madein

Ami szerettünk:

Lenyűgöző, ősi és szent emlékművek félelmetes koncentrációját.

Az újra és újra megdöbbentő árakat, mint 25 Ft egy kompjegyért vagy egy 100 Ft-os múzeumbelépő. 350 Ft-ból degeszre reggelizni magad? 500 Ft-ból nadrágot venni? 100 Ft-ból frissen facsart gyümölcslevet inni? Legjobb.

Az emberek rendíthetetlen nyugalmát, lazaságát és nemtörődömségét.

A szülőket. Csak remélni tudom, hogy én is ilyen laza és a „majd a maga kárán megtanulja” anyuka leszek: sosem láttunk még ilyen szabad és önálló gyerekeket, mint itt. Az apukákról nem is beszélve: gyengédek, gondoskodóak és rengeteget foglalkoznak a gyerekekkel.

A gyerekeket. Hangosak, gátlástalanok, aktívak. Játszanak, ismerkednek, csintalankodnak folyamatosan. És senki nem szól rájuk. Ami még megdöbbentőbb volt, hogy nem hisztiznek! Két és fél hónap alatt összesen két bömbölő gyereket láttunk.

A ruganyos öregembereket. Guggolnak, hajolnak, lépcsőznek, cipelnek, le a kalappal.

A biszbaszárusokat.

A kizökkenthetetlen teheneket.

Hogy nem lopnak. Az útikönyv írta, hogy a lopás nem nagy probléma Indiában. Hittük is meg nem is, aztán szép lassan hozzászoktunk, hogy egyszerűen nem szokás. Egyedül Goán lopták el dolgaink, de hát ahol drog, ott lopás, hogy kényelmes világnézettel éljünk.

Hampit.

A Dolce&Gabbana feliratú, zsírfoltos pólóban feszítő riksásokat. Marci egy ideig azt tervezte, hogy Budapesten óriásplakátokon fogja mutogatni a róluk készült fotókat a fiatalok okulására.

Az ételt. Amilyen olcsó, olyan finom tud lenni. Nagyon fűszeres, sokszor nagyon csíp, de rohadt finom. Mi Északot jobban szerettük, de Délre sem panaszkodunk .

A déli embereket. Kedvesek, mosolygósak, érdeklődőek, és másodszorra (!) megértik, hogy nem kell riksa, kendő, hasis és nyaklánc.

A gyönyörű dolgok at a bazárban. Kendő, szobor, ékszer, szőnyeg, antikvitás, bármi.

Az őszintén kedves hoteleseket.

A szárik színét.

A működő, megfizethető, kényelmes vasútat.

Hogy nincsenek az alkoholtól tönkrement, emberi mivoltukból kivetkőzött, fetrengő, artikulálatlanul üvöltő hajléktalanok az utcán. Mi egy durván leromlott emberrel sem találkoztunk, pedig félelmetesen sok ember él az utcán.

Azokat az embereket, akik csak úgy maguktól segítettek vagy útbaigazítottak. Hát lehet valaki ennél kedvesebb?

A nyugalmat. Nem féltünk az utcán soha. Egy a buszunk által lefröcskölt és az ablakon egy PET palackot bosszúként behajító, kiabáló fiún kívül nem találkoztunk agresszióval. Nem kötött bele senki senkibe, a részeg, kiabáló Terence-t (LINK) megmosolyogták, a közlekedési káoszt napi rutinként kezelték, a félórás titokzatos egyhelybenállásokat a busszal némán végigülték.

A büszkeségüket. Egészséges nemzeti öntudat beteges túlzások nélkül.

Az egyenruhás iskolásgyerekeket. A boldog „hiii!”, ami lépten-nyomon felcsendült, amerre csak jártunk, ellenállhatatlanul aranyos.

A rengetegféle gyümölcslevet.

A munkához való hozzáállást. Senki sem panaszkodik vagy háborog, mindenki teszi a dolgát. A nincstelen riksás, aki az utcán alszik és az minden tulajdona, ami épp rajta van, nem kesereg, hanem szó nélkül, sőt vidáman hajnaltól napnyugtáig keményen biciklizik a pénzéért.

Az érdekes növényeket.

