A biztonsági őr sziesztája című kép. Hue, Vietnám
2011. június 10. 17:29
jún10
Kiszolgált "szobor" műanyagból egy műemlék elhagyatottabb részén. Hue, Vietnám
2011. június 04. 17:44
Ho Chi Minh City: jobb, mint hinnéd
A phu quoc-i nagy pihenésünk után kipihenten és újult erővel vágtunk neki Vietnámnak. A szigeten lévő szállodánktól megkaptuk egy saigoni motel címét, ami jó választásnak bizonyult: tiszta és olcsó volt, az ott dolgozók pedig nagyon kedvesek voltak. Ekkor persze még nem tudtuk, hogy Vietnámban ez majd minden szállásra igaz.
Saigon (mai nevén Ho Chi Minh City) már a Khmer Kambodzsa fénykorában is fontos kikötő volt, később a területet meghódító vietnámiak itt alakították ki a hatalmi központjukat. A franciák 1859-ben vették át a hatalmat, és Saigont tették meg az egész Francia Indokína központjának.
A város a franciák alatt nőtt nagyvárossá, itt koncentrálódott a tengeri kereskedelem, innen kormányozták az Indokínai-félsziget nagy részét – es a mai Laosz, Vietnám, Kambodzsa. A II. Világháború és Vietnám kettészakadása után a város a nyugatbarát, de autokrata Ngo Dinh Diem rezsimének központja lett, míg el nem esett az észak-vietnámiak ellen 1975 április 30-án.
Az utóbbi dátum tehát Vietnám újraegyesítésének napja, egyben nemzeti ünnep. Szerencsénk volt itt részt vennünk a szocialista Magyarország zászlólengetős, éneklős-felvonulós május elsejéihez megszólalásig hasonló ünnepségen.
Voltak kartonpapírból készült, füstölő gyárkémények, munkás-paraszt összefogás, dicsőséges Viet Kongok és persze a jó öreg Ho Chi Minh - minden mennyiségben vörös háttérrel, arany keretben.
Saigontól sokan óva intett minket minden utazó a forgalom és a szmog miatt, és megérkezésünkkor még a hoteles lányok is kiemelték, hogy minden félvállra vett táskát elrabolnak a városban garázdálkodó motoros táskatolvajok.
A táskát saigoni mód átvetettük magunkon a recepciósok mérhetetlen megnyugvására, és nekivátunk a városnak. Semmivel nem volt nagy bajunk, az óriási hőség viszonylag elviselhető Saigonban, mert óriási fasorok szelik keresztül-kasul a belvárost, úgyhogy kellemesen lehet sétálni.
A városban tényleg irgalmatlan mennyiségű robogós közlekedik, a nagyobb autók régóta ki vannak tiltva a belvárosból nappal, hogy ne okozzanak dugót. A motoros tömeg közepes tempóban és teljesen kaotikusan robog, a zebrák ritkák, az utakon egy stabil tempót felvéve és egyenletesen haladva lehet gyalogosan átkelni, a motorosok csípőből kalkulálják, hogy elölről vagy hátulról kerüljenek-e meg, ha nem szaladsz, nemesik bántódásod.
Második nap átestünk a kötelező háborús múzeumon, aminek legfontosabb küldetése, hogy tudatosítsa az összes erre járó amerikaiban, hogy országuk durva háborús bűnöket követett el, és ezért a mai napig nem vállalt felelősséget. Eredetileg a dzsungel kiirtásának céljából szétpermetezett „Agent Orange” azaz dioxin félelmetes fizikai torzulásokat okozott az ott élő ártalmatlan civil lakosságban.
Erősen mutagén hatása miatt a sokadik generációs utódok sincsenek biztonságban. Az amerikai állam már vesztett el pert vietnámi veteránokkal szemben, akik szintén megfertőződtek, mikor a szert szállították vagy permetezték a repülőből, de a vietnámi áldozatokkal soha nem foglalkoztak.
Megrázó történetek leépülő exkatonák és civilek százairól, sokkoló fotók szinte felismerhetetlenné torzult gyerekekről, felnőttekről és formalinban megőrzött degenerált csecsemők.
Más múzeumokban nem jártunk, nincs is különösebben érdekes egy sem. Nagyrészt sétálgattunk, jókat ettünk - pl. az út talán legjobb olasz ételeit és francia süteményeit. Saigonban ugyanis rengeteg letelepedett külföldi él, akik közül sokan üzemeltetnek éttermet, ezeknek a színvonala messze fölötte van a dk-ázsiai átlagnak.
2011. máj 31. 14:49
Phu Quoc: Vietnám legszebb szigete
Szingapúr egyszerű volt és kényelmes, de amire igazán epekedtünk, az a tengerpart édes magánya, nyugtató tengerzúgása és nagy tengeri herkentyű vacsorái voltak.
