Trekking
Mivel vártunk egy napot a túravezetőnkre K.-ra ezért úgy döntöttünk, hogy nem megyünk négy napra el a hegyek közé inkább csak háromra. A karácsonyt sem akartuk valami eldugott Shan faluban tölteni. A három napból szépen lassan kettő lett, mivel K.-nak haza kellett érnie a bizonytalan időpontban hazatérő felesége fogadására, cserébe megbeszéltük vele, hogy bepótoljuk egy nagy adósságunkat és a segítségével megtanulunk motorozni.
Az első nap reggeltől estig gyalogoltunk faluról falura felfelé/befelé a shan hegyek közé. Mivel a városka és környéke nem tartozik a turisták nagy búcsújáróhelyei közé, a helybéliek kicsit félve, mosolyogva integettek minden faluban nekünk. K. egyszerre tölti be az újságos, utazó kuruzsló, politikai tanácsadó szerepét az itteni falvakban ezért gyakorlatilag mindenhol szívesen látott vendég.
Ebédidőben be is tértünk az egyik házba, hogy K. a szütyőjéből előkapott tésztából és fűszerekből levest rittyentsen. Ebéd után Sárát kis győzködés után beöltöztették népviseletbe majd elkezdte K. fotózni amit az egész falu és én magam is nagyon viccesnek találtam, Sára egy kicsit kevésbé.
A hegyek között az utak mentén mindenütt teacserjék nőnek félvad módon. A hegyoldalak egyáltalán nem úgy festenek mint a képeslapok teaültetvényei, ahol pedáns sövények között szedi a hajtásokat a népviseletbe öltözött tetszőleges etnikum. Itt inkább csak elültetik a teacserjét a hegyoldalban és időnként lekaszálják körülötte a gazt. Ez távolról sem olyan festői, azonban van esélye az egyéb növényzetnek is pl. fáknak, egészen addig míg ki nem vágják azokat is tűzifának.
Mivel ehető növényeket nem nagyon termelnek(leszámítva egy furcsa savanyúkáposzta ízű körte alakú izét és néhány spenót típusú zöld növényt) ezért a tea árából vesznek maguknak rizst a városban.
Napszállta előtt nemsokkal felkapaszkodtunk a környék legmagasabb dombjára, hogy még sötétedés előtt lemásszunk a túloldalán található nagyobb shan faluba. Az éjszakát 3 pokróc alatt töltöttük egy nagyobb ház első emeletén.
Másnap lényegében visszabattyogtung Kyaukme-be, útközben megálltunk néhányszor ragadós rízst enni, amit az ember tényleg csak azért eszik, hogy ne legyen éhes. A városba beérve K meghívott minket vacsorázni.
A robogózástanulás ötlete leginkább abból az égető

K. a megbeszéltek szerint értünk jött hajnalban, és 7 körül már caplattunk is kifelé a faluból a kutya hidegben. Mivel a környék nem tartozik a turisták nagy búcsújáróhelyei közé, a helybéliek kicsit félve, mosolyogva integettek mindenfelől. Gyalogoltunk faluról falura a shan hegyek között, K magyarázott a helyi növényekről, állatokról, politikáról, történelemről, Shakiráról, jóról, rosszról, buddhistákról, zsidókról.

Mivel egyszerre tölti be az újságos, utazó kuruzsló, politikai tanácsadó szerepét az itteni falvakban, az ő társaságában mindenhol szívesen látott vendégek voltunk. Kedvünkre fotózhattuk a meztelenül fürdő gyerekeket, a dolgozó öregembereket, ebédet készítő családanyákat. K. még természetesnek ható pózokba is beállította őket a jobb képek kedvéért.

Ebédidőben be is tértünk az egyik házba, hogy a szütyő mélyéből előkapott tésztából és fűszerekből levest rittyentsen. Ebéd után Sárát kis győzködés után az asszonyok beöltöztették (egyáltalán nem vicces) palaung népviseletbe, hogy K. kiélhesse rajta minden fotós szenvedélyét. Megszámlálhatatlan pózban lefotózta az egyre jobban feszengő barátnőmet a falu kollektív örömére.

