Bangkok, a király születésnapján.
2010. december 16. 11:21
Luxus éjszakai busz a thai tengerparta
A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.
Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.
A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.
Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.
Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.
Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.
Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.
A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.
A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.
Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.
A Thaifölddel való megismerkedésre körülbelül három hetünk van, egyszer Mianmar előtt másfél, egyszer utána. Az első tíz napot Délen terveztük tölteni, ami gyakorlatilag szigeteket és tengerpartozást jelent.Be kell vallanunk, hogy ezt nem előzte meg mély kutatómunka és utánaolvasás, de a Ko Lanta sziget mellett döntöttünk. Ehhez először is egy Krabi nevű tengerparti városkába kellett eljutni a thai félsziget nyugati (andamán) oldalán.
A turistabuszokon manapság aggasztó mennyiségű lopás történik, így állami busszal akartunk lejutni Krabiig. A Bangkok Délt kiszolgáló buszállomásáról este hétkor indult meglepően borsos árú (több mint hatezer Ft egy jegy) éjszakai buszunk. Az állomás szürreális keveréke volt egy kínai piacnak, egy pláza ételszintjének és egy hagyományos buszállomásnak.
Az elvileg 12 órás útra tapasztalt és professzionális utazóként megfelelő mennyiségű élelemmel és itallal készültünk. Ásványvíz, fánk, kóla, az utazás móka. A majdnem száz platform közül némi küzdelem után megtaláltunk a sajátunk (a 71-est, kis kíváncsiak), ahol kiderült, mindig két busz indul öt perc különbséggel ugyanoda: a luxus busz a gazdagoknak (és azoknak, akiket a kasszában elfelejtenek tájékoztatni, hogy kétféléből lehet választani, és ezt vetetik meg velük) (sajnos ezek ugyanazok az emberek, akik nem képesek alaposan elolvasni az útikönyvet, ami említi a szóbanforgó tényt) illetve a béna busz öt perccel utána.
Akaratlanul váltott vip utunk valóban öt csillagosnak bizonyult. Míg Marci morgott a pénzkidobás miatt, én gyermeki lelkesedéssel vetettem bele magam a busz felfedezésébe. Egy repülőgép business osztályához lehetne hasonlítania körülményeket: egyenruhás kiszolgálólány, tökéletesen hátradönthető, álomkényelmes szék, elegendő lábtér, Nintendo játékok, nézhető – mondjuk thai nyelvű - filmek, hallgatható zenék.
Játszottunk a bugyutábbnál bugyutább játékokkal, néztem egy kis királydrámát thai-ul és hallgattunk thai együtteseket is. Épp egészen jól szórakoztunk a Potato és a Big Ass nevű formációk slágerein, mikor a „stewardess” meghozta a vacsoránk. Mi a fenének vettünk mi kaját, futott át rajtam a gondolat, nem baj, jó lesz desszertnek, nyugtattam meg magam.
Aztán újabb és újabb röhögőgörcsöt kaptunk szegény felszolgáló lányka ijedt értetlenségére: először fánkot hozott, majd vízzel tért vissza, koronaként pedig mindenkinek kiosztotta a saját pepsijét. Még nevetgéltünk egy darabig, hogy sikerült centire megvásárolnunk a menüt, aztán beletörődtünk a vereségbe, és csendben elmajszoltuk összes fánkot.
A buszút buckamentes és gyors volt, hajnali hatkor liftzenére ébredtünk: megérkeztünk Krabiba. Érdeklődve szemléltük az ablakon át, ahogy egy idegen thai fickó egy utazási iroda felé cipeli a táskáinkat. Olyan száz méterre álltunk a végállomástól, de minden turistát leszállítottak, és betereltek az offiszba. Mit volt mit tenni, félálomban mentünk minden értékünk után, be az oroszlán barlangjába.
A buszon megismert, végtelenül szimpatikus, idősebb angol párral szövetkezve leboltoltam egy igazságtalanul drága transzportot Ko Lantára, feltoltam rá a felelősségteljesen a cuccokon alvó Marcit a minibuszra, és ezzel gyakorlatilag kimerítve minden erőtartalékomat, elaludtam a hátsó ülésen. Ko Lantán ébredtünk, de ez már egy másik poszt dolga lesz.