El is repültünk Ho Chi minh citybe, Vietnám legnagyobb városába, ahol azon nyomban átszálltunk egy Phu Quoc-ra tartó járatra. Az „azon nyomban” azért túlzás, de az út alatt annyira megváltozott az időérzékünk, annyival könnyebben ütjük el a semmivel a régen olyan lassan telő időt, hogy négy órát üldögélni a reptér csodás kis éttermében szinte pár percnek tűnt.
Phu Quoc-on aztán már várt a megrendelt taxi, ami tízperc alatt a szállásig repített bennünket. Ezúttal semmit nem bíztunk semmit a véletlenre két okból: az internet hangos tőle, hogy a sziget annyira népszerű, hogy könnyen szállás nélkül maradhatsz, ha csak úgy megérkezel, másfelől semmi kedvünk nem volt hotelről hotelről járva szobákat lesegetni és árakról alkudozni. Van amikor csípőből kiráz egy ilyet az ember, de ez nem az a szituáció volt.
A szállásunk (Paris Beach Resort, ha valaki esetlegVietnámban üdülne) jóval olcsóbb volt, mint a többi hasonló kategóriájú hotel szigeten, mivel egy hatalmas vihar két hónappal ezelőtt elmosta a hozzá tartozó partszakaszt és az étterem frontját is, úgyhogy éppen építkeztek.
Hála égnek, az egész napos kopácsolás és fel-alá mászkáló munkások miatt nem volt pofájuk a közvetlenül a tengerparton fekvő, csodálatosan berendezett (alapvetően nászutasoknak szánt) kis házikóért hatezer Ft-nál többet kérni per éjszaka. Minket meg nem zavartak a zajok, DK-Ázsiában ha valamit megtanulsz, az a zajok és a kellemetlen körülmények tökéletes kizárása.
Tíznapos bambulást és alapos feltöltődést terveztünk itt. Ehhez képest az első esténken az egyik tengerparti étteremben koktélszürcsölgetés közben összeakadtunk egy párral: a magyar Vali és a holland Robin az előnászútjukon voltak itt, és lelkesen motorozni hívtak minket másnapra felfedezni a sziget rejtett strandjait és vízeséseit. Nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és igent mondtunk.
Innentől két teljes napot töltöttünk együtt motorozással, úszással, kakasviadal nézéssel, beszélgetéssel (félig magyarul, félig angolul), evéssel és a sziget egyik legdrágább hotelének úszómedencéjében és jacuzzijában való hesszeléssel. Valit és Robint aztán nem kellett félteni, kedvenc hobbijuk az ötcsillagos hotelek megízlelése és általuk is igénybe vehető szolgáltatásaik igénybevétele.
Míg a fiúk a motorokat intézték, mi Valival besétáltunk a hotel két étterméből a kisebbe, ahol ő egy fesztelen mosoly kíséretében felvetette a pincér srácnak, hogy innánk egy kávét, és használnánk a medencét.
Ő igent mondott, aztán később odajött elmagyarázni, hogy ez az ő személyes kis projektje, mert elvileg ez szigorúan tilos mindenféle korábbi botrány miatt, de ha nem hányunk bele a medencébe és nem dohányzunk (és persze ha kap egy kis borravalót), akkor maradjunk nyugodtan. Így is tettünk. Ezt magunktól soha nem tettük volna, az biztos, jóértelmű pofátlanságból még van hova fejlődni.
A szigeten – ami Vietnám három legnépszerűbb tengerpartjából talán a legszebb – tényleg gyönyörű strandok voltak, az egyetlen bánatunk a medúzák burjánzása volt, egyszerűen megszállták a partközeli vizeket, úgyhogy úszni majdnemhogy lehetetlen volt.
Miután elbúcsúztunk a tovarepülő Valiéktól átálltunk a tengerparti életmódra. Sokat aludtunk, napoztunk, sétáltunk, jókat ettünk, esténként koktélozgattunk és a szállónk két keverék kutyusával meg Kokóval, a spániellel játszottunk.
Néha elmotoroztunk a piacra gyümölcsöt venni, egy kávézóba inni egy kávét, az éjszakai piacra vacsorázni (és gyöngyfülbevalót válogatni Husinak) vagy nézegetni a szép, színes hajókat a dzsuvás kikötőben, de összességében nem csináltunk annyi mindent, mint az első két nap alatt.
Nem is nagyon volt mit csinálni, a városka és a falvak tipikus dk-ázsiai helyek, miután milliót láttunk, már kifejezetten otthonosak, de semmi izgalmast nem rejtenek. (Kivéve talán a Louis Vuitton-os motort, az lenyűgöző volt.)
Mindenesetre kipihentük magunkat és határtalan lelkesedéssel szálltunk fel a Saigonba tartó repülőre, hogy mi most olyan nagyon alaposan nézzük meg Vietnámot, mind még senki.
2011. máj 28. 15:13
máj28
Valami pockot szállít. Élt még, fickándozott rendesen. Az utcán csak mi voltunk meglepődve. Dalat, Vietnám
Marci és Sára izzad a Távol-Keleten. írjatok nekünk: marton.sebok@freemail.hu
Utolsó kommentek