madein

Mianmarban mindenki ezt hallgatja, és még a nejlonzacskó is shakirás.

Ugyan megígérte, hogy értünk jön, Paul nem jelent meg időben, úgyhogy egy kínai boltos bácsikából némi esetlenkedés után kiszedtem, hogy merre van a vonatállomás, és elindultunk magunk. Marci „úgyis ugyanolyan minden osztály” felkiáltással a fogához verte a garast, és a legolcsóbb jegyet vettük Mandalayig.

A vonat még a Máv ismeretében is félelmetesen lassan közlekedik, ráadásul nem teljesen vonatszerűen. Hans mondta, hogy még soha nem látott ilyet, és olyan volt, mintha hajón ülnének, de ők Németországból jöttek, gondoltuk magunkban, mi pedig a Máv és BKV hazájából, láttunk mi már karón varjút. Aztán mikor a fapadon üldögélve két kézzel kapaszkodtunk, mert a kocsi néha annyira kilengett oldalra, hogy attól féltünk felborul, akkor már elhittük, hogy valami nincs rendben. A burmaiak mosolyogtak rajtunk, csak néha siklik ki, mondta az egyik.

Az egész vonatozás célja tulajdonképpen a Gokteik Viadukt volt. Ezen a Gokteik szakadékon átívelő kb. 100 méter magas fém-faszerkezeten, ha ez egyáltalán lehetséges, még lassabban gurultunk át. Szépséges kilátás, ámulat és halk aggodalom. K. tanácsára lepattantunk Pylin-U-Lwinben, hogy hat óra helyett két és fél alatt eljussunk Mandalayba pick-up-pal. Egy nagyon dagi, öblös hangú, szimpi pasassal és tizenakárhány burmaival bezsúfolódtunk a platóra, és öt perc múlva már száguldottunk a város felé.

Hosszasan vitatkoztunk, hogy a pacák angol vagy amerikai angolt beszél-e (a magyar nyelv egyetlen, de fontos előnye, hogy bárhol bármikor bármikor bármit meg tudsz beszélni), végül fogadtunk egy masszírozásban. A teamegállóban aztán kiderült: se nem angol, se nem amerikai, merthogy a lelkem egy német postás, Karl, aki épp az egy hónapos szabadságát élvezi, és azért van Burmában, mert már minden más ázsiai országban járt. Azóta sem tudom, hogy azon döbbenjek meg jobban, hogy a német postás vígan utazgat a világban a fizetéséből vagy hogy messze szebben beszél angolul, mint a turisták, akikkel eddig találkoztunk és nem mellesleg mi.

Karl másnap indult Baganba egy hajóval, ami ugyan 16 órás utat ígért, de megfizethető volt, úgyhogy úgy döntöttünk, vele tartunk. Úgyis imádunk hajnalban kelni. Reggel ötkor már megvettük a jegyünk, és műanyag székekért harcoltunk a meglepően sok turistával a fedélzeten. Úgy három óra elteltével kialakult a rend: az egyik oldalon ültek a szociális és kedves németek és franciák, középen két látványosan szingli lengyel lány talált egymásra két középkorú angollal, a másik oldalon pedig az antiszociális franciák, németek és lengyelek tömörültek. Egy svéd srác hosszan, de sikertelenül próbált beilleszkedni itt is, ott is, végül feladta, és zenét hallgatott.

Mi az út első percétől kezdve éreztük, hogy ez valahogy nem a mi hajónk. Valószínűleg a világ legundokabb francia párja ült mellettünk, akiket hiába kértem meg szépen kétszer, hogy nekem mindegy, milyen irányba, de egy székkel üljenek arrébb, képtelenek voltak rá, ezért Marcival teljes húsz órát egy széken osztozva töltöttünk. A másik oldalunkon két nagyon aranyos, leszedált német fiú ült melegítőgatyában, akik az egész út alatt összesen ha tíz szót szóltak. Előttünk egy lengyel pár, aki folyton eltűnt órákra, de sportot űztek belőle, hogy mindig pont akkor jöjjenek vissza, mikor rászántam magam és bemásztam az üresen maradt székükbe.

Köd volt és alacsony vízállás, úgyhogy összesen húsz órát töltöttünk azon a nyavalyás hajón, felváltva a székben ülve és a táskákon fekve. Már tegnap reggel óta utaztunk, az agyunk le volt zsibbadva, teljes érdektelenséggel szemléltük a hajót minden megállóban megrohamozó árusokat. Valószínűleg látszott, hogy nem vagyunk teljesen magunknál, mert minket módszeresen nem maceráltak semmivel, pedig a rasztás német srác ezerszer is elmondhatta, hogy nem akar sem bananát, sem selyemsálat, az sem volt elég.

Este fél tíz körül megérkeztünk Baganba, ahol mindenki megrohamozta a tömegközlekedés gyanánt szolgáló lovaskocsikat, és elvágtatott a neki szimpatikus hotelbe. Ahol aztán mindenkivel közölték, hogy tele vannak. Félórán belül a városka tele volt össze-vissza köröző, aggódó arcú turistákat szállító lovaskocsikkal. Még félóra elteltével mindenki túl volt minden létező szálláshelyen, és mindenki kivett egy kétszer olyan drága szobát, mint szokott. Kivéve minket, egy francia párt, egy kanadai nőt és a svéd srácot. Egy ideig vívódtunk, aztán Marcinak elege lévén a napból meghozta a döntést: lovaskocsizzunk mind el a közeli településre, a rohadt életbe. Megígértük a riadt franciáknak, hogy ha túl drága nekik a szoba, akkor majd négyen együtt vesszük ki pótággyal, és hatan két kocsin két lóval nekivágtunk a tizenkét kilométernek a dermesztő hidegben. Én minden teljesítőképességem szélén táncolva a kanadai francia festőnőben tartottam a lelket egész odaúton, Marci csak ült csendben, néha mondott empatikusan egy francia szót a nőnek, néha a kocsis lovat biztató, perverz hangját utánozta a lónak.

Éjfél körül két teljes nap utazás után végre lezuhanyoztunk és pihe-puha ágyba dőltünk, hogy másnap a franciákkal felezve visszataxizzunk a központba a frissen lefoglalt lepukkant hotelszobánkért.

Namaste India!

Az igent jelentő sűrű fej oldalra biccentéseiknél nincs cukibb.

Szia Nepal, nagyon jo volt, koszonjuk!