Mindenekelőtt: Mianmarban korlátozva van az internethozzáférés, így sajnos itt létünk alatt nem tudunk képeket feltölteni a blogba. Thaiföldre visszaérve januárban ezt azonnal pótolni fogjuk.

Ha nem is tudja az ember, hogy pontosan mi is, de arról mindenkinek van fogalma, hogy Mianmarral valami nem stimmel. Valami diktatúra. Mi is elgondolkodtunk, hogy ellátogassunk-e Mianmarba: pont idén voltak a választások, és az eredmény közel sem fedi le azt, amit egy valódi szavazás hozna. (A határon mindenfelé harcok folynak a mai napig, nem mintha ez nem lenne általános.) Köszönhetően az utánaolvasásnak és a sok megerősítő beszélgetésnek külföldiekkel, akik mind-mind nagyon dicsérték az országot és az embereket, úgy döntöttünk: jövünk!

Mianmarban a britek 1947-es kivonulása óta nincs érdemben működő demokrácia - nem mintha előtte bármi ilyesmiről lehetett volna beszélni. Volt itt háborús hős tábornok, temérdek politikai gyilkosság, szocializmus, és egy jóideje már tábornokok váltják egymást a diktatúra élén. Az országot egy katonai elit irányítja a mai napig, a rezsim óriási jómódban él a nyomorgó országhoz képest.

A helyzetet még bonyolítja, hogy Mianmarban több jelentős létszámú kisebbség is él, akik a britek alatt viszonylagos függetlenséget élveztek, és ezeket a jogaikra a mai napig igényt formálnak. Az ország egyes területeire éppen ezért külföldieket be sem engednek, itt a miliciák és a hadsereg lövöldöz egymásra immár hatvan éve.

Az „ellenzék” vezetője egy nemzeti hősként tisztelt nő, Aung San Suu Kyi, „The Lady”, ahogy a burmaiak hívják. Életének jelentős részét töltötte börtönben (1988 óta szinte folyamatosan ott volt), de soha nem volt hajlandó visszavonni semmilyen a „kormányt” kritizáló állítását. Idén szabadult újabb három éves fogságából, amit azért kapott, mert engedély nélkül fogadott egy külföldit (egy amerikai újságírót) az otthonában. Jelenleg háziőrizetben van, a házát megközelíteni nem nagyon szabad. 

Mianmart mintegy tíz éve embargó sújtja az USA és Európa részéről, a külföldi bankok és cégek kivonultak az országból. Clinton és Bush politikája is rezsimellenes volt, Tony Blair pedig turistabojkottot hirdetett az ország ellen. A gazdaságot egyedül a környező országokkal: Thaifölddel és a két naggyal, Indiával és Kínával folytatott kereskedelem tartja életben. A külkereskedelem legnagyobb részét a diktátor környezete irányítja, az egyszeri embereknek az ilyesmi illegális. 

Az embargó miatt az egész ország olyan mintha a nyolcvanas években megállt volna az idő. Yangonban húsz-harminc éves Toyoták és Hondák döcögnek a széteső aszfalton, a kilincsek leesve, a kárpitok lekopva. Az épületek rohadnak, hatalmas a szegénység. Sehol az otthonról jól ismert márkák hirdetései. Olyan, mintha egy időkapszulába kerültél volna.

A burmaiakról nem lehet elmondani, hogy nem próbálnák megváltoztatni a helyzetüket: legutóbb 2007-ben a megugrott üzemanyag árak miatt lett elegük a rendszerből. A buddhista szerzetesek vezetésével tömegek vonultak az utcákon, előbbiek megtagadták a katonáktól a szertartásokat. A hadsereg fegyveres közbelépése elfojtotta a felkelést, később sokakat letartóztattak. 

A 2008-ban megtartott választások előestéjén az ország (és Ázsia) történetének legpusztítóbb vihara, a Nargis ciklon döntötte romba az egész déli partszakaszt. Annak ellenére, hogy mintegy egymillió ember maradt tető és élelem nélkül, a kormány nem engedte be a külföldi segélyeket, a választásokat pedig megtartották. A kormánypárt győzött.

Sok kritika érte és éri a mai napig az idelátogató turistákat azért, hogy a puszta jelenlétükkel legitimizálják az elnyomást, és hogy az itt elköltött pénzük nagy része a rezsim zsebében landol. Maga a Lady is azt nyilatkozta (mondjuk nagyon régen), hogy az ország még nincs készen a turistákra. A szervezett turizmusra nagyrészt igazak is a vádak: lefotózzák a gondosan felújított látványosságokat, majd hazamennek – miközben rengeteg pénzzel támogatják a kormányt.

A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerű. Az idelátogató turista, ha ésszel költi a pénzét és tudatosan „jól” viselkedik, igenis sokat tud segíteni a helyieken. Kis odafigyeléssel nagyrészt kikerülhetőek a kormány belépődíjai, az utazás pedig megoldható kizárólag magánvállalkozások használatával. Az információéhes burmaiak mindig örülnek, ha a saját országodról mesélsz nekik, ha kicsit kinyitod nekik a világot. A hiánycikkek (toll, fogkrém, fogkefe, gyógyszer) ajándékozása a helyi vezetőknek, tanároknak nagy segítség.

És persze hazatérve el kell újságolni mindenkinek, hogy Dél-Kelet Ázsia egyik legkedvesebb és legőszintébb népe küszködik a felszínen-maradásért a gyönyörű országában.