyik nap indulhatsz. Reggel 8-kor indulsz, este 9-re ott is vagy. Minden gyanakvó kérdésünkre volt válasz, úgyhogy végül vettünk két jegyet.

A másnap során aztán gigantikus hullámokban tört ránk tettünk minden következménye. Már reggel hétkor a szigetről a buszig való eljutásnál éreztük, hogy valami nincs rendben. Ha az az embertömeg a parton mind Kambodzsába tart, akkor lehetséges, hogy nem jól működik ez a nyitott jegyrendszer. Kisebb harc alakult ki a helyekért – megjegyzem sok esélyed nincs, ha a szteroidtól hatalmas angol parasztgyerekek láncba állva egymás feje felett adogatják be a csónakba a csomagjaikat, de küzdöttünk, mint reggel hétkor a kombínón.

Végül valahogy mindenkit bepréseltek a rozzantabbnál rozzantabb ladikokba, és átjutottunk az irodáig. Itt valamilyen rejtélyes sorrendbe állítottak mindannyiunk (az a pletyka terjedt a tömegben, hogy a jegy színe számít, hát nem tudom), és mintegy másfél óra csomagpakolászás és rohangálás után ők is rájöttek, hogy bizony nem férünk fel mind a buszra. Minibusz került elő a semmiből, és így kétfelé szakadva elporoszkáltunk a határig.

Miután mindenki átjutott a határon (értsd mindenki kifizeti hivatalos vízumdíjat, illetve az egyéb dollárokat ide-oda a határőröknek mindenféle nevetséges indokokkal, mint „kiállítási vagy hőmérési díj”) egyértelművé vált, hogy az eddigi busz nem tart velünk, kéne egy új. Ráadásul kettő, mert az emberek egy része a fővárosba, a nagyobbik fele pedig Siem Reapbe tart, ami nem ugyanaz az útvonal.

Ott álltunk a puszta közepén, senki nem tudott semmit, a kambodzsai italárus lánnyok konstans visítoztak, hogy „háááálllóóó, something, something?”, a buszosnak gyanított fazon pedig vonogatta a vállát, hogy nem tudja, várjunk, majd jön egy busz még. Volt egy busz, amivel bepróbálkoztunk, de a mellette álldogáló amerikai srácok iszonyat gyűrőtten és elhaló hangon azt mondták, hogy ők negyven órája ülnek ezen, és ha jót akarunk, erre ne. Bármire, de erre ne.

A német nyugdíjasok tomboltak és telefonon kiabáltak az utazási irodával, akitől a jegyet vették, az angolok másnapos bambán álldogáltak az árnyékban, a franciák ijedten figyelték az eseményeket kívülállóként, Marci idegesen interjúvolta a kambodzsait, a lengyelek meg egy asztalnál söröztek és az egészre tettek magasról, mondván sör van, nagy bajuk nem lesz. Én fel-alá jártam, beszélgettem a különféle nemzetekkel és igyekeztem megtalálni a megfelelő viselkedésformát.

Végül úgy döntöttünk, a németek fogják itt kikaparni a gesztenyét, ezért árgus szemmel figyeltem minden lépésük, és mikor mozdulni látszottak, lecsaptam: hova, miért? Mondták, hogy szálljunk fel a fővárosba tartó buszra, állítólag kerítenek majd hozzá csatlakozást Siep Reap felé. Nemzetközi kapcsolataim beértek, a franciák és a lengyelek már tőlem kérdezték a hovamiértet, mikor Marcival felszállni igyekeztünk a buszra.

Elindult a kaszkád, mindenki megpróbált felpréselődni a buszra, ahova persze nem megint nem fértünk fel. A lengyelek visszatértek a sörükhöz, a buszra feljutottak egy ideig mogorván őrizték a helyüket, de aztán mi is lekényszerültünk az iszonyatosa forróság miatt. Végül újabb egy órás várakozás után megérkezett egy újabb busz, felszedte a maradékot, és elindultunk együtt. Húsz perc után, mikor a lelkünk a helyére került, hogy MEGYÜNK, egyszer csak megálltunk, 180 fokot fordultunk, és elindultunk visszafelé német barátnőnk velőtrázó üvöltésével kísérve: „Hova a halálba megyünk már megint??”

A másik busz lerobbant, a pótkerék nálunk, mentünk megmenteni. Újabb félóra álldogálás után végre elindultunk ténylegesen. Az elkövetkezendő órákban a buszos pasiból egyszerűen lehetetlen volt információt kiszedni, még 6/5/4 stb. óra van hátra Phnom Penh-ig, mondta vigyorogva, és onnantól kezdve hallgatott, mint a csuka. Mi eldöntöttük, hogy a magukhoz tért angolok izmos vezetőjével az oldalunkon lehetetlen nem eljutnunk az Angkorig, úgyhogy derűsen üldögéltünk, és néztük az angol nyakán egyre nagyobbra dagadó ereket.

Végül valamikor este tízkor (tehát ugye egy órája Siem Reapban...) egyszer csak megállt a busz, letereltek minket, és azt mondták: itt ez a másik busz, ez visz titeket Siem Reapbe, van rajta 50 hely, ti vagytok 58-an, hajrá. A tömeg egy emberként mozdult a buszra az álmosság miatt nem túl jó reakiciódővel. Viszonylag elöl állva a sorban egy izraeli és egy holland lánnyal megállítottuk, hogy mennyire jó párban utazni és munkát megosztani - míg a fiúk a csomagot, te az ülőhelyed intézed. Az izraelivel egységfrontot alkotva hátranyomultunk a busz hátuljába, ahol egy kölyökfejű angol épp tíz széket próbált egyedül lefoglalni a haverjainak.

Ez már nem az udvariaskodás órája volt, egyszerűen csak rámeredtünk és lassan minden egyes szót kiartikulálva megkérdeztük: ugye ezt most nem gondolod komolyan? Oké, oké, mondta belátón, és felszabadította nekünk az utolsó sort, amit azon nyomban el is foglaltunk. A rároskadtunk talán kifejezőbb.

Hajnali kettőkor érkeztünk meg Siem Reapbe, ahol elvágtattunk az előre lefoglalt hotelszobánkig, út közben biztosítva  a kedves riksást, hogy a földrajztanára nem mondott igazat, a Balatonon nem fürdőgatyában glasszálnak a rendőrök.