Arról még vitázunk, hogy visszafelé a luxus vagy a csövi változattal menjünk-e, de abban egyetértünk, hogy soha többé nem eszünk fánkot.
2010. december 15. 11:14
A thai király születésnapján
A király születésnapja thai-oknak olyan, mint nekünk augusztus huszadika, csak ebben talán több a lélek, mint a cirkusz. Tűzijáték, tömeg, pénzszórás és strandokról árusított hülye élelmiszerek persze itt is vannak, de egy icipicit tényleg ünnepszag van. Nekünk őscinikus magyaroknak megdöbbentő volt, hogy az emberek kétharmadán nemre és korra való tekintet nélkül az ünnep alkalmából készült rózsaszínű póló van a király jelképével. Azt írta az útikönyv, hogy a thai nép egyszerűen csak szereti a királyát, és aznap este nekünk is így tűnt: jó vagy rossz, de tényleg kritika nélkül szeretik.
Mi kicsit megkésve, de annál kíváncsibban csapódtunk a vonuló pink thai-okhoz. Kitódultunk az egyik soksávos lezárt főútra, ahol hamar az események sűrűjébe keveredtünk. Én esztelenül fotóztam, Marci nézelődött, a thai-ok izgatottan készülődtek. Volt egy-két kisebb tűzijáték is, de az igazi nagy szám egyértelműen a lampioneregetés volt.
Ingyen osztogatták a vékony kis fémdrótra feszített papírbúrából és egy egy kis éghető toastkenyérből (igaziból valami éghetőbe áztatott szövet) álló lampionokat, eleinte csak figyeltük és fotóztuk, ahogy lelkesen gyújtogatják és ha kellőképp feltöltődtek meleg levegővel elengedik őket, aztán nekünk is a kezünkbe nyomtak egyet. Boldogan eregettük a sajátunk, ekkor fotózott le egy hivatásos thai fotós, itt a kép, 'sajnos-hála ég' ezerszer szebb a mieinknél. Dobjatok össze nekünk egy még jobb fotógépre, ígérem, akkor kaptok majd ilyen csúcs minőségű fotókat.
Légballont eregetni csuda jó móka, de amikor ezer meg ezer világító lampion lebeg feletted, amerre csak a szem ellát, akkor érik csak be az élmény. Elképesztően szép volt. Sajnos a fotóink tényleg nem tudják visszaadni tökéletesen, amit láttunk, de minden fotós tudásunkat beleadtuk, hogy legalább megközelítsék.
A tűzijáték is szép, de ez nekünk jobban tetszett. Arról nem is beszélve, hogy személyesebb és olcsóbb is. Ha nem lenne nagyon tűzveszélyes, azt mondanánk, LAMPIONEREGETÉST AUGUSZTUS HUSZADIKÁN!
A királyuk születésnapja thai-oknak olyan, mint nekünk augusztus huszadika, csak ebben talán több a lélek, mint a cirkusz. Tűzijáték, tömeg, pénzszórás és strandokról árusított hülye élelmiszerek persze itt is vannak, de egy icipicit tényleg ünnepszag van. Nekünk őscinikus magyaroknak megdöbbentő volt, hogy az emberek kétharmadán nemre és korra való tekintet nélkül az ünnep alkalmából készült rózsaszínű póló van a király jelképével. Azt írta az útikönyv, hogy a thai nép szereti a királyát, de aznap este óta komolyan hisszük: jó vagy rossz, de tényleg egyszerűen csak szeretik - kritika nélkül.
Mi kicsit megkésve, de annál kíváncsibban csapódtunk a vonuló pink thai-okhoz. Kitódultunk az egyik soksávos lezárt főútra, ahol hamar az események sűrűjébe keveredtünk. Én esztelenül fotóztam, Marci nézelődött, a thai-ok izgatottan készülődtek. Volt egy-két kisebb tűzijáték is, de az igazi nagy szám egyértelműen a lampioneregetés volt.
