madein

A phnom penh-i vérengzéssel kapcsolatos helyszíneken kívül Kambodzsában nem nagyon tolják az orrod alá a Vörös Khmerekhez kötödő múltját az országnak. Csak az elhagyatott nyaralók, kólaüzemek és kolostorok emlékeztetnek rá, ezek is csak akkor, ha kifejezetten keresi valaki az élményt.

Kambodzsa a mai napig nem dolgozta fel a múltat. Nehéz is feldolgozni egy kollektív pszichózist úgy, hogy az utcán jövő-menő negyvenes korosztályból sokan részt vettek benne, akadnak olyanok is, akik még csak nem is szégyenlik. Sokan csatlakoztak a mozgalomhoz, és így sem tudtak segíteni a hozzátartozóik sőt a saját sorsukon. A vallomások olvasása után úgy tűnik, a legtöbben fel sem fogták, hogy mit tesznek, hogy mivel vállalnak közösséget, mikor csatlakoztak a mozgalomhoz, sőt, mintha a mai napig nem tisztázódott volna bennük igazán, hogy miben vettek részt.

A legfelsőbb vezetők felelősségre vonása nem éppen szigorú. A vezéralak, Pol Pot - aki tagadta, hogy bűnös volna bármilyan általa felhozott vádban, és a beosztottjait tette a felelőssé, mondván, hogy ő nem tudott a kivégzésekről - természetes halállal halt 1998-ban háziőrizetben.

Egy másik fontos vezető, közismert nevén Duch - aki többek között  12.000 rab kivégzését hagyta jóvá és parancsba adta 160 gyerek kivégzését egyetlen nap alatt – 2010-ben 35 éves börtönbüntetést kapott. Ő az egyetlen felsővezető, aki beismerte a bűnét és hivatalosan is bocsánatot kért. Bizonyos kambodzsai törvények miatt azonban nem kell az egész büntetését leülnie, a jelenlegi állapot szerint 2029-ben 87 éves korában szabadul a börtönből.

A Vörös Khmerek az amerikaiak Vietnámból (és nem hivatalosan Kambodzsából) való kivonulása után nemsokkal vonultak be Phnom Penh-be és vették át a hatalmat az addig nyugatbarát kormánytól. A rég várt békét ünneplő tömeg vad ünnepléssel fogadta az érkező katonákat mit sem sejtve a közelgő szörnyűségekről.

Az Angkar utasításai alapján azonnal megkezdődtek egy tökéletes kommunista berendezkedés létrehozásának első lépései. A cél egy kizárólag földművesekből, parasztokból álló társadalom létrehozása volt. A városi lakosságot vidékre telepítették, hogy rizst termesszenek, a nagyobb városok teljesen elnéptelenedtek, még Phnom Penh is szellemvárossá vált. Az iskolákat, kórházakat bezárták, minden infrastruktúrát megszüntettek.

A párt felügyelte az élet minden területét a szállítmányozástól a gyereknevelésig. A régi elit: az előző rendszer katonái, politikusai, az értelmiségiek, művészek lettek a rendszer ellenségei. Aki beszélt bármilyen idegen nyelvet, fehérgalléros szakmája volt, volt már külföldön, az vagy egy átnevelő táborban kötött ki, vagy holtan egy árokban. Már egy szemüveg birtoklása elegendő volt a „halálbüntetésre”.

A vidéki munkatáborokba terelt városi lakosságot napi 12 órában dolgoztatták a rizsföldeken, a megfelelő mezőgazdasági tudás és a fizikai állóképesség hiánya óriási éhínséghez vezetett. Az efféle munkához nem szokott emberek gyengültek le a leghamarabb, egész családok haltak meg járványokban, vagy egész egyszerűen csak éhen. A lakosság körülbelül 21 százaléka veszett oda, az ország a kőkorszaki állapotba süllyedt.