Még az útikönyvünk is így kezdi India bemutatását: „az ország, amit lehet imádni, lehet gyűlölni, a legtöbb utazó pedig folyamatosan a kettő között oszcillál”. Mi is így voltunk vele: megéltük itt a poklot és megéltük a mennyországot is. Az elején utáltuk és féltünk tőle, a közepén egyik napról a másikra változott, hogy melyikőnk akar azonnal továbbállni és melyikőnk maradna örökké, és a most, a végén elmondhatjuk, hogy szeretjük és jó volt, hogy itt voltunk.

India nehéz, sokszor elkeserítő és csüggesztő, és nem csak arról van szó, hogy egy európainak sokkoló. India sokszor egyszerűen csak fafejű és zárkózott. Ugyanakkor a lenyűgöző sokféleség, a szürreális tájak, a lehetetlenül idős műemlékek, az ezer lábon álló és mindent behálózó kultúra és a nyugodt (megnyugodott? belenyugodott?), dolgukat tevő emberek felejthetetlenné teszik az itt eltöltött időt, és nem mellesleg elgondolkodtatnak az otthonról és rólad.

Hacsak valaki nem egy Keletre feltüzelt, lelkes bölcsészhallgató és nem járt még Ázsiában, kétszer gondolja meg, hogy mikor, mennyi időre és kivel vág bele egy indiai utazásba - ha belevág egyáltalán. Ha az ember a rég várt évi kéthetes nyaralására indul, mi nem ajánljuk úticélnak. Ennyi idő alatt mindent fog, csak pihenni nem. Két hét pont a sokk kiteljesedésére és az elburjánzó, legyűrhetetlen honvágyra elegendő – azért nyilván embertől is függ, hogy hogyan bírja.

Mikor otthon Bandit faggattam az indiai élményeiről az indulásunk előtt, azt mondta: „annyian voltak az utcán és olyan hangosan, hogy azt hittük valami fesztivál van; aztán megszoktuk, hogy itt így zajlik az élet.” És ez pontosan így volt velünk is. Itt minden hangos, tömeg van, mindenki neked akar eladni mindent hatszoros áron. Nem működnek az otthon megszokott társadalmi, társasági szabályok, sokszor gyanakodva vagy enyhe rosszindulattal kezelnek, és mindenhol mindig TURISTÁNAK érzed magad.

A tapasztalt utazók, akikkel találkoztunk, mind azt mondák, hogy India legalább a második, de inkább a harmadik ázsiai úticélod legyen. Elsőre mély víz. A korai sokkunk mértéke alapján egyelőre teljesen egyetértünk, de azt hozzá kell tegyük, hogy ha úgy döntesz, India, mindenképp Délen kezdd. Ne Delhibe, hanem Mumbaiba, esetleg Bangaloréba érkezz. Nem egy indiaitól hallottuk: „Delhi people are crazy.”

Bár ez nem a mi asztalunk, de úgy képzelem, szervezett úton szűrve kap az ember mindent, ami India fárasztó oldalához tartozik. Még így sem lesz pihentető az a két hét. Így egyszerűen csak a turistabusz ablakán át próbálnak meg eladni mindent, nem az út szélén. A hasmenés pedig így is csak hasmenés marad.

Az anyagiak miatt nem kell aggódni. Légkondi és durvább dőzsölés nélkül kevesebb, mint napi 11.000 Ft-ból már kijön egy pár. Igaz, az alkohol és a hús ritka volt az asztalon (ezek drágák, legalábbis Indiához képest), de ide nem ezek miatt jön az ember. Ha valaki nagy húsevő vagy sokat akar inni, az jóval többet költ, és sokszor nem is olyan könnyű megoldani, főleg Észak-Indiában. Ha érdekelnek az anyagiak, a hamarosan megjelenő posztban elolvashatod részleteire bontva, mi mire mennyit költöttünk.

A nagy evők szeretni fogják Indiát: teljesen új ízvilág gazdag és érdekes ételekkel. A hús trónfosztása csodás, itt megtanulhatod - ha akarod -, hogy elég az ízért enni, remekül jól tudsz lakni nélküle is. Marci írása az indiai konyháról napokon belül kikerül a blogra.

Ha nem a legelső állomásunk, hatalmas mennyiségű ajándékot tudtunk volna itt venni, úgy magunknak, mint bárkinek, akit szeretünk. Rengeteg itt a csodaszép, különleges, jó minőségű és nagyon olcsó portéka, könnyem-nyálam egybefolyt sokszor a bazárokban, hogy nem vásárolhatok. „Az egy évig még sem cipelhetjük!”-ket mantrázva mindent (és a szívem egy kis darabkáját) szépen otthagytunk a csalódott árusoknál.