Ingyen osztogatták a vékony kis fémdrótra feszített papírbúrából és egy egy kis éghető toastkenyérből
(igaziból valami éghetőbe áztatott szövet) álló lampionokat, eleinte csak figyeltük és fotóztuk, ahogy lelkesen gyújtogatják, és ha kellőképp feltöltődtek meleg levegővel elengedik őket, aztán nekünk is a kezünkbe nyomtak egyet. Boldogan eregettük a sajátunk, ekkor fotózott le egy hivatásos thai fotós, itt a kép, 'sajnos-hála ég' ezerszer szebb a mieinknél. Dobjatok össze nekünk egy még jobb fotógépre, ígérem, akkor kaptok majd ilyen csúcs minőségű fotókat.
Légballont eregetni csuda jó móka, de amikor ezer meg ezer világító lampion lebeg feletted, amerre csak a szem ellát, akkor érik csak be az élmény. Elképesztően szép volt. Sajnos a fotóink tényleg nem tudják visszaadni tökéletesen, amit láttunk, de minden fotós tudásunkat beleadtuk, hogy legalább megközelítsék.
A tűzijáték is szép, de ez nekünk jobban tetszett. Arról nem is beszélve, hogy személyesebb és olcsóbb is. Ha nem lenne nagyon tűzveszélyes, azt mondanánk, LAMPIONEREGETÉST AUGUSZTUS HUSZADIKÁN!
2010. december 14. 11:54
dec14
Bangkok, Jim Thompson, egy amerikai selyemkereskedő házának kertjében egy akváriumban. Huh.
2010. december 14. 09:59
Bangkok csónakkal és égimetróval
Miután végre visszanyertem a szabadságomat, és el tudtam hagyni a hotelszobát, elindultunk felfedezni a várost. A király születésnapja közeledtével a teljes palotanegyed el volt zárva a turisták elől, úgyhogy nem tudtuk a nyilvánvalóval kezdeni.
Nagy szerencse, hogy Bangkokban nagyon jól működő és kelet-európainak csúcsmodern tömegközlekedés van, úgyhogy, ha épp csak MENTÜNK valahova, az is élményszámba ment. Az én kedvencem a folyón le-föl közlekedő hajó. Kényelmesen és dugómentesen lehet hajókázni a paloták, templomok és felhőkarcolók között hömpölygő folyón. A - legalábbis pesti – közérthetőség kedvéért: mintha az 1-es villamos a Dunán járna. Még egyszer, de nem utoljára: BKV-T A DUNÁRA!
A szárazföldön az úgynevezett skytrain a módi, ami valljuk be, teljesen futurisztikus egy magyar embernek. Ez egy felüljárón közlekedő (többvonalas), szabad ég alatti metró. Vadiúj, tiszta, gondosan kitáblázott, és a lógást a minimumra szorító rendszerben működik. Ilyen egyszerűen és átláthatóan működő metró jegyrendszerhez még nem volt szerencsénk. Éljenek az újra felhasznált jegyek!
Vannak kevésbé izgalmas, elvétve légkondis buszok is, ezek a víz- és felhőkarcolószegény városrészeken járnak. A legritkább esetben vannak angolul feliratozva, a thai-ok közül pedig kevesen beszélnek érthetően angolul, úgyhogy buszozni kicsit nagyobb kihívás, de aki értelmes, annak van úgyis útikönyve busztérképpel, mi Thaiföldet megspóroltuk.
Bangkok valódi nagyváros, tehát mindent európai szükségletünk itt kellett kielégítenünk, minden hiányunk itt kellett pótolnunk a közelgő Mianmar, Laosz és Kambodzsa előtt. Jó sok időnk ment el a szükséges kozmetikumok (nem, nem alapozó, például fogkrém és naptej) és fényképezőgép alkatrészek beszerzésére, némi ruhatárfrissítésre és pláne az oly rég keresett bikini megvásárlására. Gondolom, sem férfinak, sem nőnek nem kell bizonygatnom, ebből nem az elsőt vettük meg.