A vietnámi háborúból nagy nehezen kilépett USA és a többi nyugati hatalom ölbe tett kézzel nézte végig az ország elsötétülését. A rezsim végét végül egy paranoid Vietnám elleni offenzíva jelentette: a vietnámiak ellentámadása napok alatt elfoglalta az ország nagy részét. A vietnámiak egy ex-Vörös Khmer bábkormányt helyeztek Kambodzsa élére. A nyugati hatalmak, Kína és Thaiföld innentől kezdve egészen a kilencvenes évekig támogatták titokban – az ellenségem ellensége alapon - a hegyekben bujkáló Vörös Khmer gerillákat, a vezetők viszonylagos nyugalomban éldegéltek a thai határ menti hegyek között.

Az egyik legvéresebb hely a phnom penh-i Tuol Sleng középiskola helyén létrejött kihallgatótábor és börtön volt. Szinte a város közepén álló iskola-börtön ma egy múzeumnak ad otthont.  A békés, virágos kertben sétálva nehéz elképzelni, hogy mik zajlottak itt annak idején.

Az épületek az intézmény elhagyásának állapotát idézik, a kiállítás létrehozói szó szerint mindent úgy hagytak, ahogy volt. Koránt sincs minden egyes szög kis felirattal ellátva, mint Auschwitzban vagy a Terror Házában. A megmaradt kínzóeszközök, láncok az egykori osztálytermekben hevernek szanaszét, a falakon még ott zöld tábla, szinte látod a vérnyomokat (ez az egyetlen dolog, amit eltakarítottak valójában) és ott a szögesdrót, ami megakadályozta, hogy a rabok a mélybe vessék magukat.

Nincsenek részletes magyarázatok, ábrák, minden szobában ott egy megfakult kép egy szerencsétlen rabról, amint összeverve, megkínozva fekszik a földön vagy a vaságyhoz láncolva. Hosszú paravánokon néznek a borzongó turistára az egykor volt áldozatok – a kivégzők által - precízen dokumentált fotói. 
Ez nem egy múzeum, ez egy darabka szinte érintetlen múlt.

Tizenketten élték túl a majdnem tizenhatezer ide szállított rab közül a fogságot, az ő beszámolóik és néhány naiv festészetet idéző illusztráció részletezi kicsit a szörnyűségeket.

A kiállítás legfrissebb része már nem csak eléd tárja ami megmaradt, egy kicsit kezd valamit az örökséggel. A különböző (jellemzően alsó) beosztásban tevékenykedő, és jelenleg is élő egykori vörös khmer tagok beszámolói borítják a falakat. Hogyan kerültek a beosztásukba, mit és hogyan csináltak, mi lett a hozzátartozóikkal, hogy élnek együtt a múltjukkal. Mindez fényképpel.

A legtöbben (még a tuol slengi börtönőrök is) saját beszámolójuk szerint sodródtak az eseményekkel, és tehetetlen szemlélők voltak csupán. A leggyakoribb a válasz a mit gondolsz arról, amit tettél kérdésre: ő parancsot teljesített, semmit nem tehetett volna, ha ellenáll, ő is meghal.

A vérengzés másik hátborzongató helyén is jártunk: a tömeges kivégzések és tömegsírok helyszínén ma emlékmű áll. Az üvegpolcokon több ezer koponya és csont van kor és nem alapján csoportba rendezve. A fűvel benőtt tömegsírok egy része máig feltáratlan, a nagyobb esőzések után még mindig rengeteg csont kerül elő. Ezeket a megtalálók diszkréten a feltárt sírokból származó csontokat gyűjtő üvegdobozokra vagy melléjük helyezik. 
A tömegsírok között a mai napig mindenhonnan koszlott ruhacafatok lógnak ki a földből, egyszerűen sokkoló és torokszorító itt sétálni.

Egyértelmű, hogy Kambodzsa múltjának szörnyűségei napjainkig nem üvegdobozba, emlékműbe vagy múzeumba zárhatóak. Szinte hallod, látod, érzed a vérengzést, a kegyetlenkedést, a terrort, ököllel csap az arcodba, hogy mi történhetett itt meg nem is olyan nagyon régen. A történelemnek ezt a részét közelebbről megismerni iszonytató élmény, amit az időveli közelség, a feldolgozatlanság és a trivialitás csak még megrendítőbbé tesz.