Kérdezték honnan vagyunk, Magyarországról, mondtuk mi, az hol van, kérdezték ők. K. hosszasan mutogatott és magyarázott a nyelvükön, ők okosan bólogattak. Később mesélte csak el a faggatásunkra, hogy mivel ezeknek ez embereknek mély meggyőződése, hogy a világ egy lapos valami, ő nem fárad egy nemzetközi térkép fejekbe verésével. Hogy hol van Magyarország? Nos, messze messze Mianmar déli részén van Yangon, a régi főváros. Utána még messzebb délen van a végtelen tenger. A tengeren még messzebb van egy sziget. Na azon a szigeten, pontosan ott van Magyarország.

(Sára két teljes napig boldog volt attól a gondolattól, hogy ezeknek az embereknek Magyarország egy sziget messze délen. Bármilyen külföldivel beszélgettünk két mondatnál többet, az első dolga volt, hogy csillogó szemmel elmesélje neki.)

A hegyek között az utak mentén mindenütt teacserjék nőnek félvad módon. Ezek a hegyoldalak egyáltalán nem úgy festenek, mint a képeslapokról ismert teaültetvények, ahol pedáns sövények között szedi a hajtásokat a népviseletbe öltözött tetszőleges etnikum. Itt csak elültetik a teacserjét a hegyoldalban, és időnként lekaszálják körülötte a gazt. Kevésbé festői, de kevésbé munkaigényes is.

Ehető növényeket nem nagyon termelnek (leszámítva egy furcsa savanyúkáposzta ízű, körte alakú izét, néhány spenótszerű zöld növényt és némi rizst), ezért a tea és a vágott tüzifa árából vesznek maguknak élelmet a városban. Nem csak ők szereznek pénzt a valaha gazdag erdők jó minőségű faanyagából: olyan intenzív fakitermelés folyt itt az elmúlt években, hogy teljes hegyoldalak állnak kopaszon, árnyéktalanul. Iszonyatosan néz ki, ha Sára biológus volna, ő is kiakadt volna.

Napszállta előtt nemsokkal felkapaszkodtunk a környék legmagasabb dombjára, hogy még sötétedés előtt lemásszunk a túloldalán található nagyobb shan faluba. Megvacsoráztunk a családdal, negyven percet játszottam kukucskát az egyévessel és a nagypapával, az éjszakát pedig 3 pokróc alatt töltöttük a faház első emeletén a rémes hidegben a Buddha oltár alatt. Reggel ennek megfelelően az egy teljes órán át nem halkan imádkozó nagymamára keltünk, és érezve, hogy kulturális toleranciánk végtelen némán lemásztunk a létrán reggelizni.

Másnap lényegében már csak visszabattyogtunk a második otthonunknak fogadott falucskába. Út közben megálltunk néhányszor (értsd minden faluban) teázni, ragadós rizst enni.  Utóbbit az ember tényleg csak azért eszik, hogy ne legyen éhes, Sára azért sem.

Hogy a rövidített túráért kárpótoljon, K. elhatározta, hogy karácsonyi ajándékként megtanít motort vezetni. Ázsiában ez egy elég elemi képesség, és már rég ácsingóztunk az alkalomra. Mivel a képesség elsajátításához úgy negyedóra szükséges, másnap hárman két motoron elmentünk Hsipawba. Itt K.-val két ijedt izraelit gyakorlásképp elingyentaxiztunk a szállásukra és megpróbáltunk karácsonyi telefonokat alkalmazni haza - teljesen sikertelenül. A fogadóba visszaérve Sárát a konyhában találtuk, épp tojást pakolt valami dobozokba burmai gyerekekkel. Miután erőnek erejével elrángattuk új barátaitól, elindultunk haza. Este búcsúvacsora K-nál, hisz másnap vonatoztunk tova.