A készletfeltöltés miatt lényegében egy napunk maradt érdemi városnézésre. A Jim Thompson-ház mellett döntöttünk, ami egyike Bangkok kevéske nem vallási és vásárlási látványosságainak. Jim barátunk egy amerikai katona volt, aki Thaiföldön csinálta meg a szerencséjét. A világháború után felvirágoztatta a thai selyemkereskedelmet, majd az így összeszedett pénzből építtetett egy hagyományos thai stílusú rezidenciát Bangkok külvárosában. Lelkes és jó ízléssel megáldott műgyűjtőként délkelet-ázsiai műtárgyak garmadáját vásárolta össze. Jim haláláról nem sokat tudni: egy malajziai nyaralásán soha nem tért vissza szokásos reggeli sétájáról. Sokféle elmélet létezik a széttépték a vadállatoktól a szándékos eltűnésig, de igazából nem lehet tudni, mi történt. Ma a teljes gyűjteménye a szobákban és a kertben van kiállítva: karbantartott és ízléses múzeum működik itt negyedóránként ingyen idegenvezetéssel.
A házak köré azóta felhőkarcolók épültek, egy kontrasztos múltidőbe váltasz jegyet. Az épületek fából készültek, egy kis kertet zárnak közre, ahol aprólékos műgonddal megtervezett girbe-gurba utacskák vezetnek ide-oda az óriási szobanövények és színes halakkal benépesített kőmedencék között. A legfeltűnőbb és minket legjobban megfogó a kert és a ház erős szimbiózisa volt. Nincs éles határ a kettő között, az örökös jóidő megengedi, hogy csak akkor zárd ki a belső térből a külsőt, ha nagyon muszáj.
Hatalmas szerencsénkre épp ittlétünkkor ünnepelték a király születésnapját. Egész Bangkok díszbe öltözött, nagyszabású ünnepségek voltak városszerte, estére pedig közös lampioneregetést ígértek. Ott voltunk a bulin, küldtünk az égbe miniléghajót és tapsoltunk együtt az őszintén lelkes helyiekkel, nemsokára elmeséljük részletesen.
Miután végre visszanyertem a szabadságomat, és el tudtam hagyni a hotelszobát, elindultunk felfedezni a várost. A király születésnapja közeledtével a teljes palotanegyed el volt zárva a turisták elől, úgyhogy nem tudtuk a nyilvánvalóval kezdeni.
Nagy szerencse, hogy Bangkokban nagyon jól működő és kelet-európainak csúcsmodern tömegközlekedés van, úgyhogy, ha épp csak MENTÜNK valahova, az is élményszámba ment. Az én kedvencem a folyón le-föl közlekedő hajó. Kényelmesen és dugómentesen lehet hajókázni a paloták, templomok és felhőkarcolók között hömpölygő folyón. A - legalábbis pesti – közérthetőség kedvéért: mintha az 1-es villamos a Dunán járna. Még egyszer, de nem utoljára: BKV-T A DUNÁRA!
A szárazföldön az úgynevezett skytrain a módi, ami valljuk be, teljesen futurisztikus egy magyar embernek. Ez egy felüljárón közlekedő (többvonalas), szabad ég alatti metró. Vadiúj, tiszta, gondosan kitáblázott, és a lógást a minimumra szorító rendszerben működik. Ilyen egyszerűen és átláthatóan működő metró jegyrendszerhez még nem volt szerencsénk. Éljenek az újra felhasznált jegyek!
Vannak kevésbé izgalmas, elvétve légkondis buszok is, ezek a víz- és felhőkarcolószegény városrészeken járnak. A legritkább esetben vannak angolul feliratozva, a thai-ok közül pedig kevesen beszélnek érthetően angolul, úgyhogy buszozni kicsit nagyobb kihívás, de aki értelmes, annak van úgyis útikönyve busztérképpel, mi Thaiföldet megspóroltuk.
Bangkok valódi nagyváros, tehát mindent európai szükségletünk itt kellett kielégítenünk, minden hiányunk itt kellett pótolnunk a közelgő Mianmar, Laosz és Kambodzsa előtt. Jó sok időnk ment el a szükséges kozmetikumok (nem, nem alapozó, például fogkrém és naptej) és fényképezőgép alkatrészek beszerzésére, némi ruhatárfrissítésre és pláne az oly rég keresett bikini megvásárlására. Gondolom, sem férfinak, sem nőnek nem kell bizonygatnom, ebből nem az elsőt vettük meg.