Szóval szóval sokszor megviselő, de szuper volt itt lenni. Visszagondolva semmiképp nem hagynánk ki.

Ami szerettünk:

- Lenyűgöző, ősi és szent emlékművek félelmetes koncentrációját.

- Az újra és újra megdöbbentő árakat, mint 25 Ft egy kompjegyért vagy egy 100 Ft-os múzeumbelépő. 350 Ft-ból degeszre reggelizni magad? 500 Ft-ból nadrágot venni? 100 Ft-ból frissen facsart gyümölcslevet inni? Legjobb.

- Az emberek rendíthetetlen nyugalmát, lazaságát és nemtörődömségét.

- A szülőket. Csak remélni tudom, hogy én is ilyen laza és a „majd a maga kárán megtanulja” anyuka leszek: sosem láttunk még ilyen szabad és önálló gyerekeket, mint itt. Az apukákról nem is beszélve: gyengédek, gondoskodóak és rengeteget foglalkoznak a gyerekekkel.

- A gyerekeket. Hangosak, gátlástalanok, aktívak. Játszanak, ismerkednek, csintalankodnak folyamatosan. És senki nem szól rájuk. Ami még megdöbbentőbb volt, hogy nem hisztiznek! Két és fél hónap alatt összesen két bömbölő gyereket láttunk.

- A ruganyos öregembereket. Guggolnak, hajolnak, lépcsőznek, cipelnek, le a kalappal.

- A biszbaszárusokat.

- A kizökkenthetetlen teheneket.

- Hogy nem lopnak. Az útikönyv írta, hogy a lopás nem nagy probléma Indiában. Hittük is meg nem is, aztán szép lassan hozzászoktunk, hogy egyszerűen nem szokás. Egyedül Goán lopták el dolgaink, de hát ahol drog, ott lopás, hogy kényelmes világnézettel éljünk.

- Hampit.

- A Dolce&Gabbana feliratú, zsírfoltos pólóban feszítő riksásokat. Marci egy ideig azt tervezte, hogy Budapesten óriásplakátokon fogja mutogatni a róluk készült fotókat a fiatalok okulására.

- Az ételt. Amilyen olcsó, olyan finom tud lenni. Nagyon fűszeres, sokszor nagyon csíp, de rohadt finom. Mi Északot jobban szerettük, de Délre sem panaszkodunk .

A déli embereket. Kedvesek, mosolygósak, érdeklődőek, és másodszorra (!) megértik, hogy nem kell riksa, kendő, hasis és nyaklánc.

A gyönyörű dolgok at a bazárban. Kendő, szobor, ékszer, szőnyeg, antikvitás, bármi.

Az őszintén kedves hoteleseket.

A működő, megfizethető, kényelmes vasútat.

Hogy nincsenek az alkoholtól tönkrement, emberi mivoltukból kivetkőzött, fetrengő, artikulálatlanul üvöltő hajléktalanok az utcán. Mi egy durván leromlott emberrel sem találkoztunk, pedig félelmetesen sok ember él az utcán.

Azokat az embereket, akik csak úgy maguktól segítettek vagy útbaigazítottak. Hát lehet valaki ennél kedvesebb?

A nyugalmat. Nem féltünk az utcán soha. Egy a buszunk által lefröcskölt és az ablakon egy PET palackot bosszúként behajító, kiabáló fiún kívül nem találkoztunk agresszióval. Nem kötött bele senki senkibe, a részeg, kiabáló Terence-t (LINK) megmosolyogták, a közlekedési káoszt napi rutinként kezelték, a félórás titokzatos egyhelybenállásokat a busszal némán végigülték.

A büszkeségüket. Egészséges nemzeti öntudat beteges túlzások nélkül.

Az egyenruhás iskolásgyerekeket. (LINK) A boldog „hiii!”, ami lépten-nyomon felcsendült, amerre csak jártunk, ellenállhatatlanul aranyos.

A rengetegféle gyümölcslevet.

A munkához való hozzáállást. Senki sem panaszkodik vagy háborog, mindenki teszi a dolgát. A nincstelen riksás, aki az utcán alszik és az minden tulajdona, ami épp rajta van, nem kesereg, hanem szó nélkül, sőt vidáman hajnaltól napnyugtáig keményen biciklizik a pénzéért.

Az érdekes növényeket.

A szárik színét.