A készletfeltöltés miatt lényegében egy napunk maradt érdemi városnézésre. A Jim Thompson-ház mellett döntöttünk, ami egyike Bangkok kevéske nem vallási és vásárlási látványosságainak. Jim barátunk egy amerikai katona volt, aki Thaiföldön csinálta meg a szerencséjét. A világháború után felvirágoztatta a thai selyemkereskedelmet, majd az így összeszedett pénzből építtetett egy hagyományos thai stílusú rezidenciát Bangkok külvárosában. Lelkes és jó ízléssel megáldott műgyűjtőként délkelet-ázsiai műtárgyak garmadáját vásárolta össze. Jim haláláról nem sokat tudni: egy malajziai nyaralásán soha nem tért vissza szokásos reggeli sétájáról. Sokféle elmélet létezik a széttépték a vadállatoktól a szándékos eltűnésig, de igazából nem lehet tudni, mi történt. Ma a teljes gyűjteménye a szobákban és a kertben van kiállítva: karbantartott és ízléses múzeum működik itt negyedóránként ingyen idegenvezetéssel.
A házak köré azóta felhőkarcolók épültek, egy kontrasztos múltidőbe váltasz jegyet. Az épületek fából készültek, egy kis kertet zárnak közre, ahol aprólékos műgonddal megtervezett girbe-gurba utacskák vezetnek ide-oda az óriási szobanövények és színes halakkal benépesített kőmedencék között. A legfeltűnőbb és minket legjobban megfogó a kert és a ház erős szimbiózisa volt. Nincs éles határ a kettő között, az örökös jóidő megengedi, hogy csak akkor zárd ki a belső térből a külsőt, ha nagyon muszáj.
Hatalmas szerencsénkre épp ittlétünkkor ünnepelték a király születésnapját. Egész Bangkok díszbe öltözött, nagyszabású ünnepségek voltak városszerte, estére pedig közös lampioneregetést ígértek. Ott voltunk a bulin, küldtünk az égbe miniléghajót és tapsoltunk együtt az őszintén lelkes helyiekkel, nemsokára elmeséljük részletesen.
2010. december 12. 10:58
High tech és pagoda: Bangkok
Mindenkinek legalább egy ismerőse volt már nyaralni Thaiföldön, mindenki hallott már sztorikat a gyönyörű tengerpartokról, a kedves thai-okról, a ping-pong show-król, nem beszélve a híresen gyönyörű nőkről. Mi is. Tehát van egy elég erős kép az országról az emberben, de valahogy a főváros kívül esik ezen. Nem egy modern metropolisz képe vetül eléd, ha Bangkokra gondolsz, legalábbis mi nem így képzeltük. Vannak „ázsiai” részek persze, de lényegében ez egy nyüzsgő nagyváros felhőkarcolókkal, Budapestet bőven felülmúló tömegközlekedéssel, hatalmas turistagettóval és gigantikus plázanegyeddel. Még nem merültünk el benne igazán mélyen, de egyelőre érdekes és nagyon élhető városnak tűnik.
Már a bangkoki reptérről a városba tartó buszon éreztem valami ámulatot, de ez akkor sehogy sem fért össze a fáradtsággal. Miután kialudtuk magunkat, átadhattam magam az őszinte rajongásnak, amit olyan sok nyugati turista él meg Bangkokban, és ami miatt olyan sokan telepednek le itt végleg. Bangkok végtelenül izgalmas város: a Nyugat fejlettsége és hatékonysága keveredik Ázsia sokféleségével és forgatagával.
Nemsokára Mianmarba megyünk, ezért megérkezésünk másnapján elrohantunk a mianmari nagykövetségre, hogy idejében megszerezzük a vízumunk. Mikor máskor, mint a sorban álláskor kiderült: Marci megbetegszik. Itt kezdődött utazásunk első 'a férfi nagyon beteg, a nő áldozattal ápol' mindenkinek ismerős fejezete. Szegény összeszedett valami gonosz baktériumot, ami olyan ramazurit csapott az emésztőrendszerében, hogy felülni se tudott wc-re szaladás nélkül.
Alapos és kitartó kórokozóként fittyet hányt a széntabletta és a paracetamol nagyobb adagjaira is, úgyhogy utolsó erőtlen kísérletként, hogy elkerüljük az antibiotikum szedését, bevettem magam egy patikába, hogy ide egy hasfogó csodagyógyszert gyorsan. Ázsia modern orvostudománya azonban nem idegenkedik az antibiotikum használatától, még ki sem tudtam mondani a hasmenés szót, a thai leányzó keze már a polcon kutatott az antibiotikum után. (Recept, mi? Hahaha.)
Di ti tám ödé, di án mong, án ining, mondta nekem hadarva, ő nem ér rá erre egész nap, ugye. Sorry?, kérdeztem én kedvesen és alázatosan, érezve a gyűlöletet. Di ti tám ödé, di án mong, án ining, ismételte el újra mérgesen, minden arcizmával azt kommunikálva, hogy nincs ideje egy gyengeelméjűvel társalogni, adjam oda a pénzt, és ha akarom, vegyem be mind egyszerre, neki aztán édes mindegy. Once again, please, mondtam én még kedvesebben, minden metakommunikációmmal azt üzenve, hogy minden az én hibám, hiszen az én angolomat választja el egy hajszál a kínaitól, és egy életem-egy halálom, én tényleg beadom mindet a Marcinak egyszerre, ha most sem sikerül, de adjon még egy esélyt.
Megszánt, és elszótagolta nekem a használati utasítást még egyszer, úgyhogy végül ki tudtam bogozni: this three times a day, this one morning, one evening (ez háromszor egy nap, ez egyet reggel, egyet este). Megvilágosodva és boldogan felmarkoltam a gyógyszereket, és hazamenekültem, hogy kikúráljam Marcit a rákfenéből.
Az elkövetkező három napban aztán nem volt sok dolgom. Minden türelmemre szükségem volt, de az összes háborús dokumentumfilmet végignéztem egy szó nélkül a különböző tévécsatornákon; megpróbáltam minél többféle „ehető” ételt felhajtani a 7/11-ben (LINK); igyekeztem elhitetni Marcival, hogy nem fog meghalni.
A betegség mélypontján éltük meg az utunk eddigi leghosszabb külön eltöltött idejét. Az „expressz” kiállított vízumunkért muszáj volt elmennem, úgyhogy magára hagytam Marcit kétnapi hideg élelemmel, vízzel és a keze ügyében a gyógyszereivel. Először voltam egyedül ilyen hosszan Ázsiában, de Bangkok turistabarát hely, esélyem sem volt eltévedni. A rendkívül komplex út (hajó, metró, gyaloglás) mintegy két órát vett igénybe, de egy kiadós sorban állás után büszkén és elégedetten siettem haza az útlevelet lengetve.
Marci idővel sikeresen meggyógyult, és nekiálltunk várost nézni, hamarosan mesélünk. Nagy mázlinkra most van a thai király születésnapja, az ezt ünneplő fesztiválról beszél mindenki, kíváncsian várjuk azt is.
Mindenkinek legalább egy ismerőse volt már nyaralni Thaiföldön, mindenki hallott már sztorikat a gyönyörű tengerpartokról, a kedves thai-okról, a ping-pong show-król, nem beszélve a híresen gyönyörű nőkről. Mi is. Tehát van egy elég erős kép az országról az emberben, de valahogy a főváros kívül esik ezen. Nem egy modern metropolisz képe vetül eléd, ha Bangkokra gondolsz, legalábbis mi nem így képzeltük. Vannak „ázsiai” részek persze
, de lényegében ez egy nyüzsgő nagyváros felhőkarcolókkal, Budapestet bőven felülmúló tömegközlekedéssel, hatalmas turistagettóval és gigantikus plázanegyeddel. Még nem merültünk el benne igazán mélyen, de egyelőre érdekes és nagyon élhető városnak tűnik.
Már a bangkoki reptérről a városba tartó buszon éreztem valami ámulatot, de ez akkor sehogy sem fért össze a fáradtsággal. Miután kialudtuk magunkat, átadhattam magam az őszinte rajongásnak, amit olyan sok nyugati turista él meg Bangkokban, és ami miatt olyan sokan telepednek le itt végleg. Bangkok végtelenül izgalmas város: a Nyugat fejlettsége és hatékonysága keveredik Ázsia sokféleségével és forgatagával.
Nemsokára Mianmarba megyünk, ezért megérkezésünk másnapján elrohantunk a mianmari nagykövetségre, hogy idejében megszerezzük a vízumunk. Mikor máskor, mint a sorban álláskor kiderült: Marci megbetegszik. Itt kezdődött utazásunk első 'a férfi nagyon beteg, a nő áldozattal ápol' mindenkinek ismerős fejezete. Szegény összeszedett valami gonosz baktériumot, ami olyan ramazurit csapott az emésztőrendszerében, hogy felülni se tudott wc-re szaladás nélkül.
Alapos és kitartó kórokozóként fittyet hányt a széntabletta és a paracetamol nagyobb adagjaira is, úgyhogy utolsó erőtlen kísérletként, hogy elkerüljük az antibiotikum szedését, bevettem magam egy patikába, hogy ide egy hasfogó csodagyógyszert gyorsan. Ázsia modern orvostudománya azonban nem idegenkedik az antibiotikum használatától, még ki sem tudtam mondani a hasmenés szót, a thai leányzó keze már a polcon kutatott az antibiotikum után. (Recept, mi? Hahaha.)
Di ti tám ödé, di án mong, án ining, mondta nekem hadarva, ő nem ér rá erre egész nap, ugye. Sorry?, kérdeztem én kedvesen és alázatosan, érezve a gyűlöletet. Di ti tám ödé, di án mong, án ining, ismételte el újra mérgesen, minden arcizmával azt kommunikálva, hogy nincs ideje egy gyengeelméjűvel társalogni, adjam oda a pénzt, és ha akarom, vegyem be mind egyszerre, neki aztán édes mindegy. Once again, please, mondtam én még kedvesebben, minden metakommunikációmmal azt üzenve, hogy minden az én hibám, hiszen az én angolomat választja el egy hajszál a kínaitól, és egy életem-egy halálom, én tényleg beadom mindet a Marcinak egyszerre, ha most sem sikerül, de adjon még egy esélyt.
Megszánt, és elszótagolta nekem a használati utasítást még egyszer, úgyhogy végül ki tudtam bogozni: this three times a day, this one morning, one evening (ez háromszor egy nap, ez egyet reggel, egyet este). Megvilágosodva és boldogan felmarkoltam a gyógyszereket, és hazamenekültem, hogy kikúráljam Marcit a rákfenéből.
Az elkövetkező három napban aztán nem volt sok dolgom. Minden türelmemre szükségem volt, de az összes háborús dokumentumfilmet végignéztem egy szó nélkül a különböző tévécsatornákon; megpróbáltam minél többféle „ehető” ételt felhajtani a 7/11-ben; igyekeztem elhitetni Marcival, hogy nem fog meghalni.
A betegség mélypontján éltük meg az utunk eddigi leghosszabb külön eltöltött idejét. Az „expressz” kiállított vízumunkért muszáj volt elmennem, úgyhogy magára hagytam Marcit kétnapi hideg élelemmel, vízzel és a keze ügyében a gyógyszereivel. Először voltam egyedül ilyen hosszan Ázsiában, de Bangkok turistabarát hely, esélyem sem volt eltévedni. A rendkívül komplex út (hajó, metró, gyaloglás) mintegy két órát vett igénybe, de egy kiadós sorban állás után büszkén és elégedetten siettem haza az útlevelet lengetve.
Marci idővel sikeresen meggyógyult, és nekiálltunk várost nézni, hamarosan mesélünk. Nagy mázlinkra most van a thai király születésnapja, az ezt ünneplő fesztiválról beszél mindenki, kíváncsian várjuk azt is.
2010. december 11. 11:31
dec11
Bangkok: az utcán rengeteg stand van rengetegféle étellel, a kislány épp kis tojásokat süt, de nagyon.
Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu
Utolsó